A klubban

Péntek délután szokás szerint hazautazott Zsolt. A kollégiumban azt mondta a nevelő tanár, hogy nincs hazautazás, de mit tud tenni, ha mégis hazamegy? Semmit. Nem tudja megbüntetni, hiszen kedden úgyis mennie kell dolgozni, nem zárhatja be. Parancsoljon azoknak, akik ott vannak vele egész héten! Neki ne! Miskolcon ugyan volt egy kis lelkiismeret furdalása, de csak addig, amíg fel nem ült a pesti vonatra. Onnét kezdve el is felejtette. Néhány hét van már egyébként is a suliból. Aztán vizsga, és kiképzett kőműves segéd lesz. Nem kilencszáz forint lesz a fizetése, hanem közel háromezer. Lényeges különbség. Talán nem is adja haza az egész keresetét. Az anyja biztosan félrerakná neki, de jobb, ha legalább annyit megtart, amit elszórakozik.
Amikor hazaért, a konyhában vendég beszélgetett az anyjával. Tibi volt az a szomszédból, akivel együtt töltötték gyerekkoruk jelentős részét. Együtt jártak a patakot rekeszteni, hogy amíg a gátat el nem mossa a felduzzasztott víz, összekapkodjanak kicsi fonott kosarukkal a padlanyok alól néhány apró halat. Egyszer fogtak egy harmincdekásat is, de legtöbbször csupán néhány rák akadt a kosárba. Többnyire persze a gáttal szenvedtek, meg rohantak a kertészeti csősz elől, aki a patak leapadása miatt kergette el őket, mivel az öntözést lehetetlenítették el a gyerekek. Együtt kergették Tibivel a cserebogarakat a tsz búzájában, együtt ugrálták szét a szalmakazlakat, sáros időben az utca egyetlen lebetonozott átereszének betonján putyókáztak….na meg amit csak ki tudtak találni unalmukban.
– Mondta anyud, hogy jössz a busszal. Gondoltam, megvárlak. Mehetnénk felfelé! (Ők az alvégben laktak, a falu központját mondták így)
– Van valami?
– Van hát. Te ugyan nem vettél benne részt, de elkészült a klub felújítása. Már csak ki kellene takarítani a festés után. Ebből még kiveheted a részed! Biztosan leszünk jó sokan. Csajok is – tette még hozzá vigyorogva.
– Csak kajálok valamit, aztán már mehetünk is!

Így is történt. Az anyja hiába zsémbelt, hogy még haza se ért, máris megy csavarogni. Akkor kell menni, ha van valami mozgás. Számtalanszor végiggyalogolt már a falun oda-vissza feleslegesen, mert nem talált társaságot magának. Most, hogy a tanács, rendelkezésükre bocsátotta a fiataloknak ezt a kihasználatlan, majdnem romos helységet, talán változik a dolog. Lesz egy klub, ahol összejöhetnek. A régebbi helységben volt egy lemezjátszó, amihez többen is vettek saját pénzükön lemezeket. Úgy beszélik, most kapnak majd egy magnót. Zsolt nem vitte a sajátját, hiszen takarítani mennek, nem zenét hallgatni. Meg aztán tapasztalta, hogy ahol legalább tízen zajonganak, ott nagyon kevés az 5 watt hangerő, így kár be is kapcsolni a magnóját.

Nagy volt a nyüzsgés az új klubban. Túl sokan voltak a takarításhoz. Néhányan az udvaron söröztek, mások a vizet hordták annak a néhány lánynak, akik valójában a munkát végezték. A sarokban álló asztalon recsegett a régi lemezjátszó, amit szokás szerint többen is kezeltek egyszerre. Vitatkoztak, hogy melyik lemez következzen. A zenéből nem sokat hallottak, jobb lett volna inkább kikapcsolni a készüléket, akkor legalább ezt a csoportot nem kellett volna kerülgetni.
Zsoltnak most tűnt fel, hogy milyen széplány lett az a sokáig csak taknyos kis csitrinek tartott Zsuzsa, aki alatta járt egy osztállyal, de talán még soha nem beszéltek egymással. Éppen csak tudják egymásról, hogy kicsoda. Néhány nagydumás srác incselkedett vele, fogdosták, ölelgették, amit ő nem hagyott, így a visongása, veszekedése vonta magára a társaság figyelmét. Olykor a tenyeres-talpas barátnője is a védelmére kelt, akinek egyébként is felettébb erős volt a hangja, nem még ha veszekedett. Zsoltot bosszantotta, hogy ezek a fiúk milyen fesztelenek. Olyan blődségeket beszéltek, hogy lúdbőrzött tőle normális embernek a fejbőre. A lányoknak viszont tetszett ez a viselkedés. Na, ez volt leginkább bosszantó. A lányoknak az olyan fiúk tetszettek, akik feltűnően viselkedtek. Mindegy volt, hogy mit mondanak. A lényeg, hogy beszélnek.
Az estnek a hangulatára rányomta a bélyegét, amikor Zsuzsa karon kapta az unokatestvérét, és elhagyta a klubot. Vége lett a ricsajnak, a takarítás is elkészült, a többi lány is szedelőzködött. Csupán nyolc-tíz fiú maradt, amíg tartott még a sörből. Kiültek a lépcsőre (már aki odafért) és meséltek. Legfőbb téma a Dzsoni motorozása volt. Az illető ugyan nem volt jelen, de kitárgyalták volna akkor is, ha ott van. Ez a fiú is szomszédja volt Zsoltnak, ismerte az eseteit. Elég annyit előrebocsátani, hogy hatodik alkalommal tudott levizsgázni. Ebből sejteni lehet, hogy nem nagy érzéke volt a motorhoz. Viszont volt neki motorja. Zsoltot ugyan óvva intette az apja, hogy ne üljön fel Dzsoni mögé, de ha nem teszi, akkor unatkozhatott volna otthon, így pedig kalandos motorozásokon vehetett részt. Már az elindulás is problémás volt, mert valószínűleg nem találta az egyes fokozatot, és a motornak nem volt elég ereje elindulni. Gyakran lefulladt, de ha mégsem, akkor pedig akkora bömböléssel indult, hogy mindenki odakapta a tekintetét. Így legalább jót nevethettek rajta, hogy Dzsoni lábbal ad lendületet, mintha rollert hajtana.
– Igaz volt, hogy Parasznyán visszament megnézni a táblát? – intézte Tibi Csárlinak a kérdést, mert úgy tudta, együtt voltak akkor.­
– Hát! Vissza bazmeg. Tudjátok – kezdte mesélni az esetet – a falu közepén van egy jó nagy „S”- kanyar. Ez meg húzza neki, oszt nem tudta bevenni a kanyart. Beleszaladtunk a kerítésbe. A motornak elhajlott az első villája, de nem azzal foglalkozott, hanem visszament megnézni, hogy ki van-e téve a veszélyes útkanyarulatot jelző tábla. Nem tudom, mit akart ezzel elérni.
– Azt mondják, nem is az ő motorja volt.
– Nem hát. Az övé nem sokkal korábban besült, mert nem volt benne olaj. Ezt csak kölcsönkérte.
– Nekem is volt vele kalandom – vette át Zsolt a mesélést. – Répásra mentünk fel, de hazafelé már nem indult be neki. Odafelé is elég göthösen ment. Az se kizárt persze, hogy kifogyott a benzin. Nála ezt sose lehetett tudni. Még szerencse, hogy jött velünk Jancsi az MZ-vel, így Dzsonit kötélvégre vettük, és hazavontattuk. Egyszer ugyan elhagyott bennünket, mert a csajoknak integetett, nem vette észre, hogy lassítunk.
– Most csak hülyítesz bennünket – szólt közbe valaki a sötétből – Hogy tudott integetni, amikor a kötelet fogta?
– Rákötöttük a kormányára, én meg fogtam a másik végét a vontató motor pótülésén.
– Azt fordítva kell te!
– Most már én is tudom. Egyébként Répáson volt más kalandunk is. Vannak ott rokonai, és meglátogattuk őket. Éppen búcsú volt akkor, de mi már csak estére értünk oda. A bálba még éppen jókor. Volt a Dzsoninak két szemrevaló unokatestvére – főleg az egyik volt kedvemre való – velük mentünk a kultúrba. Nem hiszitek el! Igazi tűzoltózenekar játszott. Filmeken látni csak ilyet.
– Miket játszottak?
– Mit tudom én. Deep Purple-t nem. Legjobb volt, hogy a többi helybéli csaj kérdezte a Dzsoni rokonait, hogy kik ezek a srácok? Mármint mi. Mondja a Rózsi – azt hiszem így hívták – hogy az unokatestvérem. Mire amaz vigyorogva visszakérdezett, hogy „mind a kettő?”Ja. Még volt ettől izgalmasabb. A tót gyerekekkel balhézott Dezső. Üsztögi srác. Nem tudom a vezetéknevét. Lényeg, hogy pont olyan motorral volt, mint mi. Éppen elköszöntünk a csajoktól, felülünk a motorra, ez meg húzza a gázt mint állat, nehogy lefulladjon. Én meg ordítok neki.
– Állj meg Dzsoni, mert fogják a kabátom!
Ezek a tótok azt hitték, hogy Dezsőéket kapták el. A csajok dumálták ki, hogy nem velünk van bajuk. Máskor meg…
– Jól van má’! Másnak is van még sztorija vele – állította le a mesefolyamot Csárli.

Tényleg volt. Kiapadhatatlan volt a téma. Főleg, hogy még más motoros kaland is szóba került. Volt ekkor a faluban legalább hat, vagy hét kettőötvenes MZ, melyek sokat voltak úton, sok minden megtörtént velük.
– Én inkább kocsira hajtok – mondta Tibi, már útban hazafelé Zsoltnak. – Jó lenne valami vagány! Nagyon tetszik a Ford Capri, de nem nagyon van eladó, meg én inkább újat szeretnék. Mondjuk egy Zsigulit.
– Abból nagyon sok van. Nem szeretnél valami egyedit?
– Majd felmatricázom. Meg lehet egy kicsit vadítani a kinézetét annak is. Azzal jobban lehet csajozni, mint motorral. Nem teszi tönkre a frizurájukat a bukósisak.

- Várjatok má' meg! - loholt utánuk a sötétben Hosszú Puska.
A hangjáról, s a mozgásáról azonnal felismerték, noha csak egy árnyalakot láttak futva közeledni. Nem álltak meg, de andalgósra vették a sétát, amíg Puska beéri őket
- Mi baj van? - kérdezte Zsolt, amikor odaért.
- Se...semmi, csak jövök én is – lihegte.
- Hová? Hazafelé indultunk.
- Én is.
- Ezt értem, de te már itt laksz a sarkon túl.
- Be is mehetnénk a bisztróba
- Ide? - mutatott az út élelmiszerbolt épületére, amiben egy bisztrót is kialakítottak. - Már nyitva van?
- Persze – bólogatott Puska erőteljesen – Nem tudtátok? Ma este volt a megnyitó. Az első vendégeknek adtak ingyen italt is. Én voltam is benn – tette hozzá büszkén – Holnap zene is lesz, azt mondták.
- Zene? - csodálkozott rá Tibi – aztán miféle
- Cigányzene
- Jaaa – nyugtázta lemondóan
- Jót tett ennek a boltnak az átépítés – állt meg Zsolt a bezárt boltajtó előtt. - Emlékeztek, hogy itt kilógott a járdára a lépcső?
- Már hogyne emlékeznénk – válaszolt Tibi – Nem volt az olyan régen. Sokszor bele is botlottam.

Két alak közeledett, majd haladt el mellettük. Mind ismerték András bácsit az útkaparót, s a fiát Janit, aki ugyan elköltözött a szomszéd faluba, de az se volt olyan régen, hogy a fiúk ne ismernék. Apa, s fia beszélgettek nagy hangon, ügyet se vetve az álldogáló fiatalokra, akik elmotyogtak az ismerősök láttán egy „jóestét”. Megmosolyogtató volt a beszédük, mert mindketten egyformán beszédhibásak voltak.
Ők már tájékozottabbak lehettek, mint Zsolt, mert tudták, hogy üzemel az új bisztró.
- Tyőjjék no – invitálta apját Jani – Megiszunk ety puár sört
- To esz pá szeretem – jött rá a válsz, majd be is fordultak a sarkon a bisztró bejárata felé.
A fiúk nagyot nevettek a dialóguson, hiszen olyan volt, mintha egy ember mondta volna az egészet.
- Tyertek no! - mondta vigyorogva Puska – Én fiszetek

Engedtek a meghívásnak, s ők is beléptek az új, még erősen festékszagú egységbe. Szokatlan arányai voltak a helységnek. Két sor asztal alig fért el egymás mellett, de hosszában, talán hat asztal hosszú is volt a leülős rész. Ennek a végében helyezték el a pult előtti talponálló négy gombáját, melynek végében a mellékhelyiségek következtek. Nem volt egyszerű feladat mindezt szemügyre venni a belépőnek, hiszen akkora volt benn a tömeg, mintha még most is ingyen mérnék az italt.
- Tudod mit Puska? - gondolta meg magát Tibi – Holnap korábban jövünk, és én fizetek, de ebbe a tömegbe én nem maradok.
Így elmaradt az új üzlet felavatása részükről, de ami késik, az nem múlik.

- Miről is beszélgettünk mielőtt Puska utánunk robogott? - próbált Zsolt visszaemlékezni.
- Várjá' csak...! A kocsikról. Nem?
- De.
- Egy egyedire cicomázott Zsigulira vágyom, de meg is vetetem a faterral.
– Én egy jó bringának is nagyon tudnék örülni.
– Nagyon alacsonyra teszed a mércét Zsoltikám. Gondolkozz nagyban! Figyelted milyen jó kis dög lett ebből a Zsuzsából? – váltott hirtelen témát, amikor a Zsuzsáék háza elé értek.
– Aha – válaszolt Zsolt kurtán, de gondolatban nem intézte el ennyivel. Arra az elhatározásra jutott, hogy kell neki ez a lány. Egyértelműen legszebb a faluban. Ettől nem adhatja alább! Aztán mosolygott saját magán, hogy mekkora bőség kínálkozik, de valójában nincs senkije. Ott van Üsztögön a Julcsi, akivel egyszer csókolóztak. Ott van Ózdon Magi. Vele már kétszer is, de ettől tovább nem jutottak. Most pedig kinézte magának itthon a falu legszebb lányát, aki egyelőre még fel se figyelt rá. Nagyon jól elszórakozik a sok idétlen bunkóval. Na, de ettől szép a feladat.

(következik: Kutyaütők.)