...Tudtam. Persze, hogy tudtam a teherautómmal menni. Legalább nem kellett a bringát tekernem. Alkalmanként beüzemeltem ugyan a Suzukit is, de a teherautó használatért még költségtérítésre is számíthatok. Arról nem is beszélve, hogy boldogság-közeli érzést okoz számomra, ha a H1-es Hyundai-t vezethetem. Imádom ezt az autót. Két és fél év után még mindig tudok gyönyörködni a szépségében. Egyetlen bánatom, hogy kihasználatlan. Sőt, nem túlzás azt mondani, hogy felesleges. Mivel a munkáim elfogytak, nem tudom mire használni. Eladni viszont lehetetlen. Nincs rá kereslet. Mivel még nincs kifizetve, nem is az enyém, hanem a bank tulajdona. Tehát annak ellenére, hogy nem hoz semmit a konyhára, havonta egy minimálbért muszáj ráköltenem, ha be sem indítom.

Most viszont beindítottam. Több hetes állás után pöccre. Bandikával felraktuk a köveket, és irány a szomszéd falu. Könnyen odataláltunk a helyszínre. Olyan támpontokat kaptunk, hogy főutca, kultúrház, buszmegálló. Talán ezek nélkül is felismerjük a házat. Mindkét szomszédja a hetvenes években épült, amikor az volt a szempont, hogy a szomszédétól legalább egy sor téglával magasabb legyen. A két nagy ház között ez szinte eltörpült, de a rengeteg kőburkolat felhívta magára a figyelmet. Különösen, hogy a kerítésről hiányoztak a takaró kövek. A burkolat tőlünk került ide, de egy kőműves brigád rakta fel bérmunkában. Ők már levonultak, de volt itt két fiatal srác. Kertet építettek. Fűmagot vetettel, locsoltak, mederelemeket ástak be a hegyoldalba. Később kiderült, hogy egyikük a tulajdonos keresztfia. Ők itt is laktak az új házban. Belül már kész volt.

Az árnyékos teraszon megreggeliztünk, majd a kerti támfal takaróit kezdtük felrakni. Bandika volt a mester, én alkalmazkodtam hozzá. Hiába vagyok én negyven éve műköves, ebben a munkában ő a rutinos, én pedig a tanuló. Az én autóm kint állt az utcán a kapu előtt, onnét hordtam kézben a kőlapokat. Reménykedtem, hogy ez még a hasznomra is válhat, hiszen rengeteget dolgoztam már ebben a faluban, sokan ismerik az autómat. Hátha hoz a jelenlétem egy kis maszek munkát.

Jól ismerem-e? - ballagott át az úton egy öregasszony.
Jól ismer mama, jól ismer. Én vagyok a sírköves, csak már régen voltam itt.
Jaj, mert majd nekünk is kellene csinálni. Mennyibe kerül most egy síremlék?
Ezt így nem tudom megmondani, mert sok mindentől függ. Kriptát kell-e betonozni, ha igen akkor hány személyest? Vagy kész alapra kell a felépítményt állítani? Ha alapot is betonozok, nem mindegy milyen a terepszint lejtése, nem mindegy hogy lehet megközelíteni. Műkőből legyen, vagy gránitból?
Májusban temettük el az uramat. Kell még neki ülepedni is. Nem most kell még, mert nagyon sokba volt a temetés.
Arra nem kell várni, hogy ülepedjen, mert az ásott részre 10 év múlva se lehet rátenni az alapot. Csupán annyiban van jelentősége, hogy nekem kevesebb földet kell elhordanom.
Nincs is meg rá még a pénz, talán majd tavaszra.
Ez már nagyobb baj.
Nem biztos, hogy ezt hangosan mondtam. A mama ezután elmesélte a férjének az utolsó hónapjait, amire én is tromfoltam, hiszen nekem se régen halt meg az apám. Friss volt még az élmény, tudtam mit kell kiállni egy szellemileg erősen leépült, gyógyíthatatlan beteg mellett. A temetés költsége viszont megdöbbentett. Háromszázezer forint. Elmeséltem, hogy az apósom temetése százezerbe került, igaz már régen volt. Ha jól számolom, 10-12 éve. Magam is elcsodálkoztam ennek kapcsán, mennyire gyorsan múlnak az évek.

A társalgásnak az vetett véget, hogy megjött a főnököm, megnézni hogy haladunk. Nem szólt, de tudom én, hogy munkaidőben vagyok.
Dél körül megérkezett a tulajdonos asszony, délután a férj. Messziről jöttek, hiszen Debrecen több mint 100km ide. Meg is lepett, hogy külön kocsival érkeztek. A férj azonnal tegezőre fogta a beszélgetést, ami nyilván visszafelé is érvényes. Legalábbis nekem, aki hasonló korú vagyok.
Erről jut eszembe, hogy fiatal koromban mennyire rendellenes dolognak tartottam, ha valaki új családi házat épített 50 évesen. Mit csinált ez eddig? A mi köreinkben 30 éves korban már illett saját házban lakni. Arra most nem térnék ki, hogy ezeknek a házaknak a többsége soha nem készült el teljesen. Az persze akkor meg se fordult a fejemben, hogy annak a bizonyos építtetőnek nem ez az első háza. Valójában engem - közeledve a hatvanhoz - csak egy dolog tart vissza az építkezéstől.

A tulajdonos az öntözőberendezéssel volt elfoglalva, meg a kertépítéssel. A mi munkánkhoz nem sokat tudott hozzászólni. Látta, hogy dolgozunk, örült, hogy haladunk. Annyi kérése volt, hogy alkalomadtán hozhatnánk megfelelő szerszámot, hogy a saját gyártású tűzrakóhelyének asztalát lecsiszolnánk. Sajnáltam, hogy megépítette, hiszen nekem lenne otthon eladó. Ebből így már nem lesz üzlet. Aztán a veszekedésükön mosolyogtunk, mert az asszony azon méltatlankodott, hogy túl sok beton van beépítve a kertbe. Ha jönnek az unokái, megsérülhetnek. Ebben igaza lehet, de a gyerekeket úgyse tudjuk ezektől megóvni. Az én fiam ma is viseli homlokán a sebhelyet, amit úgy szerzett, hogy három felnőtt felügyelt rá. Nem tudom, mibe ütötte be.

Nemrég láttam egy városi játszóteret. Nagyon ötletesen építették meg a csúszdát. Egy műkő elefánt farán volt a létra, az ormány pedig vályúnak lett kialakítva, ezen csúsztak le a gyerekek, amíg nem lettünk EU-tagok. Ma már be van betonozva mind a feljáró, mind pedig a vályú. Egy táblát csavaroztak az elefánt lapockájára, miszerint „a szoborra felmászni tilos”. Már nem is játék, hanem szobor. Ehhez képest már teljesen rendbe van a „gumi betonlap” a játszótéren. Rendben van hogy óvjuk a gyerekeket, de ettől lesznek életképes felnőttek?

Ezen a házon a későbbiekben dolgoztam Rudival is, Gyurival is. Ami viszont leginkább növelte az önbecsülésemet az volt, amikor egyedül kellett helyrehoznom a méretpontatlanságból adódó hibát. Mint kiderült, értek én a terméskőhöz is. Valamit segít a sok évtizedes tapasztalat.

A cégnél töltött három hónap legkellemesebb emléke az a munkanap volt amikor hárman, két autóval mentünk a 100km-re lévő munkahelyre. Onnét én kaptam külön fuvart olyan településről, ahol még soha nem jártam. Természetesen GPS, sőt térkép nélkül. Imádom az ilyen feladatokat. A szállítandó termo-panelek jó nagy terjedelműek voltak, viszont súlyuk alig volt. Így az autóm terhelten is megőrizte a személykocsis menettulajdonságokat.

Három hónap után megjött a rossz idő, nem volt rám szükség tovább.

&

Majdnem 2 év telt el, amikor ismét ide kerültem. Sok minden változott. Nem én könyörögtem be magam a céghez, hanem a főnök hívott. Néhány óra gonolkodási időt kaptam. Határoztott idejű szerződésem volt akkor Budapesten, de én abban a pillanatban felmondtam, és rohantam haza. A munkatársak többnyire a régiek voltak, de nem voltak már a régiek. Megváltozott a légkör, és nem előnyére. Rosszindulatúak lettek, és irigyek egymásra. Leginkább a Jani bácsira voltak irigyek, aki közben nyugdíjas lett, s ennek ellenére mégis ő kapta a legmagasabb fizetést. Csak annyit csinált a bányában, hogy mutatta a gépkezelőnek, hová nyúljon a gép. Ez a "csak" egy évtizedek alatt összegyűjtött tudás, tapasztalat. Bármilyen egyszerűnek látszik, nem sokan tudják. Pedig nagyon sok múlik azon, hogy hová mutat.

A legnagyobb gondom mégsem a munkatársak megváltozása volt, hanem a fizetés elmaradása. A havi fizetés több mint 2 hete késett, amikor alkalmi munkára hívott egy kolléga 3 napra. Ő azonnal fizet, mentem. Na, ezzel a lépésemmel ki is rúgattam magam. Bár azt mondta a főnök, hogy nincs harag, de ezt nem nézheti el, mert mit szólnak a többiek. A többiekkel szemben annyi előnyt szereztem, hogy kirúgásom alkalmával kaptam egy részfizetést. "A többit majd tizedikén" Tizenegyedikén telefonon érdeklődtem, tizenkettedikén egyik kolléga hozta a fennmaradó összeget.