„Fél óra séta jót tesz a szívnek” Havas esőben minek tesz jót? Nekem biztosan nem, mert azóta úgy köhögök, mint a gép. Néha bele is szédülök.
Tart még a téli szünet, de már nagyon elegem van belőle. Néha hazaszaladunk a szülőfalumba, de a hideg házban nem nagyon van maradásunk. Mennem kell, mert már szétmegy alattam a fotel. Debrecen elég messze van, meglátogatom az Egerből odautazó nővéremet. Már csak nem hívom fel az ingyenes telefonon! Egyébként is régen találkoztunk. Tanulmányoztam a térképet, de nekem ez a város egy nagy katyvasz. Miskolc sokkal jobban áttekinthető (talán azért, mert ismerem) Próbáltam megtervezni az útvonalat a garázsboltig, de nem találtam. Nem tudom az utca nevét se. Végül odataláltam, csak előbb még 2 órát ültem a buszon. Nem volt barátságos az idő, kissé szemerkélt az eső. A fűtés viszont jó volt, így levetkőztem egy szál pólóra. Néha köhintettem egyet-egyet, de igyekeztem visszafogni, nehogy azt higgyék az útitársak, hogy beteg vagyok. Talán még lázas is. Az előttem ülők is a végállomásig jöttek, s kibírták télikabátban. Nekem csupán annyi kellemetlenség volt, hogy Hajdúböszörményben mellém ült egy bőrkabátos öregember, s hozzáért a csupasz karomhoz. Hamar le is szállt, helyette jött egy nagyon kecses fiatal csajszi, akit nem bántam volna ha hozzám dörgölődik, de bőven elfértünk. Több buszállomáson próbálkoztam internettel, de mire hajlandó volt bejönni valami, elindultunk, így nem sikerült Debrecen térképét behozni se, nem még elmenteni. Mindegy, otthon átnéztem. Csupán 2 kilométer gyaloglás. Van ugyan helyi járat, de nem tudok rajta eligazodni. Net híján maradt a rádiózás. A fülesemet néha meg kell igazítani, mert nem nagyon fér a pici fülembe. Ha nem mocorgok sokat, nem esik ki. Vizuális élménynek ott volt nekem a táj bámulása. Mert valahogy úgy alakult, hogy egymagában egyik sem elég. Nem is értem, hogy voltunk képesek gyerek koromban ülni a sötétben rádiót hallgatva. Itt a gép előtt is, ha hallgatok valamit, közben játszom. Sajnos olvasással együtt nem működik, mert egyszerre nem tudok kétfelé figyelni. Ez részemről egy ilyen fogyatékosság. Ezért nem voltam jó dobosnak se.
Tiszaújvárosig ismerős vagyok. Megszemléltem menet közben, hogy a kavicsbányánál folyik a karbantartás, nullanégyesük már alig van, biztosan üresen jönnék vissza, ha odaállítanék a másfél tonnásommal készpénzes vásárlóként. A magas üléspozíció miatt kicsit más szemszögből látom az út menti tavakat, a csupasz erdősávok mögött. Nagyon sok a kidőlt, eltört fa. Ezeket alig venném észre, ha én vezetnék. A „hídon túl” (így mondják a városban a polgáriakat) már ritkán jártam, de azért még itt is van mit felismerni. Térkép nélkül nem tudom mi következik. Lényeg, hogy akkor kell leszállnom, ha mindenki ezt teszi. Görbeházán már minta havat fedeztem volna fel a füves dombok tetején. Aztán elkapott a téli alföld hangulata. Csupasz szántóföldek jól átázva ameddig a szem ellát, néhol omladozó, romos tanyák piciny szigete közel az aszfaltúthoz. Legtöbb elhagyatottan adja meg magát az enyészetnek. Más – hasonló kinézetű – tanya lakott. Traktor áll a rendetlen udvaron, Suzuki Ignis biztosítja a kapcsolatot a külvilággal. Ketrecbe zárt állatok dagasztják a sarat maguk alatt. Nehezen tudnám megszokni ezt az életet. Talán még internetjük sincs. Az állatok ellátása fix program, a növénytermesztés is megszabott rendszer szerint működik jól. Áldom a sorsomat, hogy nekem olyan munkám van/volt, ahol kedvem szerint osztom be az időmet. Apám állattenyésztésben dolgozott, tudtam mi az, amit nem szeretnék.
Kerülgettük az autópályát, néhol még dombokat is láttam, aztán városba érkeztünk. Idegen város. Nem láttam a táblát, de éppen olyan ez is, mint amiket ismerek. Lassan letelt a menetidő. Kicsit késtünk. Debrecenben semmi ismerős épületet nem láttam. Lehettem volna ennyi erővel bárhol. Amikor a főútról visszakanyarodtunk. Felismertem a buszpályaudvart, amely elég kicsi egy ekkora városhoz. Irány gyalog a Miklós utca! Egy középkorú nő jött szembe a járdán, s telefonba mondta, hogy „megyek a buszvégre”. Úgy hallottam, hogy ez borsodi kifejezés. Na ugye, hogy nem! Nagy pelyhekben hullt a hó, de el is olvadt, a lyukas ereszcsatornákból csorgott a járdára, oda kellett figyelnem, hogy elkerüljem. Aztán biciklis suhant el mellettem. „Öcsém, legalább csengess!” Más gyalogosok is meglepődtek. Megfordult a fejemben, hogy előveszem az esernyőmet. Na, de minek? Ez nem eső, hanem hó. Aztán láttam a kabátomat, hogyan sötétül el a színe. Bizonyára a hátamon is épp úgy elázott, mint a karomon. Már mindegy, odaérek mindjárt. Itt a Varga úton még rövidítek is.(valójában hosszabbítottam)
Hát te hol jártál?
Ide jöttem. Belefér az időmbe.
Kaptam papírtörlőt még az üdvözlő puszi előtt. Szükség is volt rá.
Leültem, megkávéztam, beszéltem. Voltak előre kigondolt témák, de azok valahogy kimaradtak. Nem volt rá elég a másfél óra. Majd jöttek a vásárlók, én pedig elindultam a Nagyállomás felé, hiszen nem ülök megint két órát a buszon visszafelé. Inkább vonatozok.
Szóbeli tájékoztatás alapján megtaláltam a buszmegállót. Nem lett volna messze az egy megálló gyalog se, bántam is amikor már sokáig kellett várni. Átsiettem az aluljárón, végigvonultam a két oldali korláttal kísért járdán a villamosok és autók között. Fogalmam nem volt mennyire kell, vagy nem kell sietnem. Nem tudom azóta se mikor lett volna vonatom a rövidebb vonalon, mert én a füzesabonyi személyt kerestem. Húsz perc. Ugyanolyan kocsi, mint amilyenekben 50 éve is utaztam. Volt hely bőven. A menetirány szerinti bal oldali ablaknál ült egy kedvemre való hölgy. Nem túl fiatal, olyan harminc körüli. Na, itt nekem pont jó lesz a jobb oldalon. Nem ülök túl közel, mert akkor már kell az olvasószemüveg. Viszont a jó rálátáshoz menetiránynak háttal kell ülnöm. Inkább mégse! Majd nézem a tájat...csak előbb letörlöm az ablakról a párát. Így se látok sokkal többet, hiszem kívül az 50 év mocska van az üvegen. Vagy ha nem is igaz, de annyira fényét vesztette, hogy akár tiszta is lehetne, mégse lennék vele elégedett. Előveszem a táblámat. A buszon se volt net, ezen a vonaton egész biztosan nem lesz. Az állomás wifijéhez olyan nehezen tudtam csatlakozni, hogy addigra el is indultunk. Tehát most se lett térképem. A szemrevaló hölggyel szemközt leült egy hozzá hasonló korú anyuka a kamasz fiával. Mindkettőjüknél okos telefon, és tábla. Utóbbit az anyuka szorgosan lapozgatta fölfelé. Bizonyára valami olvasnivalót keresett. A gyerek állványt vett elő, s rátette a telefonját a kis asztalon, alá a külső aksit. Amíg a fejét tömte, a telefon nézte a tájat.
Délről északnyugatra megkerültük a várost, rengeteg váltón átdöcögve. Később is voltak olyan szakaszok, ahol mintha lovon ültem volna. Néha majd' levetett. Itt már szép fehér volt a táj. Februárban ez volna rendjén. Egy szakaszon követi a vonal a 33-as utat, amin jártam már néhányszor, de vasúton most járok erre először. Egy idő után el is vesztem a nagy tájékozódásban. Balmazújváros? Az. Itt már nincs hó. Ötven perccel indulás után befutunk Hortobágyra. Közben zenét hallgatok a saját válogatásaimból. Többnyire Deep Purple. Dobolok a lábammal, néha dúdolok. A fülem bedugva. Csak remélem, az útitársak nem hallják. A szép hölgy is leszáll, a kamasz fiú azonnal el is foglalja a helyét. Ringatózunk tovább. Ez már az igazi puszta. A puszta télen. Vízzel telített zsombékos tocsogók, kicsi tavacskák, vadludak, kócsagok, s egy szarka. Tanyák, körbálák sokasága hol tető alatt, hol szabadon, szarvasmarhák derékig sárosan karámba zárva...sokáig megint semmi. A látóhatárt nyárfaerdő zárja északról. Megint vadludak, kicsi tavacskákban vadkacsák, vöcskök. Nem az én világom, mégis van valami varázsa ennek a nagy semminek. A halastavaknál figyeltem fel az északi erdősávon túl egy fehér valamire. Tiszaújváros, 2-es erőmű 280 méteres kéménye. Délelőtt ott jöttem el a tövében. Semmi nincs ami eltakarja, hiszen itt sík minden. Újabb gazdaságok épületei közelében haladunk, ismét megművelt földek következnek. Zöld vetések, fekete szántások, közepén nagy csapat őzzel. Hosszabb az út, mint gondoltam. Tiszafüred betontornyát, és templomát vélem felismerni, majd befutunk Egyekre. Ez újabb meglepetés számomra, hisz nem gondoltam, hogy útba esik. Innét viszont már rövidebb, mint közúton. Másfél óra, és megérkezünk a Tiszához. Ekkorra már felsejlenek a Bükk hegyei, bár ha nem lennék benne biztos, hogy ott kell lennie, talán meg se látom. A Tisza-tó töltés közeli része annyira sekély, hogy kilátszanak a kövek. Talán száz méterre is elég volna csónak helyett gumicsizma. Poroszló után Füzesabony. Nagy csalódás volt, hogy kétszer is megállt még addig a vonat. Annyi vigaszom volt, hogy gyönyörködhettem a Bükk látványában. A magasabb részeken hó világlott a lebukó nap fényében, még jobban kihangsúlyozva az első sor közepén a Mákszem hegyet, ami az igazi otthonom tájképét uralja. Rég elköltöztem onnét, de azt hiszem ezt hamarosan visszacsinálom, hiszen nekem ott a helyem.
Ugyancsak alkonyodott már, mikor lekászálódtam a vonatról. Bementem helyjegyet venni, s hamarosan megjött az expressz. S mint a nóta is mondja, „Az expressz száguld” S nem döccen. Annyira simán fut, hogy nem olvasni, képet festeni lehetne menet közben. Füzesabony-Miskolc 36 perc. Két megállással is hozza a százas átlagot. Fantasztikus. S mindez 300 forintért. Valami haszna is legyen annak, hogy megöregedtem!
