Munkakörömbe olykor az anyagbeszerzés is beletartozik. Különböző méretűre osztályozott kőzúzalékot, kőlisztet keverünk össze a műkőhöz. Ennek beszerzése egyszerű, ha az erre szakosodott őrlőbe megyek, hiszen annyit kell mondanom, hogy mennyi nullást, egyest, kettest kérek. Viszont a legközelebbi üzem csak lisztet gyárt, de van apró szemcsés melléktermékük, aminek nem tudjuk a megnevezését. Nem úgy van, hogy rámutatok a megfelelő anyagra, hiszen a sorompónál erre nincs lehetősség. Úgy hidaltuk át a gondot, hogy egy nyeletlen fángliba vittem mintát a maradék anyagunkból. A halk szavú, kissé mogorva ügyintéző a kis ablakon át elvette tőlem, hogy a vitrinben lévő mintákhoz hasonlítsa. A rendelési lapra ráírta, hogy „durva”. Ezután már tudtam is a megnevezését. Durva. Egy héttel később a kőlisztünk is kifogyott. Többfélét gyártanak, olyan jelentéktelen különbségekkel, ami nálunk nem igazán számít. Árban viszont vannak különbségek. Így ismét beüzemeltem a fánglit. A korábban mogorvának tűnő hölgy felismert. „Megint maga az?” Benn az üzemben is akadt nehézség, hiszen senki nem tudja mekkora kupacot kell a silóból a platóra engedni, hogy a megfelelő mennyiség legyen. Sacc! Aztán volt, hogy letúrtam belőle, volt, hogy elvittem a másfél tonnás teherbírású autón a 2 tonnát. Tavaly már kitapasztaltuk, hány másodpercig kell engedni, de azóta elfelejtettem.

Másik üzem, más anyag: Sódert kevesen hordanak ilyen kis kocsival, mi se megyünk direktbe, csakis vissz-fuvarban. A mázsaházban már ismernek bennünket.
- Mondjam a rendszámot? - kérdeztem mérlegeléskor.
- Nem kell! Azt is tudom, kinek viszi.
Általában azt is tudják mit viszünk, de legutóbb nem az kellett, így a biztonság kedvéért vittem fángliban mintát. Nem a megszokott szép fiatal nő ült a fülkében, hanem egy idősebb, de dolgozóként kezdő. Elvette a mintát, s átvitte a kilépő oldalon lévő kollégájához, hogy beazonosítsa. 16-24. Most már ezt is tudom. Megkérdezte a rendszámot, majd mikor majdnem indítottam, még eszébe jutott, hogy nevet is kérdezzen. Mondom: a gép tudja.
A hatalmas rakodógép kezelője látta melyik kavicshegy mellé álltam, jött, az óriási kanalának a sarkába merített egy kicsit, aminek egy részét rászórta a platómra. (van a gépben beépített mérleg, tudja mennyit kanalazzon) A légkondi miatt csukva van a fülkéje, nem lehet vele beszélni, csak mutogatni. Elmutogattuk, hogy tegye rá mindet. Lemértük. 1.5 helyett 2.25. Jól futott ugyan az autó, hiszen tökéletes volt a súlyelosztás, de ekkora túlsúllyal nem mertem kimenni a közútra. Irány vissza, lelapátolni! Most már azt is tudom, hogy 5 kiló fér a lapátra. Odahaza belelapátoltam két faládába. Mire végeztem a második ládával, az elsőből már vittek is el vevők.

Mindez most arról jutott eszembe, hogy tegnap ebből a kavicsból kellett kiszállítanom házhoz 2 mázsát. Főnököm kérte, ne hagyjam ott a zsákokat, de a kereskedelmi munkatárs inkább lemondott a zsákokról, csak az a nő ne menjen oda még egyszer.
- Nem szimpatikus?
- Ha nagyon ráérsz, meg szereted ha sokat dumálnak, akkor hallgasd!
Na, engem se kell ám félteni, ha sokat kell dumálni. De legalább tudtam mire számítsak. Megkaptam a címet. Utca, házszám. Még jó, hogy nem volt bonyolult megtalálni, mert a vevőről semmit nem tudtam. Mégse kérdezhettem, hol lakik a nagydumás öregasszony.

Nagyon hülye tervezésű sorházak képezik az egész utcát. Van a városban ilyen máshol is, nemrég kellett egy lakáson keresztülgurítani a nyársalóasztalt. Azért, hogy ne sérüljön, hosszú ülőpárnákat terítettünk alá. A megrendelő tett rá megjegyzést, hogy piszkosabb, mintha nem is tennénk alá semmit. Azt hitte, a padlóját védjük.

Itt egyszerűbb volt a megoldás, hiszen csak ölbe kaptam a zsákot, és hátra szaladtam vele a zsebkendőnyi udvarba. Az öregasszony valamiért 8 zsákot gondolt, de én hatot mondtam, aztán megszámoltam, hogy csak öt. Kételkedni kezdett, hogy amit éppen viszek, nincs még negyven kiló se. Hirtelen idegbe borult fejemben megfordult, hogy a kezébe adom. Nézze meg, van-e annyi. Közben persze őt megelőzve beszéltem mindenfélét. Még Győzike kollégát is szóba hoztam, aki nem tudta mi az a gugli map. Amikor nagy nehezen elmagyaráztam neki, felismerte, hogy a gógl térképről beszélek. Ezután adva volt az idegen szavak kiejtésének témája. Felemlítettem, hogy a lányom is rám szólt amikor Bregenz nevét Bregenc-nek mondtam, holott az Brégenc. Az öreg csaj azt hitte, hogy még mindig Győzikéről van szó. Igaz tehát a vád, miszerint én akár három témát is tudok egyszerre beszélni, csak tudjon követni a hallgatóság. Ekkor kissé visszafogtam magam, de nem kellett volna, mert ezzel átengedtem a tematizálást. Noha 67 éves a hölgy, de nem passzív nyugger, hanem biztosítási ügynök. Aztán mégis én győztem, mert nem kötöttem biztosítást, pedig olyan jó konstrukciót kínált, ami még adókedvezménnyel is jár. Kicsit azért csak megzavart, mert majdnem visszamentem a telepre, megfeledkezve az erre a körre tervezett másik elintézendő feladatomról.
A dolognak még nincs vége, mert ha a kavics a helyére kerül, visszahozza a zsákokat. Na, de ez legyen a kollegina gondja!