Sokszor elsütöttem azt a mondásomat, hogy: „Legjobb lenne már nekem a temetőben”
- Jaj, ne mondjon már ilyet! – jön a válasz, mire aki ismer, jót röhög a döbbeneten.
- Sírköves.
Igen, az vagyok. Pontosabban csak voltam, mert aki nem tudott műkőről gránitra – főleg kínai gránitra – váltani, annak leáldozott a vállalkozása. Csak ritkán akad némi felújítás, átalakítás, javítás, de ha megkérdezik, van-e munkám, egyértelműen az rá a korrekt válasz, hogy nincs.
Tegnap mégis megjelentem a kihasználatlan, de kényszerből megtartott kisteherautómmal a temetőben. Látom, hogy egy – a síremlékek rendetlen elhelyezése miatt – alig megközelíthető helyen egy ismerős kínlódik a fiával. Egy nemrég elbontott műkő emlék elemeit pakolják egy kisteherbírású csehszlovák kézikocsira. (azt nem tudom, hol tervezte onnét kihúzni, mert sehol nem fért volna)
Ez az ismerős még rokonnak is számít, de annyi köztünk a kapcsolat, hogy köszönünk, vagy csak intünk, ha látjuk egymást. Ha meg kellene szólítani, azt hiszem sógornak mondanám, mert nem jutna eszembe a keresztneve. Vagyis semmi nem indokolta, hogy segítsek neki. Hacsak az nem, hogy jó ember vagyok. Lehet, hogy visszatetszést vált ki egyesekből ez a kijelentés, de akkor is igaz. Magamat én ismerem legjobban.
- Rakjátok fel a kocsimra, majd hazaviszem – ajánlottam fel, amit örömmel el is fogadtak.
Nem gondolták át előre, a feladat nagyságát.
A tervezettnél hamarabb megejtettem a fuvart, mivel haza kellett szaladnom egy vésőgépért. Akkor derült ki, hogy elképzelésemtől eltérően nem esett nekem útba a szállítási cím. A „mivel tartozunk” kérdésre egyértelműen a „semmivel” volt a válasz. Ezzel persze még nem fejeződött be a jócselekedet, mert a két legnehezebb elemet ott hagytuk. (A fiú legnagyobb megkönnyebbülésére) Mivel nem kívánták hasznosítani, adott volt a megoldás, miszerint viszek vasvágót, és betonösszetörő bunkót. Ekkor már a „sógor” sógora is kijött segíteni. Felpakoltak, majd a zsebembe dugták a paraszolvenciát. Nem láttam értelmét a tiltakozásnak. Jótett helyében pénzt kapsz.

Erről jut eszembe, hogy egyszer – szerencsére tényleg csak egyszer – tévedésből simítottam be egy betonlábazatot a temetőben. Éppen végeztem, amikor jöttek a hozzátartozók, s kérdezték, hogy ki rendelte meg tőlem a munkát. Mondom a nevet, mire azt kérdezték, hogy „annak meg mi köze hozzá?”
- Nem fizették ki? – kérdezte az éppen közelben dolgozó kolléga.
- Miért tették volna? Nem mondták, hogy csináljam.
Hát, ez szívás volt. Aztán átfutott agyamon a gondolat, hogy ezzel a módszerrel akár még pénzt is kereshetnék, hiszen biztosan lenne, aki a kéretlenül elvégzett munkáért hajlandó lenne fizetni. Na, de ez csak egy hamvában holt kósza gondolat volt. Ennyire nem vagyok én ravasz.