2024. március 29., péntek

Gyorskeresés

Jani bácsi meséi 5.

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

A bevonulás

V.

- Bontsam a sört?
- Bontsa báttya! Ma már úgyse megyünk sehová. El is mesélheti azt a Csehszlovákiát, ahol lőttek is. Mikor is volt?
- Hatvannyolcban – válaszolt kurtán, de látszott rajta, hogy majd folytatja, csak összeszedi a gondolatait.

Feri bá' közben letörölte az ablakról a párát, s próbált kilesni, hogy esik-e még. Felesleges próbálkozás volt, hiszen teljes már odakünn a sötétség, meg egyébként is hallani, ahogy veri a tetőt. Olyan, mint egy nyári zápor. Néha felerősödik a kopogás, máskor kissé alább hagy. Miután meggyőződött, hogy nem lát semmit, előkotorta hatalmas oldalzsebéből a dohányos dobozát, az ölébe helyezte, s elkezdett töltögetni. Megígérte, hogy vigyázni fog, ne szórja szét a kocsiban. Erre Jani bácsi még azt is felajánlotta, hogy akár rá is gyújthat felőle, de mégse tartotta illendőnek. Inkább biztatta, hogy kezdjen bele a történetébe.

- Csepelen dolgoztam a kikötőben. Úgy szét volt kapva a hajómotor, hogy ember meg nem mondta volna, hogy lesz még belőle valami. Nyakig olajos voltam, amikor szóltak, hogy keresnek. El nem bírtam képzelni, mit akarnak tőlem a katonatisztek. Először még valami maszek munkára gondoltam, de nem sok ember tarthatott akkor hajót, vagy aki mégis, nem jött le a műhelybe egyenruhában. Tartalékos őrmester voltam, részt vettem már gyakorlaton korábban, de írásos bevonulási parancsot küldtek, időponttal. Azt hiszem, három hétig tartott. Legvadabb álmomban nem gondoltam volna, hogy ezek most értem jöttek. Azt mondták, azonnal velük kell mennem. Annyit vártak, hogy megfürödjek, átöltözzek utcai ruhába. Hazamenésről szó nem lehetett. A családot ők értesítették. Akkor volt a fiam nyolc éves. Jókat kirándultunk vele hétvégeken, hiszen javában tartott neki a vakáció. Bár hétvégén máskor is mehettünk volna. Egyébként éppen tervben volt, hogy ha ezt a hajót összerakjuk, a próbaúton leviszem a gyereket Ráckevére a mamához. Ezek meg beleszartak a levesbe.
- Mikor volt ez? - kérdezett közbe Feri bá'
- Július végén...25, vagy 26? Nem tudom már pontosan. Nem értettem, miért ilyen sürgős. Bevittek Rétságra, de néhány napig csak ismerkedtünk a gépeinkkel. Harckocsiparancsnoknak voltam kiképezve, de az előző gyakorlaton is tartottak néhány napos emlékeztető tanfolyamot. Aztán kimentünk a gyakorlótérre, harcászkodni egy kicsit. Voltak gondok a technikával. Néhánynál a fékszalag volt szar, aztán éppen a nekem kiadottnak a kuplungja szart be, be kellett vonulni műhelybe. Valójában hasonló munka volt, mint amit civilben is csináltam. Nem nekem kellett volna szerelnem, de mint mondtam, sok hiba adódott, nem győzték a szerelők. A keszem egyébként is oda volt küldve, hogy segítsen. Mosóbenzint szívni a teherautókból, meg a kiszerelt alkatrészeket takarítani. A műhelyfőnök rögtön meglátta, hogy jól áll kezemben a villáskulcs. Meg aztán én se nézhettem, ha valamihez visszájáról kezdtek hozzá.
- Nagy munka egy kuplung csere? - kérdezett közbe Ferkó
- Személykocsit szereltél már, vagy legalább láttad a motorteret? Hol van a kuplung?
- A motor után.
- Ott. Vagyis a hajtáslánc közepén. A fél szerkezetet ki kell pakolni. Nem tudom mennyire ismered a tankot szerkezetileg...
- Semennyire.
- Na, akkor maradjunk abban, hogy nagy munka. Már a motortér fedelét felnyitni se semmi. Ráadásul a hűtő van a tetején, amit a fedéllel együtt le kell daruzni, mert nem úgy van, hogy megfogjuk a két végét, és leemeljük. Rámegy két munkanap. Harctéri körülmények között...illetve ne essünk túlzásba...terepen váltott szerelőkkel 24 óra. Ki van próbálva.
- Báttya! Én olvastam olyat, hogy a Leopárdnak egy motorcsere 20 perc.
- Na, megnézném én azt a húsz percet. De nem is lehet összehasonlítani a kettőt! Én is hallottam erről, de ez egy modern technika, és úgy mérik az időt, hogy ott áll a daru, oda van készítve az új hajtáslánc...mert egyben cserélnek mindent, és pikk-pakk. A miénkben pedig ugyanaz a motor volt, amit már a T34-ben is használtak. Van köztük negyven év. Lényeg, hogy még a miénken kívül két tankot megcsináltam, ki is maradtam a lövészetből, de aztán csak rájött a parancsnokom, hogy nem oda vagyok vezényelve. Tartottak nekünk karhatalmi kiképzést is. Ezt már végképp nem értettem, mire volt jó. Aztán kint hagytak bennünket éjszakára a terepen. Még szerencse, hogy jó idő volt, aludhattunk a szabadban. Egyébként nem volt szabad ki se jönni a tankból, de sötétben nem látta senki. Majd bolondok lettünk volna ott gubbasztani egymás nyakában egész éjjel. Na, így telt el a három...bő három hét. Levélben tartottuk a kapcsolatot a családdal. Az asszony bement a munkahelyemre, a főnök odaadta a fizetésemet, hiszen majdnem végig volt a hónapom. Gondoltam, hamarosan mehetünk haza, hiszen ennyi ideig szokták benn tartani a tartalékosokat. Már kezdtünk a sorállománytól búcsúzkodni, terveztük is, hogy az új kenyér ünnepét otthon tartjuk, de senki nem tudott semmit. A zalaegerszegi lövészekkel gyakorlatoztunk, de ők is abban ringatták magukat, hogy huszadikára hazamennek. Akkor már eléggé el voltak szontyolodva, amikor még tizenkilencedikén is a Galga vidéken verték a port. Igaz, egy nap elég ahhoz, hogy hazavigyék a kocsikat, de nem úgy működik az, hogy csak belökik a laktanyakapun. Aztán minálunk a laktanya előtti úton elkezdtek gyülekezni a civilek. Főleg asszonyok, meg gyerekek, de több százan. Akkor már tudtuk, hogy mennünk kell valahová, de senki nem tudott ettől többet. A civileket el akarták zavarni a kapu elől, de nem tágítottak. Különösen a falusiak voltak kiakadva nagyon, hogy a legnagyobb munkában kellett bevonulni. A munkahelyek meg leszarták, hogy nincs fizetés.

- Én is voltam bent egyszer...de azt hiszem ezt már mondtam...vagy nem? Na mindegy. Fizetést akkor kaptam, amikor visszamentem a munkahelyemre. Azt se tudtam mennyi jár, mert a főnök csak benyúlt a zsebébe, és ideadta, mindenféle szalag nélkül.
- Milyen szalag? Jó, hogy bokrétát nem kötöttek rá – nevetett Ferkó.
- Most mit röhögsz? - szólt rá az apja – Mi értjük. Igaz, öreg?
- Csak egy papírcsík volt az elszámolás akkoriban, amiből ki kellett okoskodnunk, mit hogyan kalkuláltak ki. -
Olyan volt, mint egy magnószalag...ja, te már azt se ismerted.
- Dehogynem. A faternak is volt kazettás magnója
- Én speciel az orsósra gondoltam
- A Viktorra? - hahotázott a fiatal a viccesnek gondolt beszólásán.
- Lényeg, hogy beengedték a civileket, hogy elköszönjenek. Bőgött ott mindenki, mert valahonnét tudni vélték, hogy háborúba megyünk. Kiosztották a lőszereket, már ez is elég ijesztő volt. Éreztük, hogy itt már valami komoly helyzet van kialakulóban.
- Na, nekem nem lett volna szokatlan, hiszen tényleges koromban is állandóan tele volt a tártáskám.
- Mit is mondtál, hol voltál?
- A Pilisen őriztük az oroszok rakétáit. Akkora területünk volt, hogy szinte soha nem jártuk be az egészet. Egyszer rátaláltunk egy fiatal párra a területen sátorral. Kérdőre vontuk őket, oszt azt mondták, már egy hete ott vannak. Elküldtük őket, de a lelkükre kötöttük, nehogy elmondják senkinek, mert nekünk akkor annyi. Na! Mintha elállt volna az eső. Megnézem, úgyis ki kell mennem.

Ezzel megzavarta a mesefolyamot. Kinyitotta az ajtót, kinyújtotta kézfejét, hogy esik-e még, hiszen látni nem sokat látott a kiszűrődő gyenge fényben. Hideg levegő csapta meg őket, pedig bent se ment a fűtés.
- Na? Mi van? – érdeklődött Ferkó
- Már csak szemerkél, kijöhettek!

Így is tettek mind. Könnyítettek magukon, hiszen a sör hamar beindítja a veseműködést. Feri bá' odabotorkált a sátrához teljesen vakon. Inkább csak csoszogott mintsem lépett, nehogy felbukjon valamiben. A zseblámpa benn maradt a sátorban. Bebújt, csinált magának világosságot, majd a lámpafénynél leóvatoskodott a vízhez, mert a botokat lenn hagyta.
- Segítsek? - kiáltott utána a fia
- Nem kell! Kiszedem, de nem is dobom őket vissza. Legfeljebb ha kiderül az idő. Különben csak reggel.
- Akkor én visszamegyek. Van még sör báttya? Hallgatnám tovább a történetét. A maga felesége is ott volt akkor? - kérdezte Ferkó, miután becsukta az ajtót.
- Nem. Nem aggódott, bár neki lehetett sejtése mi készül, hiszen a fehér házban dolgozott. Itt a söröd öcsém, egészségünkre! Kilencedikén megkapta a fizetésemet, erről írt levelet, amit én kedden...kedden vagy szerdán kaptam meg. Itt tartottunk, én még nem is válaszoltam. Na, de mit is írhattam volna? Arról nem lehetett amit éppen csináltunk, mást meg nem tudtam.
- Nem is telefonált?
- Telefon? - nevette el magát Jani bá' – Nem az a világ volt még akkor. Korábban anyáméknak is írtam levelet havonta, vagy ha hazautaztam, akkor azt is kihagytam. Nem számoltunk be naponta többször minden apróságról. Elnézem néha a buszon...bár elég ritkán buszozok attól, hogy nekem már ingyen van ..szóval van úgy, hogy amikor felszállok, látom, hogy telefonál az utastárs, és amikor leszállok egy fél órával később, még nem ért a végére. El nem tudom képzelni, miről beszél annyit. Mi akkor önállóan éltünk. Ha találkoztunk, volt mit átbeszélni. Teljesen más az, amikor személyesen beszélünk. Néha látom az utcán, hogy jön velem szembe az illető, néz előre és beszél. Nem néz rám, tehát nem nekem mondja. Régebben is volt ilyen, de arra azt mondtuk, hogy bolond. Most meg látom, hogy van valami a fülén, vagyis telefonál. Sokat változott a világ. Amikor a fiam született, aki egyidős a te apáddal, akkoriban vezették be a falvakba a villanyt. Azt hittük, hogy ez a fejlődés csúcsa, hogy innét már nincs hová fejlődni. Harminc éve még számítógép se volt. Én szerettem akkoriban fényképezni. Azt mondták, jól is csináltam. Jó beállításaim voltak. Nem volt ez olyan egyszerű, mert amíg az eredményt megláthattam, hetek múltak el. Most meg már mindenki fotóművész. Nem telik be soha a film, nem kell újra költeni. Az eredményt azonnal látod, ha nem tetszik, kitörlöd, nem foglalja a helyet...

- A háborút mesélje! Már nagyon elkalandozik. Jaj! Még valamit! Hol dolgozott a felesége? Amerikában?
- Hogyhogy Amerikában? - csodálkozott a feltételezésen – Ezt meg honnét veszed? Ja! A fehér ház miatt gondoltad. A pártházban a Duna parton. Azt hívták annak. Nem is volt annyira felhőtlen a kapcsolatunk. Ő irodán dolgozott, én meg csak egy nyakig olajos melós voltam. Irigykedtem is a kollégákra, akikkel kijártam a Soroksári – Dunára piknikezni. Hozták az asszonyaikat, akikkel pajtásokként voltak együtt. Sugárzott róluk a boldogság. Mi meg mintha nem is ugyanabban a világban éltünk volna. Nem is szeretett Csepelen lakni, én meg imádtam azt a falut. Bizonyára a cimborák miatt. Idősebb is volt nálam két évvel az asszony. Túl korán nősültem, de besikerült a gyerek. Az fel se merült, hogy ne házasodjuk össze. Na, de ez már megint elkalandozás, nem érdekel téged.
- Ez érdekel. Gondolom félre is lépett, ha nem voltak egy hullámhosszon a feleségével.
- Mármint én? Nem, dehogy. Ő talán, de ebben se lehetek biztos. Miért kérded? Talán a saját helyzeteddel veted egybe?
- Dehogyis! Csak úgy. Na jó, nekem azért voltak eseteim, de én még fiatal vagyok.
- Én is fiatal voltam bazmeg! Húsz éves voltam amikor a gyerek született, amit most mesélek, akkor meg huszonnyolc. Te mennyi vagy?
- Harmincegy, de ma már én se csapongok. Benőtt a fejem lágya. Legutóbbi esetem is közel egy éve volt. Egy magyar csaj képes volt Liverpoolból átjönni Manchesterbe csak azért, hogy megkettyintsem. Nem hagyhattam, hogy csalódjon!
- A feleséged tud ezekről?
- Nem tartozik rá
- Na, ugorjunk! Még felbosszantom magamat. Pedig rokonszenves gyerek vagy, de úgy látom, erkölcs témában nem vagyunk egy platformon. Az unokatesóddal is egész jól el voltunk...vagy mi is neked a Zoltán? Hozzá is barátilag viszonyultam, amíg ki nem derült, hogy veri az asszonyt.
- Az az asszony meg is érdemli. Szerintem ebben egyet fogunk érteni, ha megismeri. Bár nem nagyon bánnám, ha nem pofátlankodnának ide.

Feri bácsi rántotta fel a tolóajtót, de csak résnyire húzta el. Éppen csak a fejét dugta be. Ebből egyértelmű, hogy nem szándékozik csatlakozni a társasághoz, csak be akar valamit jelenteni. Talán megfogta a nagy halat? Bár aligha, hiszen kiszedte a botokat.
- Hideg van idekinn. Megyek, bebújok a sátorba. Álmos is vagyok.
- Gyere be! – invitálta Jani bácsi – Begyújtom a kályhát, meg aztán kényelmesebb ágyon aludni. Már ha hajlandó vagy mellém feküdni.
- Jó helyem van a saját kuckómban. Jó éjszakát!

- Lehet, hogy nem érzi magát jól a fater. Ha a katonaság kerül szóba, nagyon felvillanyozódik, hiszen arról ő is szeret mesélni. Nem tudom, most miért húzódik el. Megfázította magát már a múlt éjjel. Biztosan az a gond.
- Igyunk még egy rövidet?
- Igyunk báttya, hátha jobban alszunk! Aztán majd én is inkább a saját helyemen alszok, csak megvárom, hogy végére érjen annak a háborúnak.
- Jól van öcsém, de nem kizárt, hogy ránk virrad.
- Még mielőtt folytatná, kérdeznék valamit. Mi volt a csehekkel a baj? Miért kellett bevonulni?
- Veszélybe sodorták az úgynevezett béketábor felsőbbrendűségét.
- Na, ebből aztán egy szót sem értek.
- Gondolom, neked már a szocializmust is el kell magyarázni
- Hát, nem igazán értem mi az, pedig hallottam róla, hogy nálunk is az volt.
- Nagyon messziről kellene indítanom a történelemoktatást. Ennyire ne merüljünk bele! Hogy is tegyem ezt rendbe röviden? A második világháború megvan? Azt tanulnod kellett az iskolában. Annak úgy lett vége, hogy a Szovjetunió, meg a nyugati szövetségesek...legyen egyszerűbben Amerika...közösen győzték le a németeket. Előre megegyeztek Európa felosztásában. Amely országok a szovjet megszállási övezetbe kerültek, ott a társadalmi berendezkedést is átvették. Abba ne menjünk bele, hogy mennyire önként. Lényeg, hogy a propaganda szerint ez a rendszer fejlettebb volt a kapitalizmustól, tehát jobb. Ezt az embereknek is el kellett hinniük, tehát semmiféle ellenvélemény nem kerülhetett a sajtóba. A csehek viszont kezdték megreformálni a rendszert, mert nem működött igazán jól. Teret adtak az ellenvéleményeknek is, eltörölték a cenzúrát....ez már magában elég nagy baj volt. Másik nagy gondjuk volt az oroszoknak, hogy '45-ben kivonultak Csehszlovákiából, és nem találtak okot arra, hogy itt is jelen legyenek. Ezen a nyáron tartottak egy nagy hadgyakorlatot, és valahogy nem sikerült nekik hazamenni, pedig a csehek felajánlották a segítséget.
- De nekünk miért kellett ebben részt venni?
- Közös katonai tömbben voltunk. Ezt hívták Varsói szerződésnek. Velük szemben volt a Nato. Ami még most is létezik, sőt, mi ebben is benne vagyunk. Valahova mindig tartoznunk kell! Lényeg, hogy mi alibinek kellettünk. Megingott a szocialista rendszer és meg kellett óvni.
- Szerintem ez hülyeség. Nem?
- De. A katonát viszont erről nem kérdezik meg.
- Akkor csak jelképes volt a részvétel. Vagy sokan mentek át?
- Akkor semmiről nem tudtunk semmit, csak a parancsot, hogy beülünk a tankba, és megyünk. Ennyi. Később néztem utána az adatoknak. A teljes néphadseregnek az egytizede, vagyis 11-12 ezer ember, 150 tankkal, 200 ágyúval, meg vagy 2000 egyéb járművel.
- Ez volt a jelképes? Elég jelentős jelkép.
- Voltak lengyelek, bolgárok, minimális létszámmal németek is. Kelet németek, mert azt tudod, hogy Németországból kettő volt.
- Rémlik valami. Na és az oroszok?
- Ismered azt a mondást, ha valami sokat akarunk mondani, hogy annyian vannak, mint az oroszok? Húsz hadosztállyal vonultak be, ami kétszázezer ember. Fel tudod fogni ezt a számot? Kétszázezer katona. De mint mondtam, akkor nekünk semmit nem kötöttek az orrunkra. Semmit nem tudtunk, csak azt, hogy menni kell. Be is voltunk szarva rendesen. A géppuska betárazva, kézigránátok a lábunk alatt, csak a malacokat hozták utánunk teherautókkal.
- Hülyéskedik? Milyen malacokat?
- A százasokat az ágyúhoz. Ágyúgolyó, ha úgy jobban érted. Valójában gránátoknak nevezik. Páncélgránát, meg repeszgránát. Attól függ, mire lövünk.
- Oszt lőttek?
- Hála istennek nem volt rá szükség. Nem hülyék a csehek. Nem álltak ellen. Azt olvastam valahol, hogy az oroszok még ráerősítettek második lépcsőben 10 hadosztállyal. Ők szállták meg Prágát. Ott volt ellenállás, de csak a civilek gyújtogatták a tankokat, meg építettek barikádokat. Mondanom se kell, ezt is csak utólag tudtam meg. Mi csak elindultunk, bele az éjszakába, és vonultunk. Átkeltünk az Ipolyon, erről tudtuk, hogy külföldön vagyunk. Itt már volt is veszteség, mert egy tank leborult a hídról. A parancsnok kinn volt a toronyban, nem volt annyi esze, hogy gyorsan bebújjon, amikor látta, hogy nekimennek a korlátnak. Persze utólag könnyű okosnak lenni. Na, ő ott lelte halálát, a többiek megúszták az esetet. Fogalmam nincs, hogy mehetett félre. Ezt csak maga a vezető tudná megmondani.
- És meddig mentek?
- Az volt kiírva, hogy Levice. Magyarul Léva. Ez nem volt kiírva csak tudjuk.
- Az magyar terület volt korábban? Mit szóltak az ottaniak?
- Na, ez érdekes. A csendőrség, a hatóságok, együttműködtek, még azt is mondhatnám, hogy segítőkészek voltak. A lakosság viszont ellenségesen fogadott.
- Mármint a szlovákok?
- A magyarok is. Hallottam olyanokat később a bevonulásról, hogy örültek nekünk, mert azt hitték, megint visszacsatolják őket Magyarországhoz. Hát, én nem ezt tapasztaltam. Látom, álmos vagy. Majd holnap folytatom.

A fiú kicsit ellenkezett, tagadta az álmosságát, de amikor ásít az ember, az már jelent valamit. Az öreg lezártnak tekintette a napot. Lerúgta a cipőjét, kihúzta a páros ágyat, lekapcsolta a villanyt miután Ferkó behúzta maga mögött az ajtót. Megállapította, hogy nem volt egy rossz nap. Úgy döntött, most már alszik.

Csak éppen ez nem így működik. Amikor ilyen emlékezetes eseményt elevenít fel az ember, nehezen tudja kiverni a fejéből a kavargó gondolatokat. A mesélést abbahagyta, de ettől még nem aludt el. Gondolatban ott maradt Rétság környékén ötven évvel ezelőtt. Nem a történet folytatása járt az eszében, pedig a további életét meghatározó dolgok történtek ott. A fiúkra gondolt, akikkel együtt zárták magukra a „vaskoporsót”. Felsorakoztak a harckocsi előtt, aztán parancsra futás! Nyolc másodperc, és minden rés lezárva. Tizenhárom volt a szintidő. Tóth János vezérőrvezető volt köztük a sorállományú traktoros. Mögötte az irányzó tartalékos volt, de ebben az évben szerelt le, nagyon hamar visszahívták. Őt tüzérnek szólították, a töltőkezelőt – aki a vezetővel együtt szintén sorállományú volt, még a tizenkilencedik születésnapja előtt – fűtőnek nevezték. Így mondták a többi töltőnek is, de itt a küzdőtérben egyértelmű volt, kinek szólnak úgy, hogy fűtőkém, vagy füttő. Az öreget – aki nem volt ugyan még öreg, bár a sorkatonákhoz képest talán mégis – egyszerűen pékának mondták, miután zokon vette az őrmester elvtársazást. Alá osztottak be még másik két tankot. Azok személyzete főnöknek szólította. Hamar kialakult a bajtársi viszony a szakaszban. Három hétben gondolkodtak, ennyi idő miatt nincs értelme bárkivel tengelyt akasztani. Aztán amikor a három hétből három hónap lett, mindenki felfogta, hogy talán az életük függ attól, mennyire vigyáznak egymásra.
Beszéltek akkoriban mindenfélét. A kocsmában hallotta valamikor hatvannyolc decemberében, hogy vagonokkal hozták hazafelé a halottakat. Nem tudott ugyan ilyesmiről, de nem mert szembeszállni az állítással, hiszen nem tudhatta. Léváról mindenki hazajött. Beleborzongott abba a gondolatba, hogy mi van, ha az ő szakasza veszít el valakit. Azok közül, akik őrá voltak bízva. Akár családos embert, akár fiatal gyereket. A cseheknek volt annyi eszük, hogy fegyverrel nem álltak ellen a megszállásnak, de a civilekben nem nagyon lehetett bízni. Sokszor eszébe jutottak a moziban látott partizánfilmek, meg elbeszéléseket is hallott munkatársaktól, akik kinn voltak a Szovjetunióban. Egyik szaki mesélt a brianszki erdőről, ahol rendfenntartókként állomásoztak. Nappal barátkozott velük a lakosság, éjjel meg partizánakciókban vettek részt. Nem lehetett tudni a civilek közül ki az ellenség. Na, itt Szlovákiában nappal se nagyon barátkoztak az első hetekben. Ellenségnek tartották őket, s erre minden okuk megvolt.

A július végi bevonulást, a szokatlanul hirtelenség ellenére csak a szokásos ökörködésnek gondolták. Jani bácsi még ki se billent a megszokott életritmusából eleinte, hiszen éppen úgy műhelyben dolgozott, mint Csepelen. Este ugyan nem engedték haza, de pár hetet ki kell bírni. Más tartalékosok ugyan emlegették, mennyire hiányzik az asszony, de neki volt már máskor is olyan eset, hogy két hétig se engedte magához Margó. Ez is csak egy héttel hosszabb idő. Inkább a gyerek hiányzott neki, de ez csak esténként vett rajta erőt. Nappal elfoglalta magát.

A vezetési gyakorlatot, a harcászkodást jó játéknak tartotta. Még élvezte is, ahogy leküzdötték az akadályokat. Az éjszakai riadót tudták előre, éppen úgy, mint sorkatona korában is volt. Mérték az időt, hány perc alatt értek le a telephelyre. Abban bíztak, hogy ezzel vége is a riadónak, de nem így történt. Be is kellett indítani gépeket. Nem másztak be mind, csak Vezér, illetve vele együtt minden vezető. Ajtókilincsre emlékeztető torony-nyitójával kinyitotta a parancsnoki búvónyílást, előremászott, kinyitotta a vezetőrést, felhúzta maga alá a horgászszékre emlékeztető ülést, megnyitotta a sűrített-levegő palackok szelepeit, felpumpálta az üzemanyag-szivattyút, felnyomta a főkapcsolót, majd szólt a pékának, hogy kész. A parancs csak egy bólintás. Kombinált indítás! Tekerőkapcsolóval önindítózni, s ezzel egy időben gombnyomással rárobbantani a levegőt! Eszméletlen dübörgéssel sorra indultak a hatalmas tizenkét hengeresek. A tárolószín pillanatok alatt megtelt füsttel. Az első sor kiállt az udvar közepére, a második az ő helyükre. Csupán néhány perc az egész. Motort állíts! A vezető kimászik, s beáll a helyére ismét a tank előtt felsorakozva, mert a tisztek így szeretik. Itt kell állni, amíg megérkeznek a lőszeres teherautók.

Nem először csinálnak már ilyet. Semmi porcikájuk nem kívánja a bemálházást, főleg azért, mert miután végeznek, újra ki is kell szedni a muníciót. Egy gránát 42 kg, s ebből kettő van egy ládában. Kemény fizikai munka. Nem emlékszik már pontosan hány darab, de negyven fölött van. A sorrend se mindegy, és az elhelyezés se, hiszen kétféle gránátot kell berakni. Előbb a polctartályt töltik fel, majd békazáras rögzítéssel kettesével körberakják a toronykoszorút. A kézigránátos faládák, a géppuskalőszerek kerülnek be utoljára. Ekkorra már mindenkiről szakad a víz. Aztán mindezt vissza, és mehetnek reggelizni. Az első három hétben ezt kétszer végrehajtatták velük. Harmadik alkalommal csak a másodlagos fegyver lőszereit, de ekkor már tudták, hogy nem gyakorlat. Nem nagyon beszélgettek közben. Féltek. Nem merték mondani, de egyértelmű volt. Amikor felsorakoztak a laktanya előtti úton, Tüzér elővette a szolgálati lapost. Körbekínálta a fiúkat remélve, hogy önt beléjük egy kis bátorságot, de nem sokat használt. Aztán látták az Ipolyba beborult társukat, aki ugyan nem az ő ezredükből való volt, de ez teljesen mindegy. A túlparton annyira nem szólt senki semmit, hogy már azt hitte, elromlott a belső beszélő. Lestek bele a sötétségbe, mentek a többiek után, de nem tudták mi vár rájuk, ha megvirrad.

Aztán a hajnali derengésre nyitotta ki a szemét a nyéki tó partján, az unokája lakóautójában. Első gondolata az volt, hogy átaludt ötven évet. Ez annyira abszurd gondolat volt, hogy elnevette magát. Odakinn neszezést hallott. Talán ez is belejátszott a korai ébredésbe. Fogalma sincs mikor aludhatott el, de mintha nagyon gyorsan eljött volna a reggel. Nagyon gyenge volt a beszűrődő fény, így felkapcsolta a világítást. Megborzongott. Most érezte csak, hogy hideg van. Ezek szerint nagyon jó takarója van, mert eddig ezt nem is vette észre. Feriék ugyan mennyire fagytak át odakinn? Na, majd mindjárt megmondják, hiszen úgyis ki kell menni.

Hozzászólások

(#1) Vakegérke


Vakegérke
veterán

Eddig ugyan kevés utalás volt rá, de Jani bácsinak elcseszett házassága lehetett.

'68-ban 17 éves voltam. Futótűzként terjedt a hír, hogy Csehszlovákia lakosságának elege van a szovjetek barátságából, saját életüket akarják élni. A mi házunkból is elvittek pár embert, hogy segítsen egybekovácsolni a testvériséget. Egyikük soha nem tért vissza, senki nem tudta, hogy mi lett vele.

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

(#2) potyautas válasza Vakegérke (#1) üzenetére


potyautas
csendes tag
LOGOUT blog

A házassággal ott kezdődött a probléma, hogy a feleség és a gyerek között 10 év a korkülönbség. Ezt valahogy helyre kell rakni ;)

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.