2024. március 29., péntek

Gyorskeresés

Jani bácsi meséi 4.

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Novemberi eső

Egy sötétített ablakú kisbusz döcögött a hepehupás tóparti úton, mögötte egy kis piros VW Lupó. Nem csak az út minősége miatt haladtak lassan, hanem kerestek valakit. Minden nyiladékba bekukkantottak, hátha meglátják a szürke BMW-t, egy zöld sátor mellett. Már a negyedik horgászálláshoz értek, amikor végre megtalálták amit kerestek. Jani bácsi kitárta az ajtót, lecsúszott az anyós ülésből, magához vette a botját, s elindult a horgászok felé. A kocsi mellett felismerte Feri bácsinak a fiát.
- Szevasz öcsém! Csak idetaláltunk. Apád?
A fiatalember mutatta azonnal az irányt, mielőtt még fogadta volna a köszönést, majd kiáltott a vizet fürkésző apjának, hogy jöjjön, itt vannak a vendégek. Mire Feri bácsi felkapaszkodott a magas partra, a sofőrök is kiszálltak a kocsikból.
- Az unokáim – mutatta büszkén Jani bácsi a két fiatalembert – Ő Csaba, ő pedig Attila.
- Isten hozott benneteket – fogta meg a horgász mindkét kezével az öregnek üdvözlésre nyújtott kezét.
Fülig ért a bajsza a vigyorgástól. Láthatóan örült az érkezőknek.
- Te vagy a szakács? - kérdezte Attilát.
Ráismert arról, amit hallott róla, hogy közvetlen, barátságos, érdeklődő természet. Ezt már a mosolyából érzékelni lehetett. Csaba is mosolyogva nyújtott kezet, de ő inkább tűnt németesen kimértnek. Noha nem ott szedte fel ezt a viselkedést, de jól beleillett a munkahelyi környezetébe.

A jövevények némán szemlélték a környezetet. Jócskán benne jártak már a délelőttben, de a nap csak a kopasz nyárfák közül kukucskált álmosan. Nem sok ereje van már november közepén. Örülhet az ember, ha egyáltalán megláthatja, hisz inkább jellemző ilyenkor már a köd, vagy az eső. Esőből kijutott az elmúlt napokban. Csak az éjjel maradt abba. Aggódtak is, hogy ide tudnak-e jönni a sár miatt. Aztán meglepve tapasztalták, hogy egy szem sár nincs a tóparton. Ez egy bányató. Egyike a környékbeli sok hasonlónak. Ha itt nincs kavics az utat megszórni, akkor sehol. A sima vízfelületen tükröződtek a parti fák, a túloldalon horgászok tanyáztak több helyen is, egyikük csónakkal szelte a vizet.
Ismét Feri bácsi szólt.
- Na, öcsém, ha már van köztünk szakember – fordult Attilához - akkor nem nekünk kell főzni a halászlét. A hal már meg is van, ott várja sorsát a szákban, ha gondolod, segítek megpucolni...
- Jaj bátyám, én nagyon szívesen megcsinálnám, de délben kezdek Egerben. Sajnos nem tudok maradni, csak a papát hoztuk ki. Viszont ő is tud ám főzni.
- Ha arról van szó, én is megcsinálom attól, hogy nem szeretem. Na János, akkor ez a te dolgod. Azt viszont nem értem, miért jöttetek két kocsival.
- A gyerekek mennek is vissza, csak engem hoztak ki, de a Csabi lakóautója marad, abban fogok lakni. Ha gondoljátok, ti is befértek éjszakára.
- Mert ez egy lakóautó? Azt hittem, sima kisbusz.
- Ez benne a trükk – szólt közbe Csabi – Simán beállok akármelyik parkolóba, a személykocsik közé, nem nézik ki onnét. Nem is látni, hogy ott alszunk benne. A lakóautónak kinéző lakóautótól elvárják, hogy beálljon egy kempingbe.
- Ez a tiéd? Ezzel jöttél Németországból?
- Nem az enyém, csak bérelem. Ketten jöttünk a menyasszonyommal, s úgy döntöttünk, rászánunk néhány napot az utazásra, s ne kelljen semmihez igazodnunk. Most itt hagyom a papának, amíg kell neki, mi elszaladgálunk az ő kocsijával. Majd jövünk érte, ha szól.
- Magának nincs jogsija? - kérdezte az eddig csendben figyelő fiatal Feri. Vagyis Ferkó a megszólítása, hogy meg lehessen különböztetni az öregtől.
- De van nekem fiam. Még kotrógépre is. Csak mint ahogy te is tudod, most jöttem ki a kórházból, kicsit gyenge a bal oldalam. Nem mertem bevállalni, hogy vezessek egy bérelt kocsit. Talán automata váltósat...
- Ne kockáztass papa! – paskolta meg Csabi gyengéden az öreg vállát – azért jöttem haza, hogy segítsek amit tudok.
- Te azért maradhatsz! – szólt Ferkó – Nem kell azért menned, mert a tesódnak dolga van.
- Köszönöm, de nem olyan hosszú a szabadság. A papa jól van hál'Istennek, így körbejárok mindenkit, aki fontos nekem. Meg a menyasszonyomat se akarom a mamára hagyni, mert még megtanítja főzni – nevetett a feltételezésen.

A két unoka beült a mama „lopójába” s otthagyta a tópartot. Jani bácsi úgy érezte illendőnek, hogy lemegy a vízhez, nézni a botokat. Ő maga soha nem horgászott, hiába dolgozott évekig vízen, de ismerte a horgászokat, tudta mi a fontos nekik. Legalább illendőségből érdeklődést mutatott. Ferkó segített neki lejutni a rézsűn. Feri bácsi el is mesélte az elmúlt napok eseményeit...eseménytelenségét, úgy ahogy ez várható volt. Közben erősen figyelte a sima víztükör minden rezdülését. Minden buborékról megállapította, hogy miféle hal kerülgeti a csalit. Aki nem szakavatott, azt se tudja, hogy mit lát, de biztosan úgy van, ahogy mondja. Ferkó lehozott egy széket, hogy a vendég pihentesse a lábát, majd elővette a bográcsot, készített tüzet, éppen csak nem gyújtotta meg, hiszen most a Jani bá' fog főzni, nem akart belekontárkodni a munkájába. Nem könnyű ezt megállni annak, aki egyébként szakavatott hallé főző.
A vendég viszont addig nézte a vizet, hogy ültében elaludt. Talán egy fél órát bókolhatott, amikor arra ébredt, hogy fázik. Elbújt egy kis időre a nap, s azonnal érezni lehetett, hogy bizony nem nyár van már.
- Gyújtsam a tüzet báttya? - kiáltott le a magas partról Ferkó, amikor észlelte, hogy felébredt – Van ugyan kajánk, de maga akar halat enni. Várjon! Segítek feljönni – szaladt le elé, amikor az öreg próbált kikászálódni a horgászszékből.

Feri bácsi kihúzta a szákot, felvitte utánuk a zsákmányt, amit rögtön fejbe is vágott, hogy ne ficánkoljon tovább. Volt ugyan mindenük a főzéshez, de a Jani bá' ragaszkodott hozzá, hogy a saját anyagát használja. Még kis asztalt is hozott.
- Fater, te figyeld a botokat! - rendelkezett a fiatal – Majd én segítek.
Éppen felforrt az alaplé, amikor Keresztúr felől meghallották a déli harangszót.
- Nem is sokat késtünk. Belerakom a halat, húsz perc múlva tálalhatunk.
- Megnézhetem a kocsit? - kérdezte Ferkó
- Természetesen. Mindjárt megyek, és végigmutogatom. Igaz, nem laktam még benne én se, de már áttanulmányoztam.

A tálaláshoz az öreg horgász is felballagott, hisz nincs mit őrizni a botokon, nem nagyon van kapás. Egyébként is szól majd a kapásjelző, akkor gyorsan leszaladnak. Egyébként meg ő is megéhezett. Halat ugyan nem eszik, de ha ebéd, akkor ebéd. Amint kapaszkodott fölfelé, Jani bá' nem állta meg szó nélkül, hogy milyen kövér lett amióta nem találkoztak. Ezt hallva Ferkót elkapta a röhögés, alig tudta elmondani, hogy a mentő mellény teszi, ami a kabát alatt rajta van az apján.
Ferkó a kocsiból vett ki székeket, s a kis asztal mellé telepedett ő is halászlét enni. Az apja le sem ült, csak állva ette a szalonnát, ahogy a régi öregektől látta. Egy kezébe fogta a kenyérrel, s onnét katonázott. Lehet ezt még kolbásszal nehezíteni, de most azt nem kívánta. Hiába mondták neki ketten is, csak nem volt hajlandó leülni.
- Na fater! - intett Ferkó kanalával a háta mögé – Ilyen kocsi neked is jó lenne. Akármilyen cudar idő lenne, nem fáznál. Van benne fűtés.
- Van nekem jó meleg sátram. Nem fázok abban sem.
- Azért nehezen tudlak benneteket horgászokat megérteni – szólt Jani bácsi – Az még rendben is van, ha jó az idő. Elheverésztek a parton, a természet lágy ölén. De amikor hideg van, esik, fúj a szél, mi benne az élvezet? Főleg, ha még nem is szereted a halat.
- Ha erős szél van, hazamegyek, mert akkor elbújnak a halak is. De nem nagyon érdekel engem a fogás. Megesik, hogy három-négy egymás utáni alkalommal se fogok semmit. Szeretek kint lenni.
- Hozol magadnak kaját a boltból?
- Ja. Veszek a piacon pacalt, itt ráér egész nap rotyogni.
- Azt én is szeretem, de inkább megveszem a konzervet, nem kínlódok vele.
- Volt nekem egy hozzád hasonló korú munkatársam hajdanán, aki annyit áradozott a pacalról, hogy egész ráizgultam én is, pedig akkor még azt se tudtam mi az. Mondta, hogy régen kidobálták a vágóhídról a patakpartra, onnét meg a cigányok szedték össze. Akkor meg – ez a hetvenes évek közepén volt – nem lehetett hozzájutni, úgy felkapták a népek. Először a katonaságnál ettem. Kicsit büdös is volt, mégse utáltam meg.
- Hol voltál katona?
- Fent a Pilisen. Ja, de ez már nem tényleges koromban volt, hanem tartalékosnak hívtak be Egerbe. Jó szeles május volt. A harckocsizók festették a tankokat. Még a tökük is zöld volt. Örültem is, hogy engem az ellátókhoz osztottak be. Szóval ott kóstoltam először pacalt.
- Báttya! Maga hol lakik? - kérdezett közbe Ferkó.
- Itt – mutatott az öreg nyújtott karral maga elé.
- Hol itt? - kérdezett rá a fiú, mert ebből a mutatásból nem derült ki számára semmi. Csak a nagy vizet látta arrafelé, meg a parti fákat.
- A nyéki hegynek a túlsó végén. Ha nem robbanok le, gyalog is hazamehetnék. Nincs messze. Fiatal koromban húsz kilométert is legyalogoltam. Ez oda-vissza talán fele annak.
- Ne bolondítson má'! Nyéken nincs is hegy.
- Na jó, akkor domb. A szomszédaim hegynek mondják. Igaz, ők az alföldről járnak fel kapálni munka után. Na, én azt se csinálnám. Az egyikük – most már nyugdíjas – az erőműben dolgozott, amíg még az is működött.
- Mert már nem működik?
- De nem ám. Nem működik már itt lassan semmi. Volt Barcikán egy szénerőmű, de már rég bezárták, mint ahogy a szénbányákat is. Volt a közelében az ércelőkészítő, azt is bezárták, hiszen nincs mit előkészíteni, ha Diósgyőr bezárt. A városban, vagy Leninben, vagy hogy tudjátok jobban...
- Tiszaúj – szólt közbe Feri bá.
- Akkor ott. Ott volt a palkonyai. Aztán megépítették a kettest, de már egyik se megy. Nem kell. Paks kiváltott szinte mindent. Hol is tartottam? Ja, megvan. Szóval Oszláron lakott ez az ismerős. Felkelt hajnalban, ellátta a jószágot, mert ugye falusi ember nehezen szakad el az ősök életvitelétől, jószágnak lennie kell a portán. Én ugyan nem értem miért, de felnőtt koromtól Pesten éltem, nem is csoda, ha nem értem. Ez a koma hatra ment az erőműbe, ott volt kettőig. Otthon az asszonya ellátta amit kellett napközben. Hazament, megebédelt, aztán bevágta magát a százas Skodába, és irány a szőlőhegy, ami 30 km. Sötétedésre ért haza, ellátta a jószágot, megvacsorázott, vagy megnézte a híradót a TV-ben, vagy elaludt rajta, de hajnalban megint kelni kellett. S ez így ment zsinórban évek hosszú során át.

- Apám is földműves volt – vette át a szót Feri bácsi – Egyetlen cigány volt a faluban, de ugyanúgy élt, mint a parasztok. Vannak testvéreim akik ott maradtak a faluban, de én szinte gyerekként kerültem városba. Sokáig voltam a kohászatban. Na, ott nem nagyon kellett megszakadni a munkában. Csináltam mindent. Salakoztam, vagonokat rendeztem, kovácsműhelyben dolgoztam a gép alá...aztán elszegődtem kőművesnek. Na, abban jó voltam. Irigykedtek is a régi dolgozók, hogy a kis cigány gyerek most jött ide, mégis több pénzt kap. Szeretett a főnök, kiállt mellettem. Azt mondta annak, aki szólni mert, hogy ha annyit teljesítesz, te is annyit kapsz. Na erre nem tudott mit mondani. Van a kocsiban valami edényed?
- Mi van? Hogy jön most ide az edény?
- Elraknád a maradékot, a bográcsot meg elmossuk
- Ja! Van. Hogyne volna. Még hűtő is.
- Na, az nem igen kell, hiszen éjjel talán fagyás is lesz. Meddig maradsz?
- Nem sietek. Maradhatok, amíg ti kint vagytok.
- Holnap estig?
- Holnap estig.
- Addig majd elütjük az időt. Volt nekem néhány kollégám, aki nagyon sokat tudott beszélni, de úgy látom, neked se jelent gondot – mosolygott Feri bá'.
- Hetvenhét év alatt csak összegyűlt néhány élmény, amit elmesélhetek. Vagy számoljunk hetvennégyet, mert három éves korom előtti időre nem emlékszem. Azért érdekes, hogy mostanában a gyerekkori emlékek jönnek elő. Azt mondják, hogy ez már a vég közeledtét jelenti.
- Azt hát – nevette el magát Ferkó – miután megszülettünk, minden évvel közelebb lesz az elmúlás, akármennyi idősek vagyunk.
- Most aztán nagyon okosat mondtál – intette le az apja.
- Mennyit mondott? Hány éves? Hetven....- motyogta halkan, mint aki magában kezd számolni – Tizenhat volt ötvenhatban, és Pesten lakott?
- Annyi voltam, de akkor még nem ott laktam. Csepelen voltam inas, de a forradalomból kimaradtam. Biztosan benne lettem volna, de éppen betegen feküdtem otthon Ráckevén. Sokkal később kerültem olyan helyre, ahol lőni is kellett. Tizenkét évvel később, Csehszlovákiában.
- Elmeséli?
- Hosszú.

- Zoltán azt mondta, hajógépész voltál – ült le mégis Feri bá', hogy kényelmesebben tudja töltögetni a cigarettáit – Hajóval mentél?
- Hajóval? - kérdezett vissza az öreg, s nagyot nevetett ezen a feltételezésen – Tengerjáróval. Jaj, dehogy! Igaz, voltam hajógépész is, meg sok egyéb. Sokáig dolgoztam építkezéseken...
- Akkor kollégák vagyunk
- Nem egészen. Én gépen voltam. Inkább a parasztoknak voltam kolléga, hiszen én is a földet túrtam. Biztos helyem lett volna akár mostanáig, ha közbe nem jön a rendszerváltás.
- Mostanáig? - csodálkozott el Ferkó – Mindenképpen nyugdíjas lenne már. Vagy nem?
- De. Kétezerben lettem nyugdíjas, de az előtte lévő tíz évben volt egy tucat munkahelyem...na, meg utána is, de az már nem volt muszáj.
- Jól értem, hogy nehézgépkezelő volt? Arra mindig volt kereslet. Nem?
- Végül is igen, csak tudod, amikor szétszedték a nagy cégeket, minden szélhámos vállalkozó lett, és ha nem is azonnal, de rögtön meg akart gazdagodni. Én meg nem bírtam azokat, akik nem értettek semmihez, csak játszották a nagymenőt, a melóst le se szarták. Volt olyan, akinél egy hétig se maradtam. Előfordult, hogy nem is jelentett be. Bár nem sok ilyen akadt, mert ha jött az ellenőrzés, a gyalogmunkás elszaladt az építkezésről, de a gépet nem hagyhattam ott. Megesett, hogy rám kötött a beton, mert nem volt aki eldolgozza. A fekete munkások a kocsmába menekültek, aztán meg már nem volt kedvük visszajönni.
- Oszt mi lett a betonnal?
- Mi lett volna? Amikor már láttam, hogy ott veszik, hajtottam bele betonvasból két omegát, másnap felemelte a daru. Kevesebb lett így is a kár, mintha megbüntetik a vállalkozót. Higgyétek el, legbiztosabb nagy cégnél lenni, ahol nem mernek ügyeskedni. Te hol dolgozol Feri bácsi?
- Hát én se nagy cégnél. Négyórásba vagyok bejelentve, de amikor megtalálnak az adósságom miatt, kijelent a főnök, és dolgozom feketén. Van egy be nem jelentett telephely, ott senki ránk se néz, hisz az hivatalosan nem létezik. Magánházaknál se bukhatunk le, mert becsukjuk a kaput, oszt mintha ott se lennénk. Ha ellenőrzés-veszélyes a munkahely, akkor bejelent alkalmira. Muszáj ügyeskedni, hogy meg tudjunk élni. Viszont rendes a főnök, mert kifizet rendesen mindig.
- Én ezért megyek inkább külföldre - szólt Ferkó - hogy ne kelljen ügyeskedni.
- Nehéz dolog ez gyerekek. Megértem én a vállalkozók többségét is, mert ha mindent szabályosan akar csinálni, becsukhatja a boltot, annyit kell fizetnie. Viszont az állam se csökkentheti a járulékokat a végtelenségig, mert kell a bevétel. Az adózási fegyelem lenne a megoldás, de mi magyarok nem úgy vagyunk összerakva. Mi ez a csipogás?
- Kapás van! - ugrott fel Ferkó, de olyan hirtelen, hogy a könnyű kis ülőke egy darabig repült utána.

A két öreg csak fentről figyelte az eseményt. Végül nem is kellett lemenni segíteni, mert a fiú csak az üres horgot húzta ki. Újabb csalit rakott fel, besújtotta jó messzire, majd felmászott a többiekhez, hogy tovább hallgassa a vendég meséjét.
- Hol is tartottunk báttya?
- Mit tudom már én! Kizökkentettél ezzel a nagy rohanással.
- Majd legközelebb lassabban futok
- Nekem volt olyan kollégám – mondta Feri bá' - hogy azt semmi ki nem zökkentette volna. Nem állandó munkatárs volt, csak alkalmanként jött, amikor éppen ráért...vagy ha kedve volt.
- Mint a Zoltán öcséd?
- Mint a Zoltán öcsém.
- Kobrát mondod? - kérdezett közbe Ferkó
- Őt. A rendes nevén gondolkoznom kell. Mindegy, nem ez a lényeg. Az benne a bosszantó, hogy figyelni kell rá. Úgy értem, hogy oda kell lesni amikor beszél, mert rád szól, hogy „de ide lessé!” Mondom neki, hogy te nem tudsz úgy beszélni, hogy közben jár a kezed? Azt mondja, hogy ő nem. Fenn dolgoztunk a templom homlokzatán, ami lehetett olyan...várjá'...tizenegy szint...olyan bő húsz méter magasan. Lenn a sekrestye előterében volt a kávéfőző, mert ő azt is hozott, kávéra meg összedobtuk, vagyis hol egyikünk, hol másikunk vett. Mondom neki odafenn, hogy „nem kéne inni egy kávét?” Már lent is volt.
- Templom? Restaurátor is vagy? Műemlék?
- Műemlék-e? Nem hiszem, de olyan bő száz éve építették. Jól megkoptak már a kőpárkányok, amik valójában betonból vannak. Mondta a generálkivitelező...mert mi csak alvállalkozók voltunk...hogy a téglákat is ki kellene javítani, de arra már nincs pénz. Na, mi aztán nem is bántuk. A műemlékről jut eszembe...mármint hogy kérdezted ...a lábazatban voltak háborús sérülések, amit egyszer ki kellett javítani, aztán visszaszedni a javítást, majd mégis kijavítani. A téglában olyan fejmagasságban voltak golyónyomok, de nem találkoztunk olyannal, aki tudott volna az eredetükről valamit. Nem tudom mivel lőhettek, de nagy darabok ki vannak szakadva a falból. A szabályos, kör alakú lyukak lehetnek olyan három centi átmérőjűek. A magasságukról kivégzésre gondoltunk, de senki nem tud ilyesmiről. Viszont a templom mennyezetén is van lyuk, ami a tetőn keresztül ment bele a boltozatba. Úgy mondják, a Komlós tetőről lőttek az oroszok. A toronyablak vas zsalugátere is át van lőve több helyen. Mit ártott ezeknek a templom?
- Mint mondod – próbálta megoldani Jani bácsi a rejtélyt – senki nem tud se kivégzésről, se az egyéb golyónyomok eredetéről, lehettek akár magyar katonák a toronyban...
- Magyarok nemigen – mondott ellen Ferkó – mert én úgy hallottam, Miskolcot a németek védték.
- Akkor azok. Valami lehetett. Kövesden se véletlenül lőtték le a templomról a toronysüveget ötvenhatban.
- Na, ha már megint a lövöldözésnél tartunk, elmondhatná Csehszlovákiát!
- Majd sorra kerül még az is. Most még dolgozunk. Nem?
- Ja. Betonoztunk. Mint a kocsmában.
- Milyen kocsmában?
- Mint az egyszeri melós. A kocsmában dolgozik a munkahelyen kúrel, otthon meg iszik. Nem ismeri ezt a mondást? Ne mondja má'! Ott tartottunk, hogy nyugdíjba ment...
- Tényleg? Nem emlékszem, hogy ezt említettem volna, de tényleg nyugdíjba mentem. Nem is kapok olyan rossz pénzt, de jól bírom magam...vagyis már nem annyira, de vagy tíz évig még eljártam gépre, épp mint nyugdíj előtt.
- Miket csinált?
- Mélyépítés. Talajmunkák, alapozások. Markolóval, réselővel...cölöpalapokat is fúrtam egy időben.
- Cölöp? - kérdezett rá Feri bá' – tanuló koromban láttam cölöpözést Ózdon. Olyan volt vasbetonból, mint egy nagy ceruza. Ki is volt hegyezve. Felállították, aztán püfölték lefelé, ha könnyen lement, ráállítottak még egy másodikat is.
- Igen, ilyen is volt régen, ha laza volt a talaj, de ma már fúrjuk, mint a szőlőoszlopoknak, csak ez nagyobb. Kifúrjuk, teleöntjük betonnal, aztán beleeresztjük az összeszerelt betonvasat. Jó gyorsan, mert van rá 20 perc. Aztán megköt a beton, és lehet új lyukat fúrni.

- Jól van báttya, eleget dolgoztunk. Megigyunk egy sört?
- Nincs most arra hideg?
- Akkor mit inna? Beugrom a faluba, hozok valamit, nem tart semeddig. Vagy várjon má'! Nem gyógyszerezik?
- Vérnyomásra vettem be reggel, de attól még megiszok egy pohárka valamit apáddal...mert te ugye vezetsz.
- Hehe, de vicces. Csak addig vezetek, amíg meghozom a piát. A fater meg nem is iszik egyáltalán. Még az egy százalékos sört se issza meg.
- Alkesz voltál komám? - kiáltott oda Feri bá'-nak, aki közben lement a botokhoz.
- Ez most miről jutott eszedbe? - kérdezett vissza.

Nem értette, hogyan jutott erre a következtetésre. Mindenesetre eltalálta, hisz valóban rengeteget ivott fiatal korában. Kis termetét meghazudtolóan erőszakosan viselkedett, ha részeg volt. Pedig nagyon sokszor volt az. Arra volt leginkább büszke azokban az időkben, hogy neki milyen sok helyen van hitele, hisz soha nem maradt adós. Tudták a kocsmárosok, hogy ha pénzhez jut, legelső dolga törleszteni. Becsületes alkoholista volt. A család persze ezzel nem nagyon volt kisegítve, kénytelen volt a felesége belemerülni az üzletelésbe, hogy kenyér legyen az asztalon. Némelyik gyereke már felnőtt, a legkisebb is iskolába járt, amikor orvoshoz került. Jól rá is ijesztett, hogy nem sok van neki hátra, ha abba nem hagyja az ivást. Nem hitt a fokozatosságban. Azonnal letette a poharat, s azóta még a kocsmaszagot se bírja elviselni.
- Nem érdekes – legyintett Jani bácsi – Te csak bűvöld a halakat!
- Tényleg! Honnét tudja, hogy alkesz volt? Mert tényleg az volt.
- Abból, hogy az egy százalékost se. Tudod, az én fiam sem ivott soha. Magamról már nem mondhatom el ugyanezt, de a gyerek nem ivott. Viszont alkalmanként elfogadta ha kínálták. Mint mondta, néha határozottan jólesett egy-egy sör, vagy egy pohár kedvére való bor. Megesett, hogy berúgott, olyankor majd' belepusztult, olyan beteg volt. Félt is tőle nagyon, de néha nem lehetett bírni az erőszakos kínálóval, egyszerűbb volt meginni, ha rosszul is esett. Aztán persze szenvedett miatta. Szóval a lényeg, hogy nem ivott, de nem zárkózott el mindenáron a mérsékelt alkoholfogyasztástól. Apád azért nem iszik, mert nem mer. Szerintem.
- Aha. Meg azt mondja, hogy rosszul is lenne tőle, ha meginná. De én nem. Na, mit hozzak?
- Nem menj te sehova! Különben is mindjárt elered megint az eső. Már apád is nagyon fürkészi az eget. Lehet, hogy még ma haza akar majd menni.

A rövid novemberi nap a végéhez közeledett, fázósan behúzódott a hegyek mögé. A szél sebesen nyargalt a Bükk felől hajtva a gomolygó felhőket, melyek csodálatos színekben pompáztak a lebukó nap sugaraitól. A feltámadt szél erősen korbácsolta a tó vizét. Feri bácsi bosszúsan ingatja a fejét. Úgy baktat fel a rézsűn, mint akinek az összes kedve elment mindentől. Ha nem áll el a szél, semmi értelme kinn maradniuk. Amikor meghallja, hogy a többiek italozáson gondolkodnak, lemond a pakolásról, belemegy, hogy kint töltse az éjszakát, majd reggel meglátja, hová alakul az idő. A felhők lassan eltűnnek, az egyenletesen beborult égből szitálni kezd az eső. A szél mintha csendesedne. Nincs mit tenni, fedezékbe kell húzódni. Hasonló esetben beülnek a BMW-be, hallgatják a rádiót, várják, hogy beesteledjen. Akkor az öreg átköltözik a sátorba, és alszik. Odahaza is korán szokott elaludni, van, hogy hat órakor már ágyban van. Nyáron nem, de ilyenkor, amikor már hamar besötétedik, nem tud magával mit kezdeni. Sokszor a munkában is elfárad. Hiába hangoztatja, hogy vigyáz ő arra, hogy ne fáradjon el, nem mindig sikerül ezt elkerülnie. Főleg, ha cipekedni kell. Sokszor Zoltánnak állnak párba, aki súlyra a duplája, termetre is jóval nagyobb, de nem sokkal erősebb. Az alacsony termet persze mindenképp hátrány, mert a súly oda koncentrálódik, ahol ő áll. Szóval ő se fiatal már, olykor elfárad, akármennyire is próbál vigyázni magára. Hajnalban persze felébred. Bekapcsolja a TV-t és keres magának valami külföldi meccset. A magyarokat nézni se szereti.

Most nem húzódhatnak a kocsiba, hiszen vendégük van. Illetve mégis, csak nem a sajátjukba, hanem a vendég „házába”. Jani bácsi megfordítja a vezetőfülke üléseit a két horgász számára, ő maga pedig leül a kanapéra.
- Hát báttya – szól Ferkó – csak kellett volna hozni valami piát!
- Mit szeretnél? - mosolyog Jani bá' – Whiskey jó lesz? Van sör is, de választhatod mindkettőt. Öreg, neked van víz...várjál csak! Kérsz egy teát? Mindjárt feltérképezem a lehetőségeket. Kutyulhatunk kávét is!

Jani bácsi úgy elkezdett sürögni-forogni, mint egy izgatott háziasszony a váratlan vendégek érkezésekor. Még a parabola antennát is ki akarta szerelni, de lebeszélték róla, hogy kimenjen az esőre, ami időközben szitálásból intenzív felhőszakadássá változott.
- Kár, hogy elromlott az idő, de novemberben ez nem ritkaság. Azt mondják öcsém, hogy Angliában is mindig esik. Te tudod. Így igaz?
- Meg azt is mondják, hogy ködös. Valójában ott is van mindenféle idő. Ráadásul gyorsan változik. Érdekes, hogy nálunk a víz közelsége hidegebbet okoz, ott pedig fordítva van. Azt mondják, hogy a Golf áramlat miatt enyhébb az időjárás. Hidegnek tapasztaltam a tenger vizét, de valami oka biztosan van, hogy ott nem szokott hideg lenni. Legalábbis az itthonihoz mérten.
- Tudod fiam – kezdte Feri bácsi is magyarázni a víz időjárás enyhítő hatását – Tapolcán is meleg víz folyik a Hejőn. Éppen azért ez a neve. Látni is a növényzeten, ami a mederben nő a víz alatt. Aztán amikor beledugom a kezem, mégis mintha hideg lenne.
- Na, akkor melegítsem a vizet? – kapcsolta a témához Jani bá' a vendéglátást.
- Majd fürdünk otthon – mondta Feri bá', de szélesen vigyorgott hozzá, egyértelművé téve ezzel, hogy szándékosan érti félre.
Jani bácsi csak egy pici mosollyal reagálta le a beszólást. Meggyújtotta a gázt, keresett edényt, és rakott fel teavizet. Amíg az melegedett, előszedte az italokat, poharakat, s kirakta az asztalra. Megfordult a fejében, hogy pertut igyon Ferkóval, de végül mégse ajánlotta fel a tegeződést. Sok az a negyvenöt év különbség. Igaz, az unokák is tegezik, de családon belül más. Ezzel a fiatalemberrel talán nem is találkoznak többet, teljesen mindegy, hogyan szólítja. Megittak egy pohár whiskey-t, de mégis a vízre terelte ismét a szót.
- Tudod mi jutott eszembe erről a lakóautóról öreg? Nem szeretnél a tengeren horgászni? Ott vannak jó nagy halak. Mehetnél cápára!
- Úgy érted, hogy ezzel utaznánk?
- Ha nem is ezzel, de egy hasonlóval.
- Én az Ebróra vágyom inkább Spanyolországba
- Miért pont oda?
- Azt mondják, az jó hely.
- Nem tudom. Lehet. Én a tengert javasolnám. Láttad már a tengert?
- Hát, nem. Pedig voltam már Angliában a gyereknél – intett Ferkó felé, hogy egyértelmű legyen, ki az említett gyerek - Kétszer is voltam repülővel
- Abból is látni
- Én mégse láttam. Vannak tavak is Manchester körül, autóztunk rengeteget, de mindenhol ki volt írva, hogy nófising. Ennyit legalább már tudok angolul.

Valami müezzin-szerű ricsaj zavarta meg a beszélgetést. Jani bácsi nem tudta mire vélni. Az lett volna az utolsó gondolata, hogy az öreg horgásznak ilyen a csengőhangja. Pedig az rikácsolt egyre hangosabban.
- Haló!....Zoltán te vagy az? Na mi a helyzet?...ühm...Áááá, semmi. Nincs kapás. Esik itt is. Holnap? Hááát, nem tudom. Majd telefonálj! Ha nem áll el...mi van? Nem értettem. Jól van, gyertek, de ha esik mi se maradunk. ...Dehogyis. Most már sötétedik, majd reggel. Majd meglátom. Éjszakára már maradunk.
- A faszomat! - morogta magában, miután kinyomta a telefont – Maradjatok ahol vagytok! Még az asszonyát is hozni akarja.
- Hagy jöjjenek! - szólt Ferkó
- Ne jöjjenek! Engem az az asszony idegesít. Együtt vedelnek – fordult magyarázólag Jani bácsi felé.
- Mesélte a kórházban, hogy már csak minőségi bort iszik esténként két litert, de nem említette, hogy az asszony is iszik. Na, de mi azért ihatunk öcsém! Bontsam a sört?

Hozzászólások

(#1) cinemazealot


cinemazealot
addikt

Azért kíváncsi lettem volna, hogy amikor a végén kiderül, hogy Zoltán is és az asszonya is jönnek horgászni, Jani bá' közömbösen fogadja a hírt, vagy ő is ideges lesz, mint Feri bá'. Ha jól vettem ki az előző részekből, annyira nem szimpatizált vele, csak jobb híján beletörődött a társaságába. :)

(#2) potyautas válasza cinemazealot (#1) üzenetére


potyautas
csendes tag
LOGOUT blog

Nem tudom milyen idő lesz reggel ;)

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.