- Válogathat Zoltán kedvére! - mutatott körbe a majdnem üres kórtermen kinyújtott karjával a nővér – Oda fekszik, ahová akar! Kivéve a Jani bácsi mellé – helyesbített huncut mosollyal - mert ő inkább a lányokat szereti.
- ...de azokat nagyon – egészítette ki a megnevezett.
Zoltán nem volt most vevő a humorra. Érzékelte, hogy valami vicceset mondtak, de nem igazán fogta fel, hogy mi is hangzott el pontosan. Mosolyt erőltetett az arcára. Tanácstalanul nézett körbe. Három üres ágy volt a kórteremben. A legközelebbire tette le a táskáját. Azt gondolta, úgyse lesz itt sokáig.
- Jó lesz itt? - kérdezte a nővér, aki egyik kezével hónaljban fogta az új beteget.
- Nem is tudom... vagy inkább az ablakhoz?
- Gyere ide öcsém a kettesre, – segített a döntésben Jani bácsi – legalább fekve is tudunk egymásra figyelni.
Fogta a táskát, áttotyogott a másik ágyhoz. A nővér elengedte, úgy látta nem kell a támogatás. Sarkon fordult, majd még az ajtóból visszaszólt, mutatva, hol vannak a szekrények, ha a kabátját el akarja rakni.

Zoltán kitekintett az ablakon, de csak a szomszéd épület tetőjét látta, ami úgy tűnt, mintha még nem végeztek volna a tetőfedők. Csak napokkal később rakja majd helyre, mi okozta ezt az érzést. Napelemekkel fedték be szinte az egészet, de a tetőhajlatot nyilván kihagyták. Ezért látszott befejezetlennek. Az erős kontrasztok csak erősítették a befejezetlenség érzetét. Október vége van, hamar esteledik. Csupán a kórházudvar erős lámpái világítottak odakünn.
- Nincsen kísérőd? - kérdezte Jani bácsi.
- A betegszállítók hoztak át a Szentpéteriből, de mivel tudok járni, leraktak a vizsgálóban, és otthagytak. Ők sietnek, mégis el vannak mindig késve. Tíz órától várom őket, most meg már este öt is elmúlt.
- Engem az asszony hozott ide az ügyeletről. A doki javasolta, hogy úgy hamarabb lesz. Tedd a fogasra a kabátodat egyelőre! - mondta, amint látta Zoltán tétova tekintetét – A szekrénybe is be lehetne rakni, de jól van az ott is. Segítenék neked, de nehezemre esik a járás, vinnem kell magammal a korlátot – mutatta mosolyogva a járókeretet, egyértelművé téve, miről beszél.

A nővér jött ismét, hozta a vacsorát. Meglepődve látta, hogy Zoltán még nem rendezkedett be, ott áll az ágy előtt ruhástól, bámul kifelé a sötétségbe.
- Nem mondta, hogy kér-e hálóinget. Hozzak?
- Köszönöm, van pizsamám. Felkészültem. Nem először rosszalkodik a sérvem.
- Akkor jól van. Csak gondoltam, azért nem vetkőzik...
- Nem sietek már most sehová
- Igaz – nyugtázta, miközben a kis szekrényekre lerakta a csomagokat, s ment is tovább, hisz hosszú még a folyosó.
- Sérved van? - kérdezett rá a betegtárs.
- Gerinc. Műteni kellene...meg fogyni egy kicsit.
- Látom jó húsban vagy. Hány kiló?
- 140.
- Nem semmi – biggyesztett elismerően az öreg - Na, de a magasságod is meg van hozzá – próbálta csökkenteni a helyzet súlyosságát.
- Magának mi baja?
- Az öcsém, hogy itt kell lennem, de ne magázz engem!
- Mer' maga hány éves?
- Nem mindegy?
- De. Akkor szevasz – lépett egyet előre, hogy kezet nyújtson az ágy szélére éppen felülő Jani bácsinak.
Szervusz öcsém – fogadta a kéznyújtást – Egyébként jövő hónapban leszek két hetes – vigyorgott a vicces kormeghatározásán.
- Én meg éppen negyven. Ahhoz képest elég sok bajom van. Tüdőm, májam...
- Na, vetkőzz neki a pihenésnek, én meg addig kimegyek, mert ki kell mennem.

Kicsit odébb csusszant, hogy elérje az ágy végénél hagyott járókeretet. Zoltán figyelte a mutatványt ugrásra készen, hogy segítsen, ha szükséges. Nem volt rá szükség. Jani bácsi kissé kicsavart derékkal beállt a keretbe. Előre tette, befordított lábfejjel előre rakta bal lábát, majd jobbal mellézárt. Megint előre a keret, és így ismételgette a mozdulatokat, közben úgy tűnt, mintha erősebben markolná a keretet a szükségesnél. Láthatóan erősen kellett neki koncentrálni a járásra. A WC benn volt a szobában, pontosabban az egyik sarok volt leválasztva. Az öreg ágya ennek a fala mellett állt, a Zoltáné ugyancsak ebben a vonalban az ablak mellett. A folyosóról nyíló ajtóval szemben pedig egy kis szabad rész, erre nyílt a mellékhelyiség ajtaja, vele szemben a négy ajtós beépített szekrény, meg a mosdó. A fennmaradó helyen két üres ágy. Legalábbis pillanatnyilag üres. Elég nagy a mozgás. Amióta az öreg itt van, már ketten is hazamentek, nagyjából egy hétig voltak mindketten. Túlzás lenne azt mondani, hogy gyógyultan. Az ideg alapú betegségek nem gyógyulnak egyik napról a másikra. Kapnak egy kezelést, a többit majd az idő megoldja otthon...vagy nem.

- Hol lehet itt dohányozni? – kérdezte Zoltán immár pizsamában ülve az ágya szélén, mikor az öreg végezve a dolgával, visszafelé totyogott a helyére.
- Sehol. Nagy gond? Én már negyven éve leszoktam. Nem iszok, nem nőzök. Hogy akkor minek élek? Hehe! Egyébként a dohányosok kijárnak az udvarra. Majd hozol egy rokikocsit, és leviszel engem is, legalább levegőzök egy kicsit. Na nézzük, mi a mai vacsora!
- Kefir, meg parizer – segített Zoltán felismerni a kaját - Ha gondolja, odaadhatom az enyémet is ...neked – tette még hozzá, amikor az öreg csúnyán nézett rá a „gondolja” hallatán.
- Nem nagyon van itt az embernek étvágya. Inkább csak unalmamban eszek. Az ebédre nem volt panaszom eleinte. Nem rossz, de mindegy mit főznek, ugyanolyan íze van mindennek. Na, de majd megtapasztalod magad is. Nahát öcsém! - döbbent meg amint a nyitott pizsama alatt meglátta a hatalmas pocakot – Ezen megállna a pohár. Hányadik hónapban vagy?
- A tizedikben. Annak is a végén – kapta meg azonnal a begyakorolt választ. Elég sokszor teszik fel neki ezt a kérdést.
- Nem is lesz semmi bajod, ha nem vacsorázol. Ha sokáig benn maradsz, könnyebb lesz fogyóznod. Feltéve, ha az asszonyod nem hord be kaját, mint nekem a mama. Mert biztosan jól főz, azért vagy ilyen derék.
- Nem nagyon főz az, inkább hordja a kaját. Konyhán dolgozik.
- Az se rossz. Gondolom, nem a körettel rakja meg az ételest.
- Ne hidd ám, hogy olyan kövér vagyok mint amilyennek látszom. Csak a májam nyomja így ki a hasamat - mosolyogta el magát.
- Piálsz?
- Már nem nagyon. Megijesztett a doki, hogy kinyiffanok, ha nem hagyom abba. Nem is iszom már mindenféle pancsot. Nemrég Egerbe jártam dolgozni, és minden este lementünk a hazaúton az özvegyasszonyok völgyébe...
- Szépasszony – javította ki az öreg.
- Micsoda?...Ja, akkor az. Mindegy. Ott legalább szőlőből van a bor, nem is drága. Azt a két litert bevettem TV-zés közben esténként, oszt annyi volt egész napra. Kivéve fizetésnapkor, mert volt egy nagyon erőszakos kolléga, aki rögtön két ürgével indított. Nehéz volt tőle megszabadulni. Egy két buszt olyankor mindig lekéstem.
- Mert te hol laksz?
- Lyukóban.
- Az nem semmi hely. Utca, házszám?
- Most csúfolódsz? Nincs ott olyan. Helyrajzi szám van legtöbb háznak.
- Mennyien laknak ott kint?
- Senki nem tudja. Két-három ezret beszélnek. De semmit nem szabad kinn hagyni. Kell a nagy kutya a portára! Hát maga? Vagy mi te.
- Emődről hoztak be. Nem eszed meg a vacsorádat? Nem? Akkor tegyük be a hűtőbe! Van itt egy zacskó, kiviszem én is, hozok be helyette a mama fasírtjából. Gyere, megmutatom hol a hűtő.

A csomagot hozzáfogta bal kezével a járókerethez, s elindult kifelé a folyosóra. Minden odébb tevésnél erősen lengett a nylonzacskó, Zoltán inkább elvette tőle. Ő se járt valami tökéletesen, de szabad volt mindkét keze. Aztán amikor visszatértek, mindketten nekiláttak a fasírtnak, nehogy holnapra maradjon belőle, mert Jani bácsit leszidja a neje, ha nem eszik rendesen.
- Na, most már rágyújtanék, egy pohár borral leülnék a TV elé.
- Hozz egy kocsit a lifttől, ha van. Kerettel kicsit sok még nekem lemenni. Megmutatom hol a dohányzóhely, ha van apród kávét is vehetsz, Tv a másodikon, de én nem járok le. A borra sajnos nem tudok megoldást.
- Még nem is mondtad, hogy neked mi bajod – állapította meg Zoltán, miközben tartotta a kerekesszéket, hogy bele kinlódja magát az öreg.
- Valóban nem mondtam. Stroke. Mint kiderült, már a harmadik. Az előző kettőt nem is vettem észre. Most is csak annyit, hogy bal oldalon remeg kezem, lábam, nem tudom megfogni a poharat.
- Azt mondtad, nem iszol.
- Nem hát. Ja! - mosolyogta el magát – Kávés pohárról van szó te! Na, nyomjad a gombot! Hogyhogy melyiket? Ez a legfelső szint, itt csak egy van. Ja, hogy melyik ajtónál? Mindegy. Na éppen a másik jön. Csak hagyd így egyenesen – utasította, amikor Zoltán betolta a liftbe a kerekes széket - a földszinten a túlsó oldal nyílik. Miért nem indul? Megnyomtad a nullát? Hát így aztán várhatunk ítéletnapig!

Az udvaron elég hideg volt, s a szél még fokozta is a hidegérzetet. Hordta a faleveleket, egy keveset a szélfogóba is befújt a néha nyitva hagyott ajtón, amit most műszaki okból kézzel kellett működtetni. Két fürdőköpenyes idős nő fújta a füstöt a szemetes mellett ott, ahol a falra ki volt írva, hogy nem dohányzóhely. A fotocellás ajtó túloldalán egy csoport egészségügyi szintén az egészségét rongálta a cigarettával. Jani bácsinak nem volt teendője, mivel ő már negyven éve leszokott erről a szenvedélyről. Csak ült a rokikocsiban, felszegett fejjel szimatolt bele a levegőbe.
- Hó lesz, figyeld meg! Érzem a szagát.
- Nem korai még az?
- Én már sok mindent megéltem. Esett már szeptember végén is. Na jó, nem maradt meg, de határozottan hózápor volt. Most se marad még meg, de hidd el nekem, benne van a levegőben.
- Ki ment már a divatból. Emlékszem olyan telekre, amikor egyáltalán nem esett. Nem is bánom, legalább nincs vele gond.
- Messze laksz a főúttól?
- Nem. Elég közel, csak meredeken kell felmásznom a házhoz. A buszmegálló sincs messze. Lyukósi viszonylatban elég jó hely.

- Régen voltak ám nagy telek – szólt közbe az egyik asszony, miközben az ablakpárkányon nyomta el a csikket – Mihozzánk lánctalpassal hozták a kenyeret, napokig ki se tudtunk jönni a faluból.
- Ezerkilencszáz kilencvenkilencben egészen február tízig nem volt egy szem hó se – emlékezett Jani bácsi – Akkor aztán akkora tömegben zúdult le, meg aztán hordta is a szél rendesen...
- De pontosan tudod ekkora messzeségből – szólt közbe Zoltán
- Tudom bizony. Aznap vettem egy nagyon jó állapotú tizenhat éves Toyotát. Emőd után, ahol a szélzsák van, akkora volt a hófúvás, hogy nem lehetett tovább menni egy tapodtat se. Rengeteg kocsi összegyűlt, és csak vártuk a csodát, ami nem jött.
- Azt mondtad, hogy Emődön laksz. Minek akartál tovább menni?
- Mer' akkor még nem ott laktam, hanem a Zsóriban, a nászasszonyom házában. Csak onnét aztán el kellett jönnöm...majd erről is mesélek, mert az egy olyan sárkány, de olyan. Örülhetsz, hogy nem ismered.
- Van énnekem saját sárkányom, nem kell még a … másé is – akadt meg egy pillanatra Zoltán, mert koncentrált a második szál cigi meggyújtására.

Nagyon erős dohányos. Megszenvedi majd, hogy ilyen körülményes a dohányzási lehetőség. A múlt nyáron a belvárosban dolgozott, ahol minden nap vettek a kollégákkal, egy-egy adag fagyit. Aztán röhögtek rajta, hogy egy nyalás, egy szívás. Sokszor evés közben is rágyújtott. Most az öreg csodálkozott ugyan, hogy megint egész szál van a szájában, de nem tette szóvá, inkább tovább mesélte azt a februári hóvihart, amikor kénytelen volt Miskolcra visszafordulni, s egy szállodában tölteni az éjszakát. Másnap csendesült a szél, így fel lehetett szabadítani a főutat. Viszont a Takta vidéke még napokig járhatatlan volt. Néhány hét múlva megjött az olvadás, vitte a beregi falvakat, meg hozta Ukrajnából a sok szemetet.
- Na, elszívsz még egy szálat? Ha nem, akár mehetünk is!

A folyosón a gyógyszeres kocsiba botlottak a legelső szoba előtt. Lekésték volna a gyógyszerosztást, de most egyiküknek se jár. Zoltánnak majd csak reggel kezdik a gyógykezelését, Jani bácsi is csak infúziót kap. Nem viszik ma már túlzásba a gyógyszerezést. Csak akkor adnak, ha mindenképpen szükséges.
- Na, akkor pihenjünk le! - javasolta az öreg – Elvégre ezért vagyunk itt. Nem? Hagyd a kocsit, legfeljebb tedd ki ide az ajtó elé! Majd elviszi akinek kell.

Zoltánnak nem volt ellenvetése. Lepihent. Sok volt már a mai nap. Nagyon elfáradt a sok várakozástól. Olyan ez is, mint az aggódás. Nem csinál semmit az ember, csak ül, és fárasztja feleslegesen az agyát. Mert akárhogy idegeskedik, attól még nem változik semmi. Megfordult a fejében, hogy az asszonya elkísérhette volna. Bár nem tudott volna semmit tenni, csak legfeljebb ketten türelmetlenkednek. Na, de akkor is!
Nem takarózott ugyan be, de összekuporodva oldalra fordult a fal...illetve az ablak felé. A kettő ez esetben ugyanaz. Lényeg, hogy a szobatársának hátat fordított. Nem tudatosan, de mégis azt jelezve, hogy nem kíván beszélgetni.

Jani bácsi vette a jelzést. Hanyatt fekve, két kezét a tarkója alá téve bámulta a mennyezetet. Nem volt álmos, de ha nincs kihez szólni, mit kezdjen magával? Eszébe jutottak azok a régi idők, amikor telente egy-egy alkalommal megfázott. Másfél napig nem kívánt kikelni az ágyból, de akkorra meg is gyógyult. Csodálkozott rajta, hogy nem ölte meg ezalatt az unalom, de tény, hogy nem érezte unalmasnak a másfél nap tétlen fekvést. Mindez persze 30 évvel ezelőtt volt. Később, ahogy korosodott, megesett, hogy három napig a láza se múlt el egy jól sikerült megfázáskor. Most meg jött ez a féloldalas remegés. Aránylag jól sikerült, hiszen sokan le is bénulnak hasonló esetben. Na, arról nem is beszélve, hogy az átlag nem is éri meg ezt a kort. Vagyis neki egy szava nem lehet. Aligha van már sok hátra, de ezt a kis időt szeretné talpon tölteni, nem magatehetetlenül, ágyban fekve. A mama fiatalabb tőle tíz évvel, bírja is magát, de inkább dolgozni járjon alkalmanként, mintsem őt ápolja! Majd holnap jön megint, biztosan főz valami kedvére valót. Nem kellene persze fáradnia, de ki meri neki mondani, hogy ne jöjjön? Egyébként is ilyen tüsténkedő a természete. Mindig talál valami tennivalót. Ha otthon nem, akkor a szomszéd öregasszonyokat gyámolítja, vagy keres valami vendéglátóst, akinél főzhet. Mert főzni is nagyon szeret. Meg tud is. Akár kisfazékkal, akár nagy kondérral, neki mindegy.

Zoltán mocorgására figyelt fel, aki hátára fordult, hatalmas pocakjára félig ráhúzta a takarót, de közben ki se nyitotta a szemét. Biztosan túl fáradt már ahhoz, hogy el tudjon aludni, de azért csak erőlteti. Az öreg nem is állta meg szó nélkül.
- Nem tudsz elaludni mi?
- Nem igazán.
- Te figyelj! Csak nem hagy nyugodni a dolog. Jól vagytok az asszonyoddal?
- Mért kérded? Amiért nem jött velem? Dolgozott ma, estére meg már minek? El van körül rajtam intézve minden. Majd jön ha tud, vagy nincs más dolga.
Erre mit lehet mondani? Hosszasan hallgattak, de Jani bácsit hajtotta a kíváncsiság.
- Család van?
- Három. Már nagyok.
- Ott vannak veletek Lyukóban?
- Dehogy. Az anyjukkal.
- Ja, mer' hogy ez az asszony...
- Na, hogy volt a nászasszonnyal a Zsóriban? - terelte Zoltán a témát.
- Ja, hogy a Terka?
- Azt én nem tudom minek híjják.
- Azt szereti, ha Terikének mondják, de tőlem ezt soha nem kapta meg, nekem csak Terka. Már első látásra se tetszett. Na nem úgy, mert olyan csecses-faros, meg illegeti is magát, de utálom, ha valaki olyan feltűnően kedves, mézes-mázas, színeskedő. Szemébe hízeleg az embernek, a háta mögött meg a csuda tudja, minek el nem mondja. Mindenkit bánt, nem gondolom, hogy rólam ne mondana valami rosszat.
- Mert lehet rólad rosszat mondani? - vigyorgott Zoltán, miközben felkönyökölt, hogy jobban tudjon figyelni.
- Nem igazán. De kitalálni bármit lehet, vagy még a való dolgokat is lehet úgy tálalni, hogy nemtetszést váltson ki a hallgatóságból. Na, meg a bántásokat úgy indítja, hogy „nem mondom má' csak neked”. Gondolom, ezt mondja mindenkinek.
- A nászoddal azért kijöttetek?
- Nem ismertem. Nem élt már amikor a gyerekek összejöttek. Tudod, ez a fiamnak az anyósa akiről beszélek. Nem tudom, mi lehetett az oka, hogy a nász...vagyis a Terkának az első férje fellógatta magát. A házat is fel akarta gyújtani, csak nem várta meg amíg tüzet fogott. Azért ez is jelent valamit. Terka persze széltében-hosszában terjesztette, hogy neki eztán már nem kell ember, de hamar meggondolta magát. Ráakaszkodott egy özvegyemberre, akinek volt egy nyaralója a Zsóriban.
- Mert te hol laktál korábban?
- Mátyásföldön
- Hol?
- Pesten. Nem tudod hol van Mátyásföld?
- Má' hogyne tudnám? Persze, hogy tudom – szólt vissza sértődötten, pedig tényleg nem tudta. Így körülmagyarázva ismerős volt neki a név, de ennyi.
- Nem ott születtem, hanem Ráckevén. Sváb gyerek volnék. Csoda, hogy minket nem telepítettek ki. Öt éves voltam, amikor vége lett a háborúnak, de mesélték a régi öregek, mik mentek akkoriban.
- Sváb? - csodálkozott rá Zoltán – Milyen Jánosnak hívnak?
- Ján. Úgy írják, hogy Jahn. Nem is János, hanem hivatalosan Joachim. Jahn Joachim. Egyszerűbb a Jani bá'.
- Egyszerűbb. Maradjunk akkor inkább ennél a névnél!
- Amikor nyugdíjas lettem, akkor jöttünk el Pestről. Gondoltam, veszünk egy kis házat a Bükkalján, de ez a hárpia felajánlotta, lakjunk nála, az ő házában. Akkor már az övé volt a ház, mert a második urát is eltemette. Nem volt igazán hozzávaló a Lajos. Ez még feladta a farát, velem is incselkedett, az öreg meg má' csak nem fiatal. Meg dolgoztatta is, pedig a faszinak nem nagyon hiányzott a munka. Ő már akkor nyugdíjas volt, elég jó nyugdíjjal. Mondta is Terka mindenkinek, hogy nem kéne má' neki dolgozni, de azért csak hajtotta, mert neki meg az Isten pénze nem lett volna elég. A lányát persze nem nagyon támogatta, noha a menyem nem is volt igazán rászorulva. Persze senki nem utasítaná vissza a segítséget. Valamire majd elköltötték volna. De ez nem, ez csak gyűjtögette, aztán meg dicsekedett vele. Szerette, ha érezhette az irigységet. Mert azért sok ember irigy arra, akinek van valamije. Ez persze adta a jószívűt, erőszakkal kellett a lakbért is rátukmálni, de éreztem én, hogy csak komédiázik. Mondta, hogy: „Jaj nászom, hát nem azé mondtam én, hogy lakjatok itt, mert pénzt akarok tőletek. Elég, ha a rezsit fizetitek.” A ház körül persze mindig volt tennivaló. Kerítést felújítani, előtetőt építeni, udvart lekövezni, ablakokat kicserélni, szobát festeni...szóval úgy, mintha a sajátom lenne. Tiltakozott ugyan, de ennek ellenére mindig elvette a pénzt.
- Aztán mégis odalett a barátság - sürgette Zoltán a mesélést, mert már érezte, hogy kezd elálmosodni – Tán csak nem támadtad le? ...Jaj, de hülye vagyok, hiszen már túl voltál a hatvanon.
- Na és? Ne hidd, hogy egy hatvan éves embernek nem kell a szex! Terka meg még csak ötvenhét volt akkor, nem is nézett ki rosszul, csak az utálatos természete miatt berzenkedtem tőle. Betöltöttem a hetvenhatot, de még vágyakozom néha. Úgy érzem, csak partner kellene. Sokszor eszembe jut az öreg halász...
- Kicsoda?
- Tudod, az öreg halász és a tenger...Hemingway. Biztosan olvastad.
- Aha. Elég régen, nem igazán emlékszem már rá, de azt hiszem, nem szól semmiről.
- Na, ez így nem igaz. Maga a cselekmény annyi, hogy megfogja a nagy halat, aztán addig küszködik vele, hogy mire hazaér, nem marad belőle semmi. De úgy mellesleg sokat agyal közben. Nem is ez a lényeg, hanem még az elején van benne, hogy rég nem álmodik már asszonyokkal. Nem tudom hány éves lehetett, de én még most is álmodom asszonyokkal.
- Szóval mi történt?
- Dolga volt Terkának Pesten. Megkért, hogy vigyem el, mert ő nem ismeri a várost, meg sok csomagja lesz, ne kelljen cipekednie.
- Na várjál csak! Ott lakott ő is veletek?
- Jaj, dehogy. Kövesden, de van helyi járat, bármikor odatoppanhatott. Bosszantott is a dolog, mert ha nem jól állt a sarokban a seprő, már az se tetszett neki. Pedig mondom neked, mindent megcsináltam a ház körül. Sok pénzt megspórolt rajtam. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mert folyton azt duruzsolta, hogy mások mennyit keresnek a néhány napos vendégeken, akiknek nyaranta kiadnak szobát. Mi meg ugye lefoglaltuk a nyaralóját, és nyilván nem fizettünk annyit, mintha egy-egy hétvégén laknánk ott. Nem vághattam a fejéhez, hogy mások csak egy fűnyírásért mennyit kifizetnek. Mondogatta is nekem a mama, hogy vegyük meg a saját házat, de ne is itt, hanem inkább Eger, vagy Miskolc közelében, hogy ha városba kívánkozunk, ne legyen messze. Kellett volna hozzá egy kis utánajárás, de tulajdonképpen megvolt a rávaló pénzünk is. Na szóval nekivágtunk az útnak kettesben. Én, meg a kétszeres víg özvegy...
- Ráizgultál mi? - vigyorgott Zoltán a feltételezésén.

Hanyatt feküdt az ágyon, lába keresztbe fonva, két keze a feje alatt, s csak a szeme sarkából nézett oldalra, de nagyon laposan. Ugyancsak kerülgette már az álom. Látta ezt rajta az öreg, s rá is kérdezett. Zoltán biztatta, hogy mesélje végig, ha már belekezdett. Nem tarthat olyan sokáig, hogy ne tudná kivárni a végét.
- Tudod, úgy voltam én ezzel az asszonnyal, mint legény koromban volt egy...nem is, hanem kettő lány. Egyik még csak 15 éves volt, de állítólag szerelmes volt belém. Én túl voltam a húszon, jóképű gyerek voltam, meg is tudom érteni a csajt. A baj ott kezdődött, hogy nekem nem tetszett. Nem volt pedig csúnya. Picivel több hús volt ugyan rajta mint ahogy az ideális alakot elképzeltem, de ezen még túl tettem volna magam. A viselkedése taszított. Nagyon gyerekesen rajongott, nem tudtam vele miről beszélni. Ráfaragtam volna ha kiderül, hogy megdöntöm, hiszen fiatalkorú volt, de ez akkor eszembe se jutott. Hétvégeken találkozhattunk, de inkább otthon maradtam volna, minthogy ott vihogjon a képembe egész este. A cimborám beszélt rá, hogy „Jó lesz az egyszer” Engedtem a rábeszélésnek, de aztán amikor odatolta a képembe azt a pattanásos vigyorgó arcát, felfordult a gyomrom. Nem kellett és kész. Aztán volt egy másik is, akit kihagytam, mert olyan bűn randa volt, hogy nem volt hozzá gusztusom, pedig könnyű préda lett volna. Lehet, hogy ezeket majd az orromra húzzák a túlvilágon. Legalábbis azt mondják, minden kihagyott buláért ez a büntetés.
- A nászasszonyt mond! Akkora feneket kerítesz neki, hogy tényleg elalszok, mielőtt végigmesélnéd.
- Na, szóval elindultunk a Terkával. Nem is Pestre, mert csak Juliskán keresztül értekeztünk – így hívják az asszonyomat, ha nem mondtam volna még – ő meg rosszul értelmezte. Ez a Terka ötvenhét évesen azt találta ki, hogy ingatlanközvetítő lesz. Zsámbékra kapott meghívót, ahol egy fél nap alatt kiképezték a szakmára, adtak neki papírokat, ami alapján elintézhette a vállalkozásának az elindítását. Nem is tudom, hogy gondolta, hiszen ebben a korban nehezen tanul már az ember új dolgokat. Főleg nem fél nap alatt. A fiatalok évekig tanulnak, mégse jön be többségüknek. Na, de ez nem az én gondom. Lényeg, hogy el kellett vinnem öreg Toyotámmal Zsámbékra. Régebben sokat vezettem, de elszoktam már a több száz kilométeres utaktól. El is fáradtam mire hazaértünk, főleg amiért rettenetes meleg volt. Klíma persze nem volt abban az öreg járgányban, Terka meg érzékeny a huzatra. Csorgott arcán a verejték, mintha a zuhany alatt állt volna. Na, de ez majd csak hazafelé lesz. Előbb még végigunatkoztam a napot, amíg a tanfolyam tartott. Meg is hallgathattam volna, de nem érdekelt. Fél órával a kezdés előtt már ott voltunk, kerestem a kocsinak árnyékot. Terka elővette a szendvicseket, és megreggeliztünk. Aztán nyakamba vettem a várost, hiszen ha hiszed ha nem, korábban nem jártam még itt. Megnéztem a volt laktanyát, ahol az Angyalbőrben-t forgatták. Tudod! Karádi őrmester...ne mond, hogy nem láttad! Aztán felsétáltam a romtemplomhoz...
- A lényeget mond! - sürgette Zoltán, amikor meghallotta a saját horkolását.
- Aludjál inkább! Majd lesz még alkalom elmesélni.
- Már most mondd végig, ha elkezdted!

- Nem volt még három óra se, amikor visszaértem. Éppen időben, mert akkor kezdett szétszéledni a hallgatóság. Az egész országból idecsődítették a vállalkozókedvű népeket. Ahogy Terka később mesélte, Vasvártól Békéscsabáig voltak mindenfelől. Ekkorra már kisétáltam magamból a reggelit. Feltételeztem, hogy Terka is éhes, bementünk egy boltba. Én úgy vagyok szokva, hogy ha úton vagyok, jobban megengedek magamnak olyanokat, amit egyébként nem szoktam megvenni. Főleg Juliskával szoktam utazni, rá van bízva a vásárlás, egymagam nem igazán tudom kitalálni mi kellene. Nápolyira emlékszem, meg biztos vettem ivójoghurtot, sajtot, felvágottat...meg ilyeneket. Terka mégiscsak asszonyból van, gondoltam, telerakja a kosarát. Nem találod ki mit vásárolt. Két kiflit, meg egy kétdecis tejfölt. Még kólát se, mert volt még nála hazai víz. Ejnye, hogy az a fösvény szentségét neki! Ezt tudva nem is kerülök a bolt felé.

Elhagyva Zsámbékot, megálltam a legelső nagy fának az árnyékában, meginni a joghurtot. Már bántam, hogy be nem mentem vele egy étterembe. Majd elszégyellte volna magát, mivel mégis ő volt a fuvaroztató. Nekem nem fizetett napidíjat, csak szívességből vittem el. Aztán – mint már mondtam – szakadt róla a veríték, nem győzött törölközni, de az ablakot nem húzta le. Nem is bántam, mert én se szeretem a huzatot. Volt olyan, hogy megfájdult a fülem, ezért mindig a túloldali ablakot engedtem le, ha egyedül voltam. Most egyiket se. Ez meg majd' elpusztult, úgy szenvedett. Öröm volt nézni, olyan volt mint a főtt rák. Mondtam is neki, hogy „jó színed van nászasszony” . Csipkedte két ujjal magán a ruhát, mert úgy rátapadt. Meg is fordult a fejemben, hogy majd otthon beáll a zuhany alá, én pedig hátulról beszappanozom. Aztán hamar elment a kedvem, mert olyanokat beszélt.
- Nem mondod, hogy lebeszélt a szexről. Ajánlatot tettél neki? Hehe - kuncogott Zoltán már szinte félálomban.
- Hülye vagy? Dehogy. Nem került szóba, ezt én csak magamban fantáziáltam. Nem volt egy eldobni való teste, de lelkileg volt nagyon lehangoló. Meg aztán nem is tudom, hogyan reagált volna. Ha ellenáll, oda a barátság...miket beszélek. Soha nem tartottam barátnak, csak kényszerű kapcsolatunk volt a gyerekek miatt. Ha megdöngetem, nem tudtam volna tükörbe nézni, az asszony szemébe meg főleg nem.
- Nem kell azt neki tudni!
- Igaz, de ha csak tréfából meggyanúsít, biztosan elárulom magam.
- Meggyanúsít? Lekeversz neki egyet. Tudja meg, ki az úr a háznál!

Jani bácsinak elakadt a szava a megdöbbenéstől. Amióta együtt vannak a mamával, soha nem lépett félre, soha nem emelt rá kezet. Ez a dagadt bunkó meg olyan természetesen mondja, hogy lekeversz neki egyet. Náluk bizonyára ez a szokás. Van három gyereke, de mind az anyjával él. Biztosan oka van ennek is. Egyrészt az ital, mert amint mondja már nem iszik csak két litert a TV nézéshez esténként. Ezek szerint korábban több volt. Nem valószínű hogy Lyukóvölgyben született, inkább csak kiköltözött, mert ott nincs közüzemi díj. A mostani asszonya talán együtt iszik vele. Ki tudja? Mint ahogy az se normális dolog, hogy ide se dugta a képét. A képét? Nem kizárt, hogy össze van verve.
- Te vered az asszonyt?
- Dehogy. Csak ha okot ad rá.....de azért legalább havonta helyre kell rakni! Rá kéne még gyújtani – motyogta alig érthetően.
- Aludj már! Majd lemegyünk reggel.
...