Az út minősége előbb kiváló, majd fokozatosan egyre rosszabb, ahogy távolodunk a tengertől. A félsziget közepén nem túlzás azt állítani, hogy személyautóval nehezen járható. Szerencsére az ilyen útszakasz nem hosszú, hiszen a túloldal ugyancsak kiemelt idegenforgalmi terület. Aztán megérkezünk. Persze nekünk nincs dolgunk egyelőre a városban, hiszen a szállásunk az egyik lagúnához szól. A beutaló kártya szerint a Flava-lagúnához, ahonnét tovább küldtek a Zelena-lagúnához. Erre a névre emlékeztem egyébként is, csak a térképet otthon hagytuk. Ezzel a pici tévedéssel csak annyi időt vesztettünk, hogy pontosan délután kettőre érkeztünk meg a Ville-Astrába. Ez az időpont volt megadva, bár gyanítom, előbb is beengedtek volna a szállásunkra. Nagy eséllyel mi voltunk ezekben az apartmanokban az év első vendégei. Ezt abból gondolom, hogy egész héten hiába igyekeztünk kiszellőztetni.
A két család lakása szomszédos volt ugyan, de két külön épületben. Mindkettő földszinti, de a szint erősen eltért egymástól. A Csabáék kissé alagsori, amiért morogtak is először. Akkor nyugodtak bele, amikor látták, hogy a mi teraszunk egy átjáróház. A fölöttünk lévő házsorhoz mindenki itt járt keresztül.

Mi férfiak azonnal mentünk volna a vízbe, de aztán hagytuk magunkat lebeszélni, nehogy harag legyen a csökönyösségünk miatt. Este tettünk egy felfedező körutat. Ismerkedtünk az árakkal, próbáltuk nem átszámolni forintra, igyekeztünk nem gondolni arra, hogy mennyire csóringerek vagyunk. Megnéztük, hová járjunk majd az elkövetkező héten fürödni, hová labdázni, hol vásároljuk meg a kaját, hová üljünk majd be ebédelni, s ezzel el is telt az első nap. A két asszony elcsórt a Restaurant Astra-ból egy étlapot, amit odahaza részletesen áttanulmányoztunk. Igaz, nem volt rajta magyar szöveg, de három nyelvből – illetve kettőből, mert a horvátból semmit nem értettünk – összeraktuk, hogy mit takarhatnak az ételek nevei. Fel voltak tüntetve, hogy miket tartalmaznak. Ennek a tudásnak a birtokában már nem kellett az étterem asztalánál sokáig válogatni, hiszen kész elképzeléssel ültünk le. Csak mondtuk, hogy csevapcsicsi, razsnyicsi, hajducski csevap…meg csupa ilyeneket. Az ájszkém volt természetesen minden ebéd vége, meg a bira. Vagyis fagyi, meg sör. Csak néhány nap késéssel fedeztük fel az étlapon a palacsinkét, amit ezután soha nem hagytunk ki. Kivétel a szerda, de az egy kivételes nap volt.
Minden reggel tettem egy kiadós sétát a lagúna környékén, mire a többiek felébredtek. Aztán kávé, reggeli és irány a víz! Ebéd az Astrában, hosszas csendes pihenő, majd ismét strand. Gyakorolhattam frissen szerzett tudományomat, az úszást. A negyvenedik évemet tapostam már ekkor, de még csak most értem el odáig, hogy úszni tudok. Nem éppen versenyszinten, de 10-20 percen belül még nincs szükségem mentésre. A magabiztosságomra azért jellemző, hogy csupán néhány csapásnyira merek beljebb menni attól a sávtól, ahol még leér a lábam. Néhány nap gyakorlás után már nem azért úszok ki a partra mert elfáradtam, hanem elunom magam.
Esténként sörözés a teraszon, labdázás a gyerekekkel a teniszpályán. Másik nap ugyanez a program, a harmadikon is. Közben azon izgulunk, hogy már csak 4 nap, és menni kell haza. A napozás keddre már nem esett nagyon jól, azt terveztük, tartunk egy nap pihenőt, elmegyünk hajózni. A kikötő viszont benn volt a városban, oda kellett autózni. Ott már vártak bennünket, és a hozzánk hasonlóan unatkozó vendégeket. Mutogattak nekünk prospektusokat és beszéltek hozzánk, amiből szinte semmit nem értettünk. Ennek ellenére az üzlet megköttetett, befizettünk egy egész napos hajókázásra. Jó lett volna rövid program is, de olyat nem kínáltak.
Másnap reggel még üres volt a kikötő amikor megérkeztünk. A beszállásnál mégis tolakodni voltunk kénytelenek, de ezen csak addig csodálkoztam, amíg rá nem eszméltem, hogy az utasoknak legalább a harmada magyar. Amikor bemutattuk a jegyeinket, valamit kérdeztek tőlünk, de nem értettük mit akarnak. Sokadik próbálkozás után feladták. Ráírták a jegyeinkre, hogy „riba”, majd mutatták, merre menjünk. Nem volt bonyolult. Be a fedélközbe, majd fel a felső fedélzetre. Ehhez nem kellett nyelvtudás, hiszen az előttünk a fedélzetre lépők is arra mentek. Csaba ennek ellenére el tudta véteni az irányt. Azóta sem értem, miből gondolta, hogy a gépház a helyes irány, hiszen gondolnivaló, hogy onnét nem lát majd semmit. Elindult lefelé a szűk vaslépcsőn, a két gyerek pedig szorosan utána. Meg is lepődött a dalmát matróz, aki reflexből a sarokba állított gépkarabély után nyúlt. Egy idősebb társa szólt neki valamit, majd Csabának ő állta útját, és visszafordulásra ösztönözte.
Amikor ránk találtak a napozó fedélzeten, láttam arcán a feszültséget, de ez nem volt számomra szokatlan, hiszen olyan a természete, hogy nem tud igazán lazítani. Talán nem túlzás azt állítani róla, hogy úgy tud lazítani, ha erősen rá koncentrál. Elhatározza, és kész. Ez persze nem így működik. A mostani helyzet semmiképp nem nevezhető szokványosnak, ezzel magyaráztam a sápadtságát. Izgul, amiért behajóztunk. A két gyerek rajta csüngött, de ebben se volt semmi szokatlan, hiszen sokszor össze is vesznek azon, hogy melyikük lehet közelebb az apjukhoz. Számukra csak annyi volt az iménti eset, hogy nem jó felé mentek. Valójában tényleg csak ennyi történt. A kalasnyikov nem azért volt a gépházban, hogy használják is, hiszen itt nincs háború. A jelenlegi hadi helyzet szerint innét majd’ 300km, ahol ágyúznak. Ez a hajó bizonyára abból a térségből jött, rá van írva, hogy Split.
Viszont tény, hogy Csaba megijedt a fegyver láttán, bár ezt a világért se ismerné be. Mosolyogva mesélte el, de eléggé zavart volt az a mosoly.