A lakott terület vége táblánál már nagyon a nyakamban lihegett egy szlovák rendszámú Fiat. Nem szándékosan hátráltattam, de az út vonalvezetése, és a burkolat minősége nem enged gyors haladást. Az első lehetőséget kihagyta. Tehát nem ismeri az utat. Aztán csak elugrott mellettem, de nem sok haszna volt belőle, mert utolért egy másik kocsit, ami hetvennel haladt a kanyargós hegyi úton. Volt is bennem egy kis káröröm, amiért feleslegesen tolakodott. Síkfő után végkép elszállt az esélye a gyors haladásra, mert egy hosszú kocsisort értük utol, amely indokolatlanul lassan haladt. Nemrég esett egy pici eső, vizes volt az aszfalt, de ez nem adott rá okot. Jelentős volt a szembe forgalom is, egy idegennek reménytelen elhagyni a sort. Igaz, ismerősnem is, de az legalább tudja. A szlovák már kettővel volt előttem, amikor elértük azt az erős lejtőt, ahol akkor is harmadikba kapcsolok, hogy ha kedvemre választom meg a sebességet. A sort egy világoskék minibusz vezette. 25-30 éve volt ezeknek a parányi, hatszemélyes bodegáknak divatja, főleg Japánban. Ez éppenséggel olasz volt, egy Piaggio. Ezt később közelről volt alkalmam megtekinteni.

Araszoltunk lefelé a tekergős lejtőn talán heten-nyolcan. A völgy alján egy derékszögű kanyar után van lehetőség egy gyors előzésre. Tudta ezt a második autó, és el is ugratott a lehúzódó Piaggio mellett. Én voltam az utolsó, és azt tapasztaltam, hogy az egész sor leáll az út szélére. Gondoltam, én megyek, hisz semmi okom megállni. Ekkor hallottam azt a hangot, amit fékcsikorgásnak véltem. Nem is értettem, ilyen alacsony sebességnél hogyan lehet ekkorát fékezni. A Piaggio felúszott a korlátra. Ennek hallottam a hangját. Az öregasszony kitárta az ajtót, s próbált kimászni. Kissé nehézkesen ment a dolog, hisz a mázsányi testtel egyébként se lehetett könnyű, most pedig a korlát tetején billeg a járgánya. Talán harminc méterre lehetett egy földút torkolata, oda álltam félre. Aki megelőzte a minibuszt, már jött gyalog visszafelé. Senki nem ment el, mindenki jött segíteni. Körbejártuk a kocsit, úgy láttuk nincs nagy baj. Valaki kérdezte, hogy történhetett.
- Megcsúszott – válaszolt az öregúr, aki az árok felőli oldalról mászott ki.
Rögtön a gumit néztem. Az nem lehetett az oka, szinte terepgumi méretű a mintázata. A mama nagyon meg volt ijedve, fogalma nem volt, mit tegyen. Ez persze érthető, magam is így lennék ezzel hasonló helyzetben. Visszaparancsoltuk a volán mögé. Egyik fiatalember adta neki az instrukciókat: Hátramenet, gáz! Mi pedig próbáltuk letolni a korlátról. A gond ott volt, hogy a meghajtott kerék nem érte a talajt. Ezután két ember csupán annyit tett, hogy rácsimpaszkodott a kocsi farára. Három-négy nekirugaszkodással letoltuk. Közben kezemben maradt a homlokfalról egy lemez, amit visszatettem ugyan, de nagyon lazán illeszkedett, így inkább a papa kezébe adtam. Na, ezen volt rajta a márkajelzés.
Valaki javasolta, hogy kissé lejjebb álljanak félre, nehogy még valaki elüsse őket itt a kanyarban. Nincs semmi gond, mehetünk is a dolgunkra. Csak közben az én Suzukim eltűnt onnét, ahol hagytam. Nem, nem lopták el. A feleségem vitte el onnét, mert valaki nagyon dudált, amiért elálltam a földút torkolatát. Sokszor jártam már erre, de erről az útról soha senki nem jött még. Lehetett volna egy kis türelemmel, mivel esemény van, de nem érdekelte mások baja. Én még egyszer alánéztem a minibusznak. Semmi nem sérült, csupán a kipufogócső utolsó fél métere különült el a többi résztől.
- Akkor most menni kell a kipufogóshoz? - kérdezte aggódva a mama.
- Nem kell! - válaszolt a párja – eddig is el volt már törve.

Már menet közben elemeztük ki a dolgot. A feleségem látta az idős pár karján a papírszalagot. Bizonyára Bogácsról jönnek, a fürdőből. A papa le is guríthatott valamit a söntésben, így nem vezethetett hazafelé. „Na anyukám, úgyis harminc éve megvan a jogosítványod, te leszel hazafelé a sofőr”. Így érthető az óvatosság, amely még így is kevés volt. Mert hiába harminc éves a jogosítvány, ha ez idő alatt nem volt harminc alkalom, hogy vezessen. Egy hetven éves embernek egyébként is lassulnak a reflexei. S ha ehhez még rutintalanság is párosul, az számít csodának, ha nincs belőle baj.
Miért adtam címnek a húsvéti sofőrt? Mert akkor vannak tele az utak ilyen vezetőkkel. Nem is a nagy forgalom jelenti a veszélyt elsősorban, hanem a rutintalan vezetők tömege. Nagy részük nem is szeret vezetni, csak szükségből ülnek a volánhoz.

Hallottam vitát arról, hogy a kezdő vezető, aki már levizsgázott ugyan, megszerezte a jogosítványt, de még gyakorlatlan, kirakja-e a „T” betűt. Egyrészt „ciki”, meg azért nem előnyös, mert a menők letúrják az útról. Na, én nem osztom ezt az álláspontot már csak azért sem, mert belőlem a tanulókocsi közelsége fokozott óvatosságot vált ki. S ez a jelzés célja. Talán a húsvéti sofőröknek is jelzést kellene kirakni...mondjuk egy „H” betűt. Ja, nem jó, mert a kórházat is így jelölik. Bár nem is baj, legalább tudjuk, mire számíthatunk.