Még épp csak hajnalodott, mikor a vezér, a csapatból elsőként, felébredt. Fázott, és éhes is volt, és jelenleg egyik problémára sem tudott megoldást találni.

A hideg még attól is elvette a kedvét, hogy nyújtózkodjon. Felült, végignézett a falka többi tagján, akik egy kupacba húzódva hevertek körülötte, de szinte rögtön meg is feledkezett róluk, mert valami nagyon különöset látott. A talajt minden irányban valami áttetsző, fehér réteg lepte be, mintha homokot fújt volna rá a szél. Pedig a levegő egyáltalán nem mozdult.

Óvatosan kinyúlt és megérintette a fehérséget. Hideg volt, és rátapadt az ujja hegyére. Aztán pillanatokkal később vízzé változott. Ijedten ugrott talpra, amivel felverte a többieket is, akik előbb őt bámulták értetlenül, azután azt a fehér valamit, ami körbevette őket. Látva, hogy a vezér ideges, ők is nyugtalanná váltak. A vezér rájuk mordult, hogy maradjanak csendben, majd a figyelmét újra a különös anyagnak szentelte.

Nem tűnt veszélyesnek. Ismét kinyúlt, felmarkolt belőle valamennyit, és nézte, ahogy lassan ez is vízzé válik a kezében. Kicsit még gyanakodva újabb adagot vett a markába, és belenyalt. Érezte, ahogy a fehérség elolvad a nyelvén.

Víz volt. Egyszerű víz. Megnyugodva intett a többieknek, hogy nincs mitől tartani, és hogy ez tisztázódott, rögtön azt kezdte keresni, van-e a közelben olyan magaslat, amiről beláthatja a környéket, mert előző nap sötétedésig meneteltek, és már nem volt alkalmuk szétnézni, merre járnak. Volt nem messze egy kisebb domb, arrafelé vette az irány.

És akkor újabb meglepetés érte. Ahová lépett, a fehér lepel azonnal eltűnt. Tett még néhány bizonytalan lépést, aztán hátratekintett: a lábnyomai tisztán kivehetőek maradtak mögötte.

Ez elég aggasztó volt.

A vezér kérdőn tekintett a Kilencujjúra, de az csak megvonta a vállát. Persze, ezúttal is hagyja, hogy az öreg döntsön a továbbiakról. Pedig fiatalabb is, erősebb is volt nála, már régen meg kellett volna történnie a kihívásnak, és neki kellene vezetnie a falkát, és erre elég jó indok kínálkozott, amikor az óriások hordája elűzte őket az erdőből. De hamar kiderült, hogy hiába vonultak arrébb, az új földeken is él egy falka, akik nem örültek a betolakodóknak, és többször is rajtuk ütöttek. Onnan is odébb kellett hát állni, aztán viszont, ahogy vonultak tovább, úgy vált minden egyre rosszabbá, és a Kilencujjú egy idő után már nem vágyott rá olyan nagyon, hogy neki kelljen a falka épségéért felelnie.

Főleg azok után, ami a testvérével történt. Az ugyanis, látva, hogy a Kilencujjú nem tesz semmit, kihívta a vezért, aki viszont, ismerve a valódi erőviszonyokat, szó nélkül behódolt. Az új vezér úgy döntött, nem hajlandó tovább vonulni, és a legközelebbi rajtaütéskor szembeszáll a támadókkal.

Rossz ötlet volt. Rajta kívül még négy hímet vesztett a falka – a csapat legjobbjait. Bár azért haszna is volt a dolognak, mert a Füvek Ismerője, akinek épségét még az új vezér is különösen fontosnak tartotta, megfigyelte, hogy azok a dolgok, amik a támadás előtt a falka hímjeit összezavarták és megsebesítették, egyszerű szikladarabok, amiket az ellenség dobál rájuk. Ettől kezdve ők is alkalmazták ezt a módszert, ami elég hatékonynak bizonyult az állatok távol tartására.

A csata után a vezéri tisztség visszaszállt az öregre, miután nem akadt rá más jelentkező. Ő pedig úgy döntött, nem vállal több összecsapást. Főleg mivel tulajdonképpen nem is maradt senki, akire számíthatott volna egy újabb támadás esetén.

Amúgy is, épp elég gondja volt a Füvek Ismerőjével. A vándorlás során a táj egyre idegenebbé vált, korábban ismeretlen fák, bokrok és füvek jelentek meg, azok meg, amiket ismertek, kezdtek elmaradozni. Először még elfogadták, hogy az eddiginél kicsit több időbe telik az élelem felkutatása, de hogy ez mind nehezebbé vált, egyre inkább hajlottak rá, hogy próbát tegyenek az idegen dolgokkal is. Mikor a Füvek Ismerője ezt először meglátta, teljesen kikelt magából, és majdnem verekedés lett a vége. A békesség kedvéért a vezér az ő pártját fogta, legalábbis egyelőre, bár biztos volt benne, hogy előbb vagy utóbb nem lesz más választás, mint megenni azt, amit nem ismernek.

De ezzel a Füvek Ismerője is tisztában lehetett, mert míg másoknak megtiltotta, a vezér időnként rajtakapta, amint ő maga óvatosan elrágcsál néhány gyümölcsöt, gombát vagy levelet, aztán várja, mi történik.

Egy idő után azonban az ismeretlen gyümölcsök és gombák is elmaradoztak. Füvekkel és gyökerekkel meg nem lehet igazán jól lakni, hiába tömik magukba marokszámra, kockáztatva akár a mérgezést is.

És a levegő is egyre hidegebbé vált. Néha már nap közben is olyan hideg volt, amire korábban csak hajnalban, napkelte előtt volt példa. Mégis menni kellett tovább, mert ahol voltak, ott nem maradhattak, a visszatérésről a régi szállásra pedig már álmodni sem mertek.

Menni kellett, akkor is, ha a fehér víz minden lábnyomukat kirajzolja, és ha valaki üldözi őket, pontosan tudja, merre keresse őket.

Menni kellett, akkor is, ha nem volt mit enni.

Menni, és bízni abban, hogy egyszer majd csak jobbra fordulnak a dolgok.

Az apró domb tetejéről széttekintve a vezér ezúttal is hiába kereste az erdők zöld foltjait: csak ugyanaz a ritkás facsoportokkal tarkított pusztaság terület el előtte, mint az elmúlt napokban – és ami most is körbevette őket. A látóhatár ködbe burkolózott, de a ködfátyol pereme fölött sötétlő sáv nagyon ismerős volt: éppen úgy nézett ki, mint odahaza, amikor a közeli hegycsúcsra felhők ereszkedtek. Nem mert volna mérget venni rá, de gyanította, hegyek húzódnak előttük, mégpedig a jelek szerint mindkét irányba ameddig csak a szem ellát. Vagyis még csak kikerülni sem lehet őket.

A vezér nem emlékezett rá, hogy valaha is bárki a falkából felment volna egy hegyre. Mi értelme lett volna annak? A hegy lába éppen olyan, mint a sík vidék, csak nehezebben járható, fölfelé pedig egyre ritkább a növényzet, és egyre több a kő, vagyis hegyet mászni fölösleges erőlködés csak azért, hogy ne legyen mit enni.

Persze a hegyeken legalább biztosan nem futnak bele más falkákba, és ha átjutnak rajta, oda valószínűleg senki nem követi őket innen. És talán a hegy másik oldalán barátságosabb vidék vár rájuk.

Már csak rá kell venni a falkát valahogy, hogy megmásszák a hegyet. Ami bizonyára nem lesz túl egyszerű, mert mikor visszaballagott a dombról, még azt is alig tudta elérni, hogy egyáltalán útnak induljanak. A falka hozzászokott a kényelmes élethez az erdőben, ahol kellemes meleg volt, és csak a kezüket kellett kinyújtaniuk az érett gyümölcsökért: sosem kellett vándorolnuk, most meg már nagyon régóta minden nap gyaloglással telt. Ráadásul mind gyakrabban éheztek is. És ezek a kellemetlenségek elfeledtették velük a veszélyt, ami leselkedett rájuk. A falka emlékezete nagyon rövid volt: ha éppen senki nem akadt, aki rájuk támadt volna, rögtön úgy viselkedtek, mintha sosem történt volna ilyesmi, és nem is történhetne. Pedig az indulás óta a tagok felét már elveszítették. Igaz, maga a vándorlás is csaknem annyi áldozatot szedett, mint az ellenséges hordák, de a vándorlás szabályait még mindig könnyebb megtanulni, mint sikerrel ellenállni az állandó agressziónak. A puszta szűken méri az élelmet, de legalább nem támad lesből, ha enni akarsz.

Hogy végül mégis felkerekedtek, az leginkább a Kilencujjúnak volt köszönhető, aki ezúttal is, mint mostanság mindig, ha a vezér tekintélye önmagában nem volt elég, határozottan mellé állt. Persze attól még, hogy a legfőbb rivális helyett most a legfőbb szövetséges szerepét vállalta magára, a vezér pontosan tisztában volt vele, hogy amint nyugodt környékre érnek, ahol ennivalót is találnak, azonnal megpróbálja átvenni a helyét. És ez kétségtelenül sikerülni is fog neki. De hát ez a dolgok rendje: az öregek helyét mindig átveszik a fiatalok. A maga idejében ő sem volt könyörületes az elődjével, és magának sem várt könyörületet a Kilencujjútól. Csak szerette volna még látni, hogy a falka végre újra biztonságba kerül. Ezt pedig kettejükön múlt. Meg fognak küzdeni, és a Kilencujjú megöli őt, de egyelőre együtt kell vigyázniuk a többiekre.

Az indulásra tehát rászánta magát a társaság, de arra már képtelenség volt rávenni őket, hogy szedjék is a lábukat. Bár arra talán nem is volt szükség, hiszem semmi nem utalt rá, hogy valaki ténylegesen üldözné őket, mindössze az volt biztos, hogy másik falka területén járnak, így elég lehetett az is, hogy állandóan mozgásban vannak.

Nagyjából akkor, mikor a nap felért a pályája csúcsára, egy apró patakra bukkantak, ami éppen a hegyek felől folyt, a patak partját pedig jó darabon apró, vörös bogyókat termő bokrok szegélyezték. Igazából még a Füvek Ismerője sem tudta, miféle bogyók ezek, de korábban is ettem már ilyet, és semmi bajuk nem lett tőle, így miután csillapították a szomjukat a kissé kellemetlenül hideg vízzel, nekiláttak, hogy annyi vörös bogyót tömjenek magukba, amennyit csak lehet. Eddigre az idő melegebbre fordult, az ég gyönyörű kék színt öltött, és a reggeli fehér lepel utolsó foszlányai is eltűntek. Olyan kellemes volt itt minden, hogy még a vezér sem emelt kifogást az ellen, hogy lepihenjenek, és csak másnap folytassák az útjukat. Így legalább reggelig mindenki bőségesen jóllakhat, és jobban bírják majd a gyaloglást.

A hegyek lábához öt nappal később, kevéssel sötétedés előtt jutottak el. Eddigre már mindenki látta, mi következik, de mintha abban bíztak volna, hogy a vezérnek van valami ötlete, hogyan lehet elkerülni a hegymászást, és nem aggódtak különösebben. Viszont az idő minden nappal egyre rosszabb lett. Nap közben még úgy-ahogy elviselhető volt, de az éjszakák nagyon hidegek voltak, és az utolsó hajnalon a vezér arra ébredt, hogy valami nagyon fura dolog borítja őt is, és minden mást: mintha durva por lett volna, de hideg volt, részben fehér, részben áttetsző, és érintésre ugyanúgy vízzé vált, mint az a fehér lepel, amit korábban látott. A falka mindig egy kupacba húzódva éjszakázott, de így is reszkettek a hidegtől.

És épp akkor, mikor a vezér nézelődni kezdett, hol lenne a legalkalmasabb hely az éjszakázásra, valami minden eddiginél különösebb dolog történt. Az égből érkezett, mint az eső, de nem igazán esett, inkább szállingózott – mint a pernye a szélben, mikor villám csak egy fába és lángra kap az erdő -, és fehér volt, mint az a különös lepel.

A falka rögtön nyugtalankodni kezdett. Akármi is volt ez, nem akarták kitenni magukat neki. Normális esetben a rendes eső elől is a sűrű lombú fák alá húzódnak… itt viszont egyetlen fa sem akadt.

Ekkor a Kilencujjú kiszúrt valamit nem messze tőlük, és rögtön felhívta rá a vezér figyelmét. Egy meredeken emelkedő szikla közepén hatalmas hasadék tátongott. Láttak már ilyet korábban, ha ekkorát még nem is: úgy tűnt, ide mind be tudnak húzódni. A többiek is látták, mit mutat a Kilencujjú, és parancs nélkül is azonnal arrafelé vették az irányt.

Mint egy odvas fa, éppen olyan volt, csak ezt az üreget nem egy fa, hanem a hegy rejtette: a vezér ért oda elsőként, és azonnal látta, hogy ide kényelmesen beférnek.

Csakhogy valami különös szagot érzett az üregből kiáradni, ami sehogy nem tetszett neki. Szíve szerint be nem tette volna ide a lábát, de a többiekben fel sem merült, hogy az égből szálló fehér pernye helyett ne ezt válasszák: úgy menekültek be egymás után, mintha az életük múlt volna rajta, és az sem érdekelte őket, hogy bent szinte teljes sötétség fogadta őket, mert a kinti szürkületből itt szinte már semmit nem lehetett érzékelni.

Csak akkor nyugodtak meg, mikor végre mindenki beért, A kinti fehér pernyeeső eddigre már olyan sűrű volt, mint a rendes eső felhőszakadás idején. A falka az üreg bejárata köré csoportosulva figyelte, mi lehet ez.

Csak a vezér és a Kilencujjú figyelmét nem kötötte le teljesen a látvány, így ők egyszerre hallották meg azt a nyugtalanító zajt, ami az üreg belseje felől érkezett. Kérdőn néztek egymásra, de valójában mindketten tisztában voltak vele: valami van ott bent. Valami, amit megzavartak az érkezésükkel. A hangok alapján valami nagy testű állat, ami ahelyett, hogy megriadt volna, feléjük indult.

A Kilencujjú megmarkolta az első keze ügyébe kerülő követ, aztán figyelmeztetően rámordult a többiekre.

...