Végül nem is a Kilencujjú figyelmeztetése volt az, ami magához térítette a társaságot, hanem az üreg mélyéről jövő morgás. Mind ismerték ezt a hangot. Odahaza az oroszlán morgott így, ha túl közel merészkedtek hozzá és az elejtett zsákmányához: az állat ezzel jelezte, hogy megadja a lehetőséget a visszavonulásra. Tapasztalatból tudták, ha ilyenkor visszavonulnak, semmi bántódásuk nem esik, mert az oroszlán nem vért akar, hanem nyugalmat, viszont ha ott maradnak, akkor bizony kész támadni is.
A vezér és a Kilencujjú ösztönösen hátrálni kezdett, azonban két lépés után beleütköztek a többiekbe, akik kétségbeesve forgatták a fejüket: ők sem akartak a ragadozó közelében maradni, ugyanakkor kihátrálni a hidegbe, ahol a fehér pernye hullik rájuk, semmivel sem volt vonzóbb lehetőség, mint a maradás.
Nekik kettejüknek pedig így nem sok választásuk maradt. Ők inkább lettek volna kint, de ahhoz az egész falkán kellett volna keresztülverekedniük magukat. Ez bizony csapda volt. Ismét egymásra néztek, mintha megerősítést várnának a másiktól, aztán a vezér is lehajolt, és megmarkolt egy követ – ebből szerencsére elég sok akadt az üregben. Tudták, hogy ha tényleg egy oroszlán van odabent, semmi esélyük ellene, a falkában pedig igazából már senki más nem maradt, akire számíthattak volna, de ha már meg kell halni, legalább nem adják könnyen magukat.
Sokáig álltak mozdulatlanul, kövekkel a kezükben, várva, hogy történjen valami. De az állat végül nem jött elő. A morgást is abbahagyta hamar, csak a léptei neszét lehetett hallani. Rövidesen világossá vált, hogy bármi is rejtőzik odabent, ugyanúgy csapdában van, mint a falka, és erre már ő is rájött.
A vezér megnyugodva eresztette le a követ, de a Kilencujjú rögtön rámordult, és az üreg bejárata felé intett, ahonnan most már szinte semmi fény nem szűrődött be, viszont nem csak hogy a különös eső nem állt el, de még a szél is feltámadt. Most már aztán tényleg szó sem lehetett arról, hogy elhagyják az üreget: bárhogy is lesz, itt kell éjszakázni. És akármilyen félénknek is bizonyult az üreg mélyén bujkáló állat, bármikor rászánhatja magát a támadásra, ha másért nem, hát azért, hogy kijusson a csapdájából. És ha ezt teljes sötétségben teszi, akár az egész falkát is lemészárolhatja, mert esélyük sem lesz ellene.
Csakhogy az üreg mélyén már most teljes sötétség volt, sőt, oda talán soha nem is jut fény. Beljebb menni ezért őrültség volna.
Tehát az állatot kell kicsalogatni valahogy.
Ezen legalább nem kellett sokat gondolkozni, hiszen semmi más megoldás nem volt, mint köveket dobálni rá. Igaz, ha az üreg elég mély, akkor egyszerűen beljebb húzódik, viszont ha nincs hová bújnia, kénytelen lesz megkísérelni a kitörést. Vagy működik, vagy nem, de itt csak kövek voltak, így csak ezzel kezdhettek valamit.
A haditerv hamar megszületett. A ragadozók nem szeretik a nyílt terepet – azok legalábbis, amik üregekben rejtőznek, egész biztosan nem -, tehát az állat üreg valamelyik fala mentén fog megiramodni, ez nyilvánvaló. A túlerőt meg főleg nem szeretik, így ha a falka tagjai mind középre húzódnak, nem fog nekik ugrani, hanem egyszerűen eliszkol.
A vezér utasítására – még ha nem is mindenki értette pontosan, miről van szó – összeszedtek minden követ és szikladarabot, amit csak találtak, aztán vezényszóra egyszerre kezdték az üreg belseje felé hajigálni.
Tizenegy kő repült a sötétségbe, némelyik süvítve szállt az üreg mélyére, mások ártatlanul koppantak az üreg falán, mindenesetre a vezér nem szívesen lett volna a másik oldalon. Aztán lélegzetvételnyi szünettel később újabb tizenegy kő követte az elsőket.
Aztán váratlanul nyüszítés, majd csend.
Kilencujjú, megfeledkezve róla, hogy elméletileg nem ő irányít, jelzett, hogy ne dobjanak több követ, és maradjanak csendben. Mindenki lélegzetét visszafojtva figyelt, de semmit nem lehetett hallani bentről. Az ifjú hím bedobott egy követ: ez nem csap akkora zajt, hogy ne hallják meg az állat reakcióját, de elég zavaró ahhoz, hogy valamit reagáljon rá.
Most sem történt semmi.
A Kilencujjú a vezérre nézett, és szélesen elvigyorodott. Nem ez volt a terv, de a jelek szerint megölték az állatot.
Az éjszaka, függetlenül attól, hogy a Kilencujjú dobása milyen jól sikerült, elég nyugtalanul telt. A vezér legalábbis szinte semmit nem tudott aludni, állandóan azon kapta magát, hogy hallgatózik, és biztos ami biztos, néhány követ azért lefekvés előtt a keze ügyébe helyezett. Bemerészkedni az üreg mélyére őrültség lett volna, hiszen nem láttak semmit, úgy pedig még akkor is veszélyes lett volna, ha már nincs bent élő állat, de hát arra sem lehetett mérget venni.
Hosszú éjszaka volt, és mikor végre felkelt a nap, kint még mindig esett az a különös valami, sőt, most, ha lehet, még sűrűbben, annyira, hogy szinte nem is lehetett látni tőle semmit. Az azért így is nyilvánvaló volt, hogy a tájat fehér lepel fedi – vagy, igazából nem is volt már táj, csak az a fehérség. A vezér bárhogy erőltette a szemét, sehol nem találta a patakot, amit eddig követtek.
Őrültség volna kimenni, pedig lassan ideje lett volna már enni valamit. A többiek is éhesek voltak, és sűrűn tekintgettek az üreg szája felé, de egy lépést sem tettek volna abba az irányba. Főleg, hogy már a kijárat közelében jóval hidegebb volt, mint bent, a hidegből meg már nagyon elegük volt.
Ülni és várni, éhesen, ki tudja, meddig. Ez nagyon rosszul hangzott. A Kilencujjú nem is bírta sokáig, és mikor a kinti sápadt fényből végre beszűrődött annyi, hogy nem kellett attól tartani, orra bukik, két jókora követ marokra fogva elindult befelé. A vezér is felkelt, hogy vele tartson, de a Kilencujjú csak intett, hogy fölösleges. Óvatosan araszolva eltűnt az üreg mélyén, hogy aztán nem sokkal később újra felbukkanjon, a vállán cipelve egy gyerekméretű, sötét szőrű, betört fejű állatot.
Láthatóan döglött volt. A vezér kérdő pillantására a Kilencujjú csak a fejét rázta: nincs több belőle. Ledobta a földre, a falka tagjai pedig, bár persze óvatosan, de kihasználva, hogy végre van valami, ami eltereli a figyelmüket az éhségről, körbeállták az állat tetemét.
Hasonlított az otthonukból is ismert oroszlánokra, még ha nem is volt pontosan ugyanolyan. Azért életében veszélyes lehetett, és a vezér inkább elképzelni sem akarta, mit tehetett volna velük, ha a Kilencujjú nem találja fejen egy kővel. Talán egyszerűen kimenekül, de akár el is kaphatott volna valakit. Az állat szájából kilógó tépőfogak alapján nem jelentett volna neki gondot elharapni egy ember torkát.
A pernyeeső sem aznap, sem a következő nap nem akart elállni. A falkatagok egyre feszültebbé váltak, és időnként már egyetlen rossz mozdulatért megmarták a mellettük levőket: két napja nem ettek, és szinte nem is mozogtak. Ha rajtuk múlik, eddigre akár szomjan is halhattak volna, de a vezér emlékezett rá, hogy az a fehér por a földön, ha hozzáér, vízzé válik, így az üreg szájánál a szikláról lekapart fehér kupacokat a tenyerében melengetve kerített magának innivalót, és miután a többiek látták, hogy semmi baja nem lesz tőle, követték a példáját.
Az eső – mert akármilyen különösen nézett ki, mégiscsak annak kellett lennie, főleg, hogy a fehér lepel is ebből keletkezett, az meg ugye víz volt – egy idő után eláll, ebben a vezér teljesen biztos volt. Odahaza is akadtak napokig tartó esőzések, de egyik sem tartott örökké. És akkor majd tovább mehetnek. Emiatt nem aggódott. De muszáj volt végre valami ennivalót keríteni. Csak hát fogalma sem volt, honnan.
A harmadik nap reggelén aztán a Kilencujjú megelégelte a dolgot, és leballagott az üreg mélyére, ahonnan másodszor is felhozta a dögöt. Miután első nap alaposan megnézték maguknak, visszavitte a sötétségbe, ne legyen szem előtt. Mostanra már kezdett kellemetlen szaga is lenni, amit messziről is éreztek, most meg, hogy a Kilencujjú előhozta, még inkább.
A vezér felvont szemöldökkel bámulta hol a fiatal hímet, hol a dögöt, nem tudva mire vélni ezt az egészet. Mit lehet kezdeni egy állattal?
Egy döglött állattal.
Aztán hirtelen rájött. A Kilencujjú enni akar belőle! Hiszen ezek az állatok is éppen ezt csinálják más állatokkal, tehát elméletileg lehetséges.
De ugyanebben a pillanatban megértette a dolgot a Füvek Ismerője is, és hangos rikoltással vetette magát a Kilencujjú elé, hogy elrángassa a dög közeléből. A Kilencujjú persze egyetlen mozdulattal kiszabadult a gyenge szorításból, aztán hátrébb lökte az öreget. Az viszont rögtön újra támadott, aztán újra és újra, hiába próbált szabadulni tőle a fiatal hím, sehogy nem sikerült neki. A vezér érezte, hogy közbe kéne avatkoznia, szét kéne választania őket, de egyelőre még azt sem tudta, kinek a pártját fogja. Ő is pontosan tudta, hogy vannak füvek, amit megölik az embert, bizonyos állatok viszont gond nélkül ehetik őket: mi van, ha ez a helyzet itt is, ha ez a sötét szőrű oroszlán is mérgező, ha megbetegíti, vagy akár meg is öli, aki eszik belőle?
És különben is… megenni egy állatot? Már a gondolattól is felfordult a gyomra, azt meg elképzelni sem tudta, hogyan kellene egyáltalán hozzálátni…
Viszont semmi más nem akadt a barlangban, amit megehettek volna, és az éhhalálnál azért még ez is jobbnak tűnt.
Végül nem volt alkalma szétválasztani őket, mert a Kilencujjú, megelégelve a másik okvetetlenkedését, hirtelen teljes erőből vágta az öreget az üreg falához. Mindannyian hallották, mikor a szikláknak csapódott a feje, az a reccsenés pedig nyilvánvalóvá tette, hogy az öreg nem fog felkelni többé.
A falkatagok eddigre már rég talpon voltak, de nem mertek mozdulni a helyükről. Most is csak annyit tettek, hogy egy lépést hátráltak. Persze, hogy eszük ágában sem volt beleavatkozni: ha nem teszik, a Kilencujjú nem fogja bántani őket.
A vezérnek viszont nem volt választása. A Kilencujjú megölte a Füvek Ismerőjét! Megölt egy falkatagot, és függetlenül attól, hogy kit, ezt nem lehetett annyiban hagyni. Kihasználva, hogy a Kilencujjú épp a Füvek Ismerőjének mozdulatlan testére figyel, felkapott egy követ, és az ifjúhoz vágta, aztán meg sem várva a dobás eredményét, rögtön rá is rontott. A harc kimenete nem volt kétséges. A vezér rövid dulakodás után holtan terült el a Füvek Ismerője mellett.
A győztes ráparancsolt a falkára: Egyetek! Senki nem mert ellent mondani. Azonban hiába próbálkoztak bárhogy, a sűrű, sötét szőrzet ellenállt. Tépték-harapták, de nem jutottak vele sokra: csak az állat füleit tudták lerágni. Szörnyen rossz íze volt, és a szaga sem tette éppen kívánatossá. Azért ettek volna persze többet is, de nem tudtak hozzáférni az ehetőnek gondolt részekhez.
A Kilencujjú unta meg elsőként. Morogva feltápászkodott, és átballagott a két öreg falhoz fektetett testéhez.
Ezeken sokkal kevesebb volt a szőr.