(MLM 3.)

Az elmúlt néhány hétben általában fél hatkor ébredtem. Most is, hiába aludtam csak felét szokásosnak. Kevéssel 6 előtt kivetett magából az ágy. Felkeltem, odamentem az ablakhoz, bámultam bele a hajnali derengésbe. Még alig kezdett virradni, de a lámpák jól megvilágították a várost. Sajnáltam, hogy nem jól tájolták az ablakunkat. Jobbra láthattam volna a négytornyú székesegyházat, még jobban jobbra a Széchenyi teret a dzsámival, mögötte a Misina-tetőt a TV-toronnyal. Ezek Pécs jelképei. Ezekről tudják beazonosítani a várost azok is, akik egyébként még soha nem jártak itt. Abban az irányban viszont csak a falat nézhettem. Ehelyett elém tárult a szocialista építőipar büszkesége, az életveszély miatt kiürített toronyház. Közép-Európa legnagyobb lakatlan lakóháza. Ezt persze nem látom innét, máshonnét tudom. Látványnak nem különösebben borzalmas, amint a város fölé magasodik. Azt se látom különösnek, hogy egyetlen lámpa se világít a házban. Nem úgy, mint a többi nagy házban, ahol lassan ébredeznek az emberek, főzik a reggeli kávéjukat. A környezethez képest magasnak számít az 5 és feledik emelet, ahol mi vagyunk. Nagy, szürke beton épület, ami nagyon nem illik ide, de ezt bentről nem látom. Pont szemközt van mélyen alattunk az utca, ahol tegnap először leparkoltunk. Egy Barkas pöfög lassan felénk. Kerepelő hangját nem hallani ilyen magasról a csukott ablakon át, csak a füst ömlik vastagon a kipufogójából. Magam is elkoptattam két ilyen, környezetbarátnak nem mondható motort a Wartburgaimban. A komám panaszkodott is, a kb háromezer kilométeres konvojozás során, hogy csípi a szemét a füst. Javasoltam, hogy menjen ő előre, de nem vállalta be.

Még alszik a város, alig van egy kis mozgás. Nézem a közeli háztetőket. Szép, régi, díszes épületek. Közvetlen alattunk egy stílusában jól illeszkedő, de mégis új házsor zárja a teret, melynek közepén áll Zsolnay Vilmos szobra. A hosszú háztető igen tetszetősen lett megoldva. Négy, vagy talán öt szakaszból áll, s annak ellenére, hogy bizonyára egyszerre építették, pici szintkülönbségek vannak köztük. Ezen túl kissé hajlítottak, hullámosak a gerincek, mintha megroggyant, régi tetők lennének. Néhány sor cserép a kúppal együtt zöld, alatta a többi pedig vörös. Sokáig méláztam az ablaknál. Jobbra, fönn a szőlőhegyen talán láthatnám a Laciék házát világosban, de most még csak sok apró fénypont az a környék. Balra a sportcsarnokot kerestem, de nem találtam.
Gyorsan világosodik. Megszólal az ébresztő, felkel Ibolya is. Hozza nekem, a kialakult szokás szerint a kávét. Ahogy átnyújtja, kicsit megpöncörgetem az ujját, mint mindig. A kávé most valahogy nem az igazi. Instant, langyos csapvízben. Na, de a szándék a fontos. Hamar felöltözik, én viszont ráérősen készülődök. Bekapcsolom a TV-t. Valójában csak most számolom végig a 7 csatornát, hisz éjjel nem ezzel töltöttem az időt. Már majdnem 7 óra. Hallom, hogy a szomszéd szobában is felkeltek. Na, még megvárom az időjárás-jelentést, aztán lassan el is indulhatunk. Csaba kopog az ajtón.
- Szólt a portás, álljunk ki a parkolóból, mert nem tud kijönni tőlünk a busz.
Viszem a nagyobbik táskát, én már nem jövök fel. A kulcsot, meg a többi cuccot Ibolya elintézi.
Közben persze morgolódok magamban, hitetlenkedem a probléma miatt, hiszen éppen azért mentünk be a parkoló végére, hogy reggel ne akadályozzunk senkit. Aztán kiderült, mégis útban vagyunk. Az az egyetlen busz volt belül rajtunk, amelyik ki akart állni. Az ajtóban ugyancsak meglepődtünk. Tiszta jégpáncél minden. Alig tudtunk odatotyogni a kocsikhoz. Éjjel ónos eső esett.

Száraz aszfalton talán kimanőverezhetett volna mellettünk a busz, de így inkább ne próbálkozzon!
Lekapartuk a jeget, óvatosan kitolattunk az útra, ahol leparkoltunk, s visszamentünk a portára. Ekkorra a lányok elintézték a kijelentkezést. A portással váltottunk néhány szót az útviszonyokról. Javasolta, hogy menjünk Szigetvár felé, mert a mecseknádasdi szerpentinen akadály van. Mondták a rádióban, hogy egy teherautó keresztbe fordult, elzárja az utat. Megnéztem a térképen merre van tőlünk Szigetvár. Éppen az ellenkező irány. Első megdöbbenésem után mérlegeltem a lehetősséget. Valójában nem sokat számít ekkora távolságnál harminc kilométer kerülő. A csúszós út miatt persze aggódtam. Később talán javul majd a helyzet. A kocsik jó helyen voltak az út szélén, nyugodtan otthagyhattuk őket, amíg elmegyünk valahová reggelizni. Na, de hová? Csabáék tegnap délutáni sétájuk során találtak egy pizzériát, azt néztük meg először. Csakhogy még fél nyolc sincs, ez pedig kilenckor nyit. Keresni kell valami más lehetősséget. Nekem bevillant, hogy fiatal koromban voltak még reggeliző helyek a városokban. Egy időben még Bogácson is (ami egy kicsi falu) nyitottak tejbárt. Nem volt igazán nagy forgalma, nem sok hasznot hozhatott az Áfésznek. Miskolcon, Kazincbarcikán viszont sokszor reggeliztem tejbárokban. Megvettünk három sós kiflit (akkor még ilyet is lehetett) s hozzá három deci kakaót. Abban már nem vagyok biztos, hogy porcelán bögrében adták-e. Voltak már akkor műanyag poharak, de nem az eldobható fajta, hanem olyan, amit elmostak. Mindez persze a hetvenes évek elején. Csabáék még meg se születtek akkor, így nem is terhelem őket az én emlékeimmel.

Néhány megkérdezett járókelő a McDonald's-ot javasolja. Nem igazán vágyom hamburgerre, inkább szalonnás tojás esne jól. A Mekit persze megkerestük, már csak azért is, hogy felvágjak vele, milyen ügyesen navigálok egy idegen városban. Még az utcán barátkoztunk az árakkal, amiket nem találtam vonzónak, így javasoltam keressünk más helyet. Tudtam is egyet ajánlani.
Első pécsi utunk során Kadlok Feri húzta is az orrát, hogy nem igényeltük az idegenvezetését, hiába ajánlotta fel, hogy végigkalauzol bennünket a látnivalókon. Ehelyett inkább megebédeltünk egy Király utcai étteremben. Sertéspörkölt volt nokedlivel, kovászos uborkával. Most is kiegyeznék vele. Nem számít, hogy reggel van, mindegy annak az ételnek, mikor eszik meg. Na, meg is találtuk a keresett éttermet. Itt is megnéztük az árakat, majd inkább visszamentünk a Mekibe. Úgyis ritkán járok ilyen helyeken. Szívem szerint vettem volna valamit az ABC-ben, de vasárnap kevés üzlet nyit ki. Biztosan találtunk volna, de ne vigyem már túlzásba a spórolást! Ez most egyébként is egy rendkívüli helyzet, a szálláson bőven megtakarítottuk a reggeli árát.
Az asztalnál találtunk tájékoztatót a franchise üzletről. Csaba olvasgatta, eljátszott a gondolattal, hogy otthon, Mezőkövesden nyitna egy Mekit. Annyi a gond ezzel, hogy pénz kell hozzá, ami nincs neki se. Talán éppen a tegnap meghallgatott lehetősséggel lehetne áthidalni ezt. Belevágnának az Amway-be. Pontosabban nyitnának egy direkt marketing vállalkozást, amit a Network 21 szisztéma szerint működtetnének. A forgalmat biztosító termékeket adná hozzá az Amway. Ez a téma persze megmaradt a csacsogás szintjén. Többet nem is beszéltünk róla. Jobban izgatott bennünket, hogyan küzdünk le minimum 350 kilométert jeges úton. Rádumáltam Csabát, hogy érdeklődjön az útviszonyok alakulásáról. Elvégre ő a telefonos.

Jó hírrel jött vissza. Nem kell kerülnünk, elhárult az akadály, szabad a hatos főút.
- Majd valahol álljunk meg egy kávéra – kérte Csaba.
- Paks? Száz kilométer.
- Hm – húzta a száját.
- Szekszárd 60.
- Az jó lesz.
- Rendben, akkor majd Szekszárd előtt. Van ott egy nagy parkoló, mielőtt észara fordulnánk.
Elindultunk, én mentem elől. Biztosan így illik, mivel én vagyok az öregebb. A rádió rémítgetett. Az egész országban csúsznak az utak, a pestiek kezüket-lábukat törik. A várost elhagyva is csak hatvannal mertem menni. Meddig fog így tartani az út? Hetven, hetvenöt, nyolcvan...nem is csúszik.
Egyik barátom mesélte hogy Trabanttal mentek Szlovákiába. Nagy bátran döngettek minden gond nélkül addig, amíg meg nem álltak pisilni. Amint kiléptek, azonnal el is vágódtak a jégen. Addig fel se tűnt, hogy csúszós az út. Legalábbis nekem ezt mesélte. Lehet, hogy autóval kevésbé csúszik mint gyalogosan?
- Ott egy kávézó! - fedezte fel Ibolya.
Szó nélkül hagytam a bekiabálását. Éppen kezdek belebátorodni, semmi kedvem megállni, hiszen alig haladtunk néhány kilométert. Kissé görcsösen fogtam a kormányt. Nem csúszott az út, de tartottam tőle. Ha jöttek szembe, igyekeztem minél távolabb húzódni. Kanyarban még véletlenül se fékezzek! Tudom, hogy nem szabad, de sokszor tesz az ember ösztönös mozdulatot. Ezt elkerülendő, erősen kell koncentrálnom. Gyakran néztem a tükörbe. Jönnek a fiatalok, nincs semmi gond.
- Ott is megállhatnánk!
- Majd Szekszárdnál.
Aztán megint látott valami út menti kávézót.
- Itt is megállhattunk volna!
- Megbeszéltük, majd Szekszárdnál.

A fene se hitte volna, hogy ilyen sok pihenő van ezen a szakaszon.
- Ott is egy büfé! Ők még nem is kávéztak. Ja, nincs nyitva.
Az egészben az volt a bosszantó, hogy legtöbb helyet akkor vette észre, amikor már túlszaladtunk. Meg egyébként is! Ha van egy terv, tartsuk magunkat hozzá! Legyünk következetesek! Éppen most jövünk a szemináriumról, ahol azt hallhattuk, hogy ne ötleteljünk.
Amikor láttam valami épületet az út mentén, már féltem, hogy megint beszól. Annyira a Szekszárd előtti nagy parkolóra koncentráltam, hogy amikor odaértünk, túlszaladtam a bejáraton.
- Itt kellett volna bemenni!
- Tudom bazmeg! - csattantam fel, s még talán valami bántót is mondtam hirtelen.
Na, ez nagy hiba volt. Más házaspárok ilyenkor szoktak összeveszni. Mi egyszerűen nem szólunk. Pedig jobb lenne inkább veszekedni. Most viszont gyorsan kell valami alternatív megoldás, mert a fiatalok jönnek utánunk, s ők még nem is kávéztak. Azzal tisztában voltam, hogy a csomóponton túl hosszú szakaszon nincs semmi. Visszafordulni elég körülményes lett volna, főleg, hogy közben döntési kényszerbe kerültem. Valamerre el kell kanyarodnom! Vagy jobbra, vagy balra. Ésszerűnek tűnt, hogy bemegyünk a városba, hiszen itt van rögtön. Nagy idegességemben nem a megfelelő sávot választottam. Meg kellett állnom, hogy a szemközt, szabályosan közlekedő autó elférjen tőlem. Villogott is, de nem hiszem, hogy üdvözlésképpen.
Egész közel találtunk egy faházat, előtte elégséges helyet a parkolásra. Na tessék, lehet kávézni! A fiatalok nem értették, miért vagyunk olyan feszültek.

Visszafordultunk Pest felé. Csabáék valamiért lemaradtak. Figyeltem a tükörben, de nem láttam a piros Astrát.
- Nem kellene megvárni őket?
- Majd lassabban megyek.
Így is tettem, de csak nem értek utol. Pedig már olyan lassú voltam, hogy akadályt képeztem a közlekedőknek. Elhangoztak köztünk olyan javaslatok, hogy meg kellene állnunk, vagy visszafordulni, talán elég ha még jobban lelassítok...Ez ki is merítette a társalgásunkat. Egy görcs volt a gyomromban a pillanatnyilag megromlott házastársi viszony miatt. Javasoltam, hogy béküljünk ki, közben kedvesen megveregetve a combját, de nem reagált. Semmit. Egyébként se túl beszédes, de most még inkább visszafogta magát. Próbáltam erőltetni a beszélgetést.
- A nulláson menjünk, vagy inkább menjünk be Pestre?
- Nem tudom. Te vezetsz.
- Jól van, de azért tehetsz javaslatot!
- Ahogy gondolod, nekem mindegy.
- Valahol meg kellene állnunk ebédelni is. Hosszú még az út.
- Álljunk, de én nem eszek.
Így tehát el is lett döntve, hogy nem állunk meg sehol. A rádió sok balesetről számolt be, de én nem találkoztam csúszós úttal sehol. Egyre bátrabban nyomtam a gázt. Jó lett volna mielőbb hazaérni! Arról már lemondtam, hogy Csabáék utolérnek, hiszen esély nincs rá, ha nem állok meg. A tájban se volt semmi gyönyörködni való, de ha mégis, nem volt kinek felhívni rá a figyelmét. Olyan volt, mintha egyedül lennék....illetve nem is. Annál sokkal rosszabb, hiszen elég volt jobbra tekintenem, ott ült némán akit legjobban szeretek, s ő haragszik. Tagadja, de mégis haragszik.

Az M3-on az aszfalt mélyedéseiben láttam a jeget, de ettől nyugodtan tartottam a százas tempót. Sokan megelőztek, s úgy döntöttem, ha száznál megcsúszok, semmi esélyem megfogni a kocsit, akkor mehetek akár gyorsabban is. Ibolya jókat derült magában amikor látta ahogy fészkelődök az ülésben, tornáztatom a nyakamat, de csak azért se állok meg pihenni.

Nem békültünk ki, egyszerűen túlléptünk a dolgon másnap. Ha együtt élünk, nem lehet haragot tartani. Erika telefonált, hogy Csabáék hazaértek. Na ettől legalább már meg vagyok nyugodva. Meg elkezdett beszélni olyanokat, hogy „amíg még tart a lelkesedés...”
Milyen lelkesedés? Nem is voltunk lelkesek. Belefáradtunk a lelkesedésbe. Inkább faragom a követ, ahhoz értek, meg az nem is utasít vissza. Ha mégis, nagyobbat ütök rá. Nehéz munka, de még mindig sokkal könnyebb, mint emberekkel bánni.