2024. március 28., csütörtök

Gyorskeresés

Hétvége Lombardiában

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Elértük a pihenőt. Zsúfolásig megtelt. Az út szélén is álltak. Nem is tudom mire számítottunk péntek este nyolckor Milánó előterében. Aztán sikerült befurakodnunk egészen a kijáratnál. Akik utánunk érkeztek, kénytelenek voltak tovább menni. Ahogy elóvatoskodtak mellettünk, veszélyesen megközelítették a tükrünket. Be kellett hajtani, de így is azon izgultunk, hogy valamelyik meghúzza a vontatónk sarkát.
– Úgy hallom, megjött a cím – vette elő Sanyi a telefont. – Nézzük meg, hol van pontosan!
Maga elé húzta a laptopot, és keresni kezdte.
– Azt hiszem ez lesz az. Mindjárt ránagyítok. El is férnénk a kapu előtt. Akkor viszont most kellene oda lemenni, mert nem szeretnék holnap bemozdulni. Itt elég szorosan vagyunk, egész éjjel azon fogunk izgulni, mikor húz meg valaki.

Kopogtak az ajtón. Sanyi nem nyitotta ki, nehogy útban legyen a következő elhaladni szándékozónak, csak az ablakot húzta le. Így én nem is láttam a látogatót, csak hallottam.
– Helló! Sex?
Sanyi széles vigyorral felém fordult és megkérdezte, akarok-e szexet. Kihajolva hátranézett, hogy jön-e autó, majd kinyitotta az ajtót, hogy én is láthassam az ajánlattevőt. Gyenge volt a világítás, de azt láttam, hogy egy fekete bőrű szépség áll ott hosszú fehér csizmában, rövid fehér szőrmekabátban, ami természetesen nyitva volt rajta, hogy elénk tárhassa mély dekoltázsát. A lány az ajtónyitást igennek értette, s már kapaszkodott is fölfelé. Sanyi alig tudta visszatartani.
– Mi van fiúk, nem tetszik a fekete csaj? – szólt a pótkocsi felől egy másik lány, aki ezek szerint Magyarországról jött. Amint belépett a lámpafénybe, az erős smink ellenére is látszottak a rasszjegyek, ami az indiai eredetre utalt.
Jött egy kamion, s az erős kürtszóra a két lány nekivetette hátát a fülke koszos lemezének. A motor hangja se tudta elnyomni a hangos szitkozódást. Közben Sanyi természetesen becsukta az ajtót. A roma rányi megkerülte a kocsit, és az én ajtómon zörgetett. Lehúztam az ablakot.
– Nem igényeljük a szolgáltatásodat.
– Buzik vagytok?
– Szó sincs róla, de éppen ki vagyunk elégítve.
– Ne hazudj! Még csak most jöttetek. Láttam.
– Annyira nem friss a dolog, de egy-két napot kibírunk nő nélkül.
– Na jól van, akkor csak engedjetek be egy kicsit! Honnét jöttök? Van valami kajátok? Megfizetem.
– Én kiszállhatok beszélgetni, ha magyar szóra vágysz, de ide ugyan be nem jössz. Igaz? – fordultam hátra Sanyi felé igazolást várva.
– Igaz – bólintott rá a kérdésemre.
– A sticid ki is nyírna, ha csak beszélgetni jönnél be hozzánk – könyököltem ki ismét az ablakon.
– Nincs nekem stricim. A magam ura vagyok, he! Haza is vihetnétek, mert régóta itten vagyok má’. Nem is kéne fizetnetek.
– Még szép – nevettem el magam – ingyen vinnénk haza, meg még útiköltséget is mi fizetnénk?
– Milyen útiköltséget more? – csattant fel a lány haragosan – Ingyen szexelhetnétek!
– Ingyen? Úgy érted, hogy naponta megdöngetnénk azt a fokhagymagerezd seggedet mind a ketten, és még nem is fizetnél érte?
– Csajozol még, vagy mehetünk? – szólt rám Sanyi, aki közben eldöntötte, hogy nem tölti itt az éjszakát a parkoló kijáratában.
Megnézte, hogy letelt-e már a negyedóra állásidő, majd indított. Kitolta a tükröt, és otthagytuk a lányokat, hagy dolgozzanak. Jobb is, mert ez a magyar csitri nagyon bemérgesedett.

Hat kilométer a lehajtó. Előtte közvetlen a fizető kapu legalább tíz sáv szélesen.
– Nézd csak! A legszélső ingyenes.
– Nem olyan biztos az.
S valóban. Kicsit odébb volt azon a sávon egy kis bódé, ahol rendezni kellett az útdíjat. Nem értem a logikát benne, pedig biztosan van. A lehajtótól talán kettő kilométert se mentünk, s megérkeztünk egy autókereskedés elé, onnét volt egy szervizút a főúttal párhuzamosan. Két szélére beton kordon volt kirakva, ami úgy tűnik, időnként lezárja ezt az utat. Most szerencsénkre be tudtunk menni. Remélhetőleg a hétvégén nem zárják be, amíg mi bent parkolunk. Nem állnánk meg nevetés nélkül, ha azt tapasztalnánk, miután visszajövünk a városnézésből, hogy lezárták a kijáratunkat. A google map utcanézetén nagyon kihalt rész, de van már itt más kamion is. Magyart nem látok köztük, nem kell legalább holnap se haverkodnunk.
– Nagyon feldühítetted azt a cigány csajt. Én már attól féltem, hogy bebassza az ablakunkat valamivel mérgében.
– Hú öcsém! Erre nem is gondoltam.

– Máskor gondolj ilyenekre is! Vacsorázzunk? Nem nagy választék van már. Sajt, vaj, kenyér, meg egy vákuumos felvágott, halkonzerv…nincs is más. Ja, még egy harapás szárazkolbász, de azt te úgyse tudod elmammogni.
– Majd holnap vennünk kell kaját. Legalább nem céltalanul bolyongunk a városban. Mindjárt tanulmányozom, mit kell felkeresnünk.
– Ráérsz. Van rá két napunk.

Megvacsoráztunk, hazatelefonáltunk, Sanyi lezárta a napot, én meg csak nem bírtam ki, hogy el ne készítsem a holnapi útitervet.
– Körforgalomnál elindulunk balra, a városhoz képest ellentétes irányba. Átmegyünk a vasút alatt, a töltés túloldalán a főút alatt is, és így már befelé haladunk a városba. A legelső utcán balra fordulunk és megyünk a víztoronyig. Ott jobbra, és végig szembe a forgalommal, az egyirányú utcában. Egészen a katolikus templomig. Ott megint balra! A következő térnél van a Castello Mediceo háta. Majd talán megkerüljük, de egyelőre tovább megyünk a baptista templomig, ahol jobbra fordulunk, átkelünk a folyó hídján, közben megtekintjük alattunk a vízierőművet, s tovább haladunk enyhe bal kanyarral – csak amennyire az utca kanyarodik – és szembetaláljuk magunkat a temetővel. Természetesen teszünk benne egy szakmai körutat, s csak ezután megyünk tovább a Lidibe vásárolni. Ezután ugyanezen az úton vissza, mert főzni kell az ebédet. Leírjam?

– Ha még egyszer elmondod úgy, hogy nem nézed a térképet, akkor nem kell!
– Inkább leírom. Aztán pedig borozhatnánk.
– Ha lenne borunk. Majd holnap veszünk azt is, meg kólát, meg vizet. Hány kilométer lesz a séta?
– Legalább hat.
– Viszünk két hátizsákot…akkor is messze van. Csak annyi italt hozunk, ami a hétvégére kell. Hétfőn, miután felraktak, arra megyünk kocsival. Mutasd a térképet! Aha. A temetőnél jó nagy parkoló van. Mehettünk volna most is oda, de már lezártam a műszakot. Nézzünk valami filmet, vagy aludjunk?
– Aludjunk! Régen volt már reggel fél hét.

Az éjszaka közepén légkürt hangjára riadtam. Nem is kellett elhúzni a függönyt, úgy is láttam a fényszórók villogását. Futó lépések csattogtak az aszfalton, több ember kiabálását hallottam. Az ordibálásból kiértettem, hogy „a kurva anyátokat! Beleállítom a hátatokba a szerelővasat rohadékok.”
Megállapítottam tehát, hogy más magyar is parkol a közelben. Sanyi is felkelt, kinyitotta az ajtót. Az egyik futó alak kishijján nekirohant, de aztán mégis sikerült elfutnia. A betonakadályok felől ajtócsapódások hallatszottak. Felbőgött egy autó motorja, majd füstölő gumikkal nekilódult, mielőtt a feldühödött kamionosok odaértek volna.
– Ébren vagy? – kérdezte Sanyi.
– Lehet itt aludni? Mi történt?
– Rajtakapták a csibészeket. Kockázatos ilyen helyen parkolni. Bár, a pihenőbe is belopakodnak. Anconánál nekem úgy vágták fel egyszer a ponyvám oldalát, hogy előbb kinyitottam a hátsó ajtót éppen azért, hogy lássák, nincs mit ellopni. Nem mentek hátra, vagy az se kizárt, hogy bosszúból tették éppen azért, mert nem volt mit elvinni. Nem volt ugyan üres, de az egész kocsit végigérő vasrudakból állt a rakományom. Azzal nem bírtak. A műszaki cikkekre buknak leginkább, de visznek mindent, amit tudnak. Nem veszélytelen az elkergetésük sem, mert nem kizárt, hogy fegyverük is van. Itt legalább sokan vagyunk, nem mernek hősködni. Az is lehet, hogy gyerekek. Azokat küldik ezek a szarháziak, mert ha elkapják őket, nem lehet a koruk miatt lecsukni.
– Nálunk meg a liberálisok milyen hepajt csaptak a büntethetőségi korhatár lejjebb vitele miatt. Na, meg az iskolaköteles korhatár miatt is. Pedig ha egy gyerek 16 éves korára nem járja ki a nyolcadikat, akkor később se fogja. A kisebb gyerekekre viszont rossz hatással van. Még jó, ha nem bántja, terrorizálja őket. A tanulásban hátráltatja, annyi biztos. Na, de ez egy más téma. Ne merüljünk bele így az éjszaka közepén!
– Spanyolban nincs ilyen kocsi feltörés veszély. Franciában viszont nem szabad megállni! Még talán otthon nagyobb a biztonság. Noha ezt nem tudom, hiszen keveset parkolok Magyarországon az út mentén.
– A ponyván nem nehéz átjutniuk. Csak annyi a veszély, hogy felébred a sofőr. Én dolgoztam olyan borházon, hogy a falat bontották ki. Ott is csak akkora lyukat vágtak, hogy egy felnőtt be se fért volna. Beküldtek egy gyereket, átfejtette az összes pálinkát, mert csak az öt literes kanna fért ki. Éjjel nem járt arra senki, nyugodtan időzhettek. A gazda megállapította hány órakor jártak ott, mert megállt a falióra, amikor leesett. Pont ott bontották a falat. Elég lett volna csak húsz centivel balta menniük, már nem férnek a polctól. Tudták hol kell bontani. Ezután, a gazda olyan biztosítást talált ki, hogy egy páncélteremnek is megfelelne. Szögvas keretet csavarozott kívül a falra, közé nyolcas betonacélból hálót hegesztett, s mindezt betonnal vakoltuk be. Aztán ő maga gondolta ki, hogy legközelebb a födémet fogják kibontani. A rendőrök is úgy vélték, hogy ezek még vissza fognak menni a jövő évi főzetért. Van ennek a fazonnak hétvégi háza is. Egyszer, amint kinyitotta az ajtót, ott állt vele szemben gatyában egy önkényes házfoglaló.
– Beszéljük meg főnök, beszéljük meg! – mondta, de a „főnök” visszazárta az ajtót, és hívta a rendőröket. Mire kiértek, a „vendég” a tetőn át, eltávozott. Ott is ment be. Később még két alkalommal költözött be. Oda is mennem kellett volna valami javítási munkára, de aztán mégse.
– Még szerencse, hogy nekem se borházam, se hétvégi házam.
– De boros pincéd van. Noha oda nem tudnak bemenni, mert fa nőtt az ajtóba. Láttam már hat éve. Azóta biztosan nagyra nőtt.
– Kivágtam már a fát. Kellett a tűzre, de a pincében azóta sincs semmi. Nem érdemes betörni.
– Tudod min jár az eszem? – kérdezte hosszú hallgatás után – mégis a parkolóban kellett volna maradni. Itt se fürödni nem tudunk, se WC-re menni. Kénytelenek vagyunk a bozótosban leguggolni. A mosakodást pedig vizes flakonból oldjuk meg. Bár elég kevés a vizünk.
– Legfeljebb lemegyünk a folyóhoz.
– Ja. A város túlsó végére.

– Mennyi az idő? – kérdezte Sanyi, amikor reggel lemásztam a polcról. – És főleg milyen?
– Negyed hét, és úgy hallom fúj a szél, de mindjárt megnézem. Ki kell mennem.
Szükségét éreztem, hogy meglocsoljam az aszfaltot a kerék mellett. WC-re még nem kellett mennem, hiszen nem ittam meg a reggeli kávémat, semmi nem indította be a bélmozgást. Azt hiszem, most egy ideig még nélkülöznöm kell a kávét, mert kávézóra nem költök. Nem vagyok függő, nem jelent különösebb gondot.
– Fel kell tennünk a kapucnit a sétához – mondtam, amikor felkapaszkodtam a fülkébe.
Sanyi, úgy lehet nem hitt nekem, mert ő is kimászott leellenőrizni, milyen az idő odakinn. Amikor visszajött, bekapcsolta a rádiót. Ültünk, bambultunk. Vártuk, hogy csendesedjen a szél, meg kisüssön a nap.
– Korán felkeltünk. Még nincs is igazán világos.
– Reggelizzünk meg, ha van még mit! – javasoltam. – Azzal is eltelik egy kis idő.
– Inkább még halasztanám, mert menni kell utána a bokorba.
– Előbb utóbb úgyis menni kell. Legfeljebb útba ejtünk egy kocsmát, de ott illik fogyasztani is. A Lidiben meg nincs is WC. Jobb lenne egy Tesco! Nem kellene megkeresni a magyar kollégát, hogy ugyan mi volt az a nagy ordítás az éjjel?
– Biztos alszik még. Ha erre jár, majd rákérdezek, de csak ezért nem keresem meg. Biztos nem volt semmi, mert lebuktak a csibészek.

Nagyokat hallgattunk. Kicsit talán szunyókáltunk is. Tényleg nagyon korán van még.
Talán egy órát is eltöltöttünk nem tudjuk mivel. Akkor mégis elővettem a maradék sajtot, hogy ne éhen induljak kirándulni. A nap kisütött, épp ahogy vártuk. A szél ugyan nem állt el, de nem fújt erősen. Készülődni kezdtünk. Felöltöztünk jó melegen, hátunkra vettük az üres hátizsákokat, és irány amerre tegnap kinéztem!
Három kamion parkolt előttünk, a legelsőn volt magyar rendszám. A póton ugyan nem, csak a vontatón. Függöny behúzva, alszik a koma.
Előtte beton akadályokkal lezárva az út.
– Remélem, jó helyre jöttünk, mert ha nem engednek be a kapun, tolatva kell kimenni. Itt aligha jutunk át. Hacsak félre nem húzod a tankcsapdát.
A körforgalomnál átszaladtunk a főúton, és valami ipari területnek az útján indultunk neki a városi sétának. Furcsa érzés volt annak tudatában erre gyalogolni, hogy a város az ellenkező irányban van, de a térkép így mutatja. Mehetnénk délre is, de ott a vasúti töltés zárja az utat. Csak a város másik végén tudnánk átmenni. Valójában az sincs túl messze, hiszen egy ekkora területű települést otthon falunak, netán kisközségnek neveznénk.
– Fel kéne menni a vasúti töltésre – javasoltam – hogy a tájat is láthassuk. Este nem volt rá alkalmunk. Egészen a tengertől sötétben jöttünk.
– Nincs ezen mit nézni. Síkság. Legfeljebb kicsi dombok vannak. Olyan, mint otthon az alföld.
– Nem tudom meséltem-e, amikor a családdal leruccantunk a Tisza-tó mellé Sarudra. Előbb otthon megnéztem a térképen, hogy ott leszünk közvetlen a nagy víz mellett. Aztán a helyszínre érve, nem láttam belőle semmit. Fel kellett másznom a gát tetejére, de onnét se nyílt olyan panoráma, mint amit reméltem.
– Ott van a víztorony – mutatta Sanyi az irányt – Arra kell mennünk?
Beértünk a lakóházak közé. Otthon tetszenek a mediterrán jellegű lakóházak, de itt mindegyik olyan. Csak most estem gondolkodóba, hogy vajon jól sejtettem-e hajdanán Pescaránál a tengerparton, hogy az egy kifejezetten üdülő övezet, és télen nem lakik ott senki. Itt minden ház olyan, mintha üdülő lenne. Pedig aligha azok. Itt nincs semmi, ami indokolná az üdülők építését. Van ugyan egy kicsi folyó, de az legtöbb faluban van. Akad egy régi kastély, de az se vonz tömegeket, főleg nem annyira, hogy még házat is építsenek ide. Tehát hiába látom üdülőknek ezeket a körerkélyes emeletes házakat, nem azok. Az olaszok ilyenekben laknak. Náluk ez a hagyományos építkezés. Mediterrán tájon, mediterrán házat építenek.
– Itt jobbra? – kérdezte Sanyi a Concordia telephelyénél, ami mögött állt a víztorony.
– Igen, aztán végig a templomig. Nahát, hogy itt is milyen keskeny a járda! Még jó, hogy nincs forgalom, mehetünk az úttesten. Látod mennyi lombard fenyő van erre?
– Ez nem az. Ugyanolyan gömbfenyők, mint az Adria mentén vannak.
– Szerinted hol vagyunk most? Lombardiában – adtam meg a saját kérdésemre a választ, nehogy Sanyi valami mást feleljen.
– Akkor tényleg lombard fenyő. Az meg ott lombard nyár!
– Pontosabban lombard tél – kötözködtem vigyorogva, megcsillogtatván félremagyarázáson alapuló humoromat.
– Igaz, elég csípős az idő. Még jó, hogy melegít a hátizsák.
– Majd visszafelé figyeld meg, hogy fog melegíteni két kiló krumplival, meg tíz liter ásványvízzel.
– Majd okosan vásárolunk. Csak azt, ami a legszükségesebb. Bár krumplit mindenképpen kell.
– Meg nekem csoki, neked meg túrórudi.
– Az egész biztos nincs.
– Akkor valami gyümölcsöt. Almát, narancsot, banánt, kakit…
– A kakit ne nagyon emlegessük! Na, ott a templom. Nézd már, milyen szemetes ez a tér. Valami buli lehetett este, a közmunkások pedig még alszanak, vagy szabad szombatosak.
S valóban. Kiábrándító látvány volt, amint a szél kavarta a téren az otthagyott szemetet. Az jutott eszembe, hogy amikor a legelső kamiontúrám során átléptük Hegyeshalomnál a határt, azonnal megláttam, hogy mennyi szemét van az autópálya mellett az árokban. Addig fel se tűnt, hogy külföldön nem láttam hasonlót. Most pedig tessék! Itt vagyunk egy a miénknél szerencsésebb sorsú országban, és szemetes a tér. Este talán még sátrak álltak itt. Elbontották, a szemét pedig maradt. Nemrég olvastam a kijevi tüntetésekről, hogy állítólag ott nem is volt szemét. Pedig az már az elmaradott kelet, s mégis rendet tartanak. Ha igaz.

A templom szomszédságában lévő bárból kellemes kávéillat áradt. Biztosan van WC-jük is. Aztán ez a téma megmaradt gondolati síkon, mentünk tovább. Itt balra, egyenesen az utca végén álló téglatemplomig. A most elhagyottról nem is mondtam semmi dicsérőt. Nem véletlen. Semmi különös. Egerben tucatjával vannak szebbek, nagyobbak. Csak egy közönséges vidéki barokk templomocska. Van ugyan kőkeret, meg kőfaragás a kapu fölött, de legtöbb templom ilyen.
– Az lenne a kastély? – mutatott Sanyi a következő tér túloldalán álló nagy téglaépületre, melynek két végét kicsit magasabbra húzták, de azért nem mondanám bástyának.
– Ilyen puritán kasztellóban laktak a Medicsiek? Olyan, mint egy lóistálló. Most csalódtam bennük.
– Ez még a hivalkodó korszakuk előtti. Akkor biztos alacsony volt még a kamat, és nem gazdagodtak meg. Körbejárjuk?
– Majd visszafelé.
– Amikor cipeled a sok krumplit.
– Legfeljebb kihagyjuk. Majd megnézzük az Interneten, ha nagyon kíváncsiak vagyunk rá.

A baptista templomnál jobbra, át a folyó hídján! Na, itt elnézelődtünk egy kicsit. Közvetlen alattunk volt egy kis zuhogó, egy turbinaházzal. Vízi erőmű.
– Ilyet otthon magunknak is építhetnénk!
– Hol? Az Ifjúság utcában? Bár, ha nem adtuk volna el a nagyapám házát, ott elrekeszthetnénk a patakot. Aztán pedig valaki ránk küldené a hatóságot, hacsak nem adnék neki az ingyen áramból.
– Emlékszel a kutyaszorítóra?
– Aha.
– Az egy malomárok volt. Ott vezették a vizet a Méheskertbe valamikor. Pedig az már jó messze van a pataktól. Én se láttam, csak mondták a régi öregek. Sok dolgot megoldottak még a villanymotor feltalálása előtt, amit aztán elfelejtettünk, pedig néha alkalmazhatnánk. Mert mi lesz, ha nem lesz áram? Egyszer egy jó hideg téli estén elment az áram. Nálunk már nem volt kazán, cirkófűtést alkalmaztunk. Felhívtam azonnal a mesteremet – aki beszerelte – hogyan tudjuk áram nélkül beindítani a cirkót. Beigazolódott a sejtésem, hogy sehogy. Szerencsére nem volt hosszú az áramszünet. Képben vagy, mekkora a kácsi patak?
– Gondolom jó kicsi. Talán, mint a miénk.
– Így van. Nem tudom pontosan a számát, de állítólag azon a patakon hat, vagy nyolc malom működött. Egyet még én is láttam. Régen önellátóak voltak a kistérségek. Aztán, amikor már mindent központosítottak, még a mészégető is a Tüzépről vitte a fát a Bükkbe. Magam láttam. Így működik ez minden területen. Ezért nem férnek már lassan a kamionok az utakon. Ha már a malomnál tartunk. Ott vannak azok az óriási betonsilók a miskolci István malomban. Na, ott nem őrölnek semmit. Vagy ha már a silót említettem. Hejőcsabán abban a hatalmas cementgyárban nem gyártanak cementet. Egy ideig azt hittem, hogy legalább csomagolják, amit máshonnét hoznak, de azt se. Nem dolgozik ott senki, csak a biztonsági őrök. Ezt is magam tapasztaltam. Van kapuszolgálat, de minek?
– Nehogy felhúzd már magad ezen! Inkább nézd, milyen szép a folyópart. Kár, hogy tél van.
– Ja. Nyáron mindent eltakarnak a lombok. Menjünk a temetőbe! Hátha tanulok valami újat.
– Hoztad a fényképezőt? Ott egy kőkorlát, ni!
Nem hoztam fényképezőt, csak a telefont. Szoktam vele fotózni, de lássuk be, nem tájképre találták ki. Nemrég lekaptam egy csukott vasúti sorompót, aminek a túloldalán volt a helységjelző tábla, de nem olvasható. Nagyítani reménytelen. Kicsi a felbontása. Készítettem képet az avasi kilátóból Diósgyőrről, de az is felejtős minőség. Fényképezni fényképezővel kell! A semminél persze ez is jobb.
Készítettem felvételt – ha már itt vagyunk – a fiume Lambro-ról. (ez a neve Melegnano folyójának) Látni a folyóparti barakksort. Ezt szándékosan választottam, nehogy azt gondolják majd az otthoniak, hogy itt minden szebb, mint nálunk. Ez például egyáltalán nem szép. Na, most jut eszembe, hogy a Templom téri szemétről nem készült felvétel, de ezért már nem megyünk vissza. Irány a temető! Addig van még néhány száz méter, egy tipikus kisvárosi utcán át. Nézegetem a kirakatokat. Itt mindjárt balra…Tempocasa (tempokáza) szép hangzású szó, de nem tudom mit jelent. Valami óra van a képen, a másik ablakban pedig házakat hirdetnek. Ingatlanközvetítő lehet. Szembe vele egy Szent Márkról elnevezett pizzeria. Nem igazán vagyok otthon az evangélisták élettörténeteiben. Lehet, hogy pék volt ez a Márk? A Pasticceria feliratot kitalálom, mert a pisztácia jut róla eszembe, amit a fagyihoz tudok társítani…épp úgy, mint a fagyit ábrázoló képet J Aztán az aszfalton fedezek fel szokatlan vonalazást. Nem kétséges, ez robogóparkoló. Az úttal merőlegesen kell parkolni. Láttam már így parkolni Budán Smartot, noha az nem volt szabályos. Itt viszont így kell! Hamarosan egy nagy széles útra érünk ki, ez már a város túlsó széle.
Itt a temető. Szakmai kirándulás következik. Én, huszonhat évig voltam sírköves. Néhány éven át együtt dolgoztunk Sanyival. Amikor elment Pestre dolgozni, szabadidejében temetői sétával nosztalgiázott. Utólag biztosan megszerette a szakmát. Így volt ezzel a fiam is, aki szintén sokáig járt velem dolgozni, de sokat bosszankodtam a hozzáállása miatt. Már reggel az volt az első kérdése sokszor, hogy mikor érünk haza. Sok időnek kellett eltelnie addig, amíg belátta, hogy hamarabb végzünk, ha ő is tevékenyen részt vesz a munkában. Amit tud, önállóan old meg, nem kell minden mozdulattal megvárni, hogy mondjam. Utólag úgy mesél ezekről az évekről, hogy aki hallgatja, azt hiszi, hogy szerette.
Ez a temető nagyon más, mint amikben mi dolgoztunk. Nem ötletszerűen vannak a sírok, hanem rendben. Teljesen szabályos park, vagy ha úgy jobb, sírkert. A főbejárattal szemben egy hosszú sétány végében áll egy kápolna kétoldalt a sírok, kettes sorokban. Így mindegyikhez hozzá lehet férni. A középső részt egy galéria veszi körbe. Ez olyan, mint egy belső kerítés. Ezek is mind sírhelyek. Mögöttük három oldalon ugyancsak kettes sorokban vannak még sírok. A jobb oldali kertben áll egy magas, hófehér gótikus torony. Magasabb, mint a város templomai. Elég széles az alja, nem kizárt, hogy ez is kápolna. Nem tudom, nem mentünk közel hozzá. Mert már inkább a boron járt az eszünk. Legalábbis nekem. Sanyi inkább a sört részesíti előnyben. Bár egyszer azt hittem, hogy az én kedvemért iszunk vörösbort, mire felvilágosított, hogy ő is szereti. Tehát nem kérdés, hogy mit választunk a Lidiben a krumpli mellé.
A boltoláshoz ismét át kellett kelnünk a Lambro-n. Nem nagyon távolodtunk el az előző hídtól innét még látni is véltem. Bár nem kizárt, hogy csak azt hittem, mert utólag a térkép tanulmányozása során a kanyarulat miatt ezt kizártam. Igaz, azon nyári felvétel van, most pedig nincsenek levelek a fákon.

A Lidi parkolójában a kevés autó között nem lehetett nem észrevenni egy nagy fehér Mercedest, sötétített ablakokkal. A sofőr ablaka le volt húzva, így láthattuk a benne terpeszkedő százharminc kilós sötét bőrű kopasz muksót. Olyan strici kinézetű volt. Ez az érzés csak erősödött bennem, amikor a bejáratnál szembe jött velünk a tegnap esti magyar cigánylány, aki akár haza is jött volna velünk. Ő nem ismert meg bennünket, hiszen hozzánk hasonló „kamionost” százával lát naponta, mi viszont most először találkoztunk Olaszországban magyar szex-munkással.
– Nem is néz ki rosszul ez a csaj – fordult utána Sanyi – Ne szóljak neki, hogy meggondoltad magad? Majd addig én sétálok egy kicsit, amíg a kamionban hemperegtek. Persze ha időre kell fizetni, akkor ne húzd sokáig, nehogy rámenjen a kosztpénzünk!
Mindezt erőltetett komolysággal mondta, nehogy azt higgyem, hogy csak hülyéskedik.
– Tudod mit? Szerintem is szép, csak nem kellene túlsminkelni. Viszont már beszéltem vele, és ha nekem úgy mondja egy nő, hogy he, az nagyon kiábrándít. Az eszére ugyan nincs szükség a szexhez, de nem tudok tőle elvonatkoztatni. Mesélek neked egy esetet.
Van köztünk hat év különbség, s ez épp elég ahhoz, hogy nem együtt voltunk legények. Így nem tudhatod, mennyire bolondultam a falu akkori legszebb lányáért. Ismered, de a viszonyunkról nem tudtál. Viszonyunk? Ez nem jó kifejezés, hiszen nem volt ilyesmiről szó se. Legalábbis amit ez alatt értünk. Csupán ízelítőt kaptam a bájaiból. Majd’ belebetegedtem, amikor elvesztettem a reményt is.
Sokáig úgy emlékeztem rá, hogy szerelmes voltam belé, de ma már nem vagyok ebben annyira biztos. Nehezen tudtam volna elképzelni, hogy együtt éljük le az életünket. Megszólalásig tökéletesnek tartottam. Megszólalásig. Egyébként…hogy is mondjam finoman…kilógott a szájából a kapanyél. Inkább csak az biztos, hogy rettenetesen vágytam rá. Sokkal később is fantáziáltam róla, hogy ha esetleg…aztán amikor megözvegyült, akkor még inkább gondolkodtam ilyen lehetőségeken. Ötvenöt éves volt, amikor legutóbb találkoztunk. Határozottan szép volt még ebben a korban is. Beszélgetni kezdtünk, bár ne tettük volna! Olyanokat mondott egy elhunyt közös ismerősünkről, hogy neki már a jó.
– Hogy mondhatsz ilyet? – förmedtem rá, olyan indulatosan, hogy magam is meglepődtem – hiszen meghalt.
– De a halálával ő már megváltotta az örök életet.
Aztán olyan számomra nehezen értelmezhető dolgokat beszélt, hogy mit engedne az Isten, meg mit tudom én miket. És én még ebbe a nőbe voltam szerelmes? Totál kiábrándultam. Most már nem is kell! Még ha erőszakoskodna, akkor sem. Bááár, a fene se tudja milyen erő lakozik benne. J
– Tudom kiről beszélsz. Azt hiszem, hagynád magad.
– Nem én! Majd meglátnád.

Ezt ugyan nem látja meg még egy ideig, de arra felfigyelt, hogy vége a napos időnek, a szél mintha esőcseppeket kavarna. Jobb lesz sietnünk. A boltban összekapkodtuk, amit fontosnak találtunk a főzéshez. Megfordult a fejünkben, hogy a hely szelleméhez illene egy jó nagy adag paszta, de nincs hozzá fazekunk. Serpenyőben mégse főzhetünk tésztát. Marad inkább a krumpli kolbásszal. Na, ebbe egy kis lebbencs elmegy. Itt úgy hívják, hogy pasta lasagne, de az ugyanaz. Tejet, sajtot, vizet, cukormentes (brrr)kólát, meg két üveg vörösbort bepakoltunk a zsákjainkba, aztán irány a legrövidebb út, mert már szemerkélt az eső. Nem lenne jó elázni, mert nincs hová kiteríteni a ruháinkat.

Nem áztunk meg, mert inkább csak ijesztgetett az eső. A szél viszont egész nap kitartott. Maradt tehát a nap további részében a főzés, a borozgatás, meg az otthoniakkal való Internetes társalgás. Fel se tűnt, hogy ránk esteledett.
Éjjel ráébredtem az esőkopogásra, de a szél mintha elállt volna. Bizonyára a hőmérséklet is esett kissé, mert reggelre vékony fehér lepel fedett be mindent.
– Remélem, nem lesz ettől több hó – mondta Sanyi – mert a héten egyszer már betemetett németben.
– Még az Alpokon is át kell mennünk! – aggodalmaskodtam. – Igaz, nem is mondtad, hová megyünk innét.
– Jó a megérzésed. A hágón nincs gond, takarítják.
– Hacsak nem szakad folyamatosan.
– Akkor nincs mit tenni, félre kell állni! Még jó, hogy vettünk bort. Na, ezt nem mondtam ám komolyan. Egy hóakadály miatti félreállításnál nem lehet tudni, mikor szabadítják fel az utat. Ha lehet menni, akkor kell is. Nem hivatkozhatok arra, hogy berúgtam. Legfeljebb majd te vezetsz.
– Az senkinek se lenne jó. Te! Erről most az jutott eszembe – lehet, hogy már mondtam – hogy a céges autót amikor először vezetnem kellett, nagyon idegenkedtem tőle. Csak szükségsofőrnek kellettem, ennek megfelelő volt a hozzáállásom is. Az is zavart, hogy a tükrök mindig rosszul állnak, az ülést se lehet állítani, a váltó is hosszú úton jár, ráadásul a hátramenet nekem nagyon rossz helyen van. Azóta pedig már egészen megszoktam. Legjobb persze, ha egyedül vagyok a kocsiban. Azt imádom benne leginkább – főleg amióta az irányjelző is megbízhatóan működik – hogy nem én fizetem a tankolást. Erről persze néha megfeledkezek, mert nemrég megspóroltam a főnöknek negyven kilométer felesleges utat csupán azzal, hogy rövidebb utat választottam. Eszméletlenül rosszul navigál. A kisfőnökünk – aki a fő sofőr – úgyszintén. Mi tagadás, bosszant, hogy nem hallgatnak rám, pedig én nagyon jó vagyok ebben. Legutóbb Poroszlón jártunk. Mondom neki, hogy mondjon utcát, házszámot, mert az még az üdülő övezetben is van. De ő nem, majd mondja telefonon, merre kell mennünk. Én megnéztem a guglimapon a lehetséges helyeket, és ráéreztem, merre kell mennünk. A főutcán bevártuk, mert ő természetesen nem élt az általam javasolt rövidítéssel. Ott fordultunk vissza, ahol le kellett volna kanyarodnunk. Elvitt bennünket a rossz irányba, megállt háromszor, majd visszamentünk oda, ahonnét elindultunk. Majd még kell egyszer mennünk, de azt mondta a kisfőnök, hogy nélkülem nem megy, mert azt se tudja, milyen falukon mentünk keresztül. Nem értem. Mindenhol ki volt téve a helységjelző tábla. Egyszerűen arra hagyatkozott, hogy én minden elágazásnál mondtam neki, merre menjen. Nem is törekedett arra, hogy önállóan ki tudja magát ismerni. Én voltam a bio-navi. Azt mondtam már, hogy egyszer egy székely kollégával jártunk néhány napig Egerbe? Annak meg olyan navija volt, hogy beszólt neki. „Lassabban Te!” vagy azt mondta, hogy: „itten fordújá be balra he!”
– Sokféle szövegre be lehet ezeket állítani. Azt tudod, hogy mondja a Gyurcsány hangja az újratervezést?
– Aha. Elkúrtuk.
– Mi legyen a mai program? Menjünk megint városnézésre?
– Eshetett volna jó nagy hó, akkor mehetnénk rendkívüli hómunkásnak, de így? Kimozdulni sincs kedvem, pedig a bokorba csak ki kell menni.
– Meg is kellene már lassan fürödni, de nem tudom, hol lesz rá alkalom. Gondoltam, hogy megállunk majd a Garda tónál, de az elég hideg ilyenkor. Nem kizárt, hogy be is van fagyva. Talán Kufstein lesz a jó választás.
– Hol? A várárokban?
– Megnézünk két-három filmet, aztán csak eltelik ez a vasárnap is. Megisszuk a másik üveg bort. Vehettünk volna többet!
– Elszaladjak ebéd után? Vagy ihatunk fröccsöt!
– Igaz. Úgy tovább kitart. De neked nem lesz akkor elég a vized. A kólát meg nem szereted.
– Majd tűrök. Filmezés előtt nem kellene megreggelizni?
– Nekem még korán van. Ilyenkor még nem szoktam enni. De ha gondolod, egyél!
– Kapcsold már be a Kossuthot, hallgassuk meg, milyen idő van otthon!
– Vagy, hogy ölik-e már egymást a politikusok? Ne indítsak inkább egy filmet? Majd utána még alhatunk is egy kicsit, mielőtt ebédet főznénk. Habár tegnap is főztünk, de valamivel el kell ütni az időt!

Ez a legnehezebb ebben a „romantikában”. Amikor menni kell, az olyan, mintha bemegyek az üzembe, és dolgozok, amíg tart a munkaidő, ha van kedvem, ha nincs. Előfordul olyan eset, amikor érdekes munkát kap a dolgozó, és élvezettel végzi el, de nem ez az általános. Ha az először érdekes munkát állandóan ismételni kell, már elveszti a varázsát. Kamionozásban ennek a megfelelője, ha új útvonalon kell vezetni, vagy már olyan sokadszor, hogy számolni is sok. Útközben sokfelé vannak érdekes látnivalók, de ezeket nem a kamionparkolókhoz tájolják. Sőt! A tranzit útvonalaknak éppen az a lényege, hogy elkerüljön lehetőleg mindent. Ha csak fél óra gyalog…mondjuk a Garda tó, az legalább másfél óra kiesés. Az árunak időben kell érkeznie, a sofőrnek pedig szigorúan szabályozott a vezetési és pihenő ideje. Hajdanán, még sírköves koromban volt olyan eset – többször is – hogy hozta a fuvaros a sódert a temetőbe, és azzal esett ki a fülkéből, hogy „nincs valami kajád?” Pedig út közben akár minden faluban megállhatott volna kaját venni. Viszont, ha meg-megáll, nem halad. Ezt nem nagyon engedhette meg magának, pedig önálló vállalkozó volt, saját kocsival. Egy alkalmazott még kevésbé engedheti meg magának a kirándulásokat. Ha megérkezett a célhoz, akkor pedig a kiszámíthatatlan ideig tartó várakozással kell megbarátkozni. Közbejön – mint most is – egy hétvége, azt türelemmel végig kell unatkozni sok esetben egy mindenhez távol eső pihenőben. Ezer kilométerről senki nem szalad haza a családhoz. A mostani helyzet még szerencsésnek is mondható, mert egy városi séta sokat segít a hangulaton. Bár egy ilyen kicsi településen nem sok érdekeset talál az ember, de mégis elüti az időt. Különösen nyáron. Tehát nem ilyenkor, februárban.
– Ha kisütne a nap, elsétálhatnánk a San Marco-ba egy igazi olasz pizzára – javasolta Sanyi.
Illetve inkább csak ötletelt, vagy azért mondta, hogy ne legyen csendben, hiszen nem gondolom, hogy komolyan mondta volna. Vagy ehetnénk kebabot!
– Pénteken is bab volt. – mondtam ellent, de erre nem reagált, hiszen nem feltételezte rólam, hogy komoly kifogásnak szántam. Bár nálam soha nem lehet tudni, mit mondok komolyan, vagy mibe kötök bele csupán a szójáték okán.
– Ez nem olyan bab ám, hanem ke – vágott vissza vigyorogva mégis, a szándékos hülyeségemre.

Csak elmúlt a vasárnap úgy, hogy nem mentünk sehová. Odahaza is múlnak el napok – különösen télen – úgy, hogy semmit nem csinálok. Fárasztó, de ha reggel nem fogok hozzá valamihez, később már nincs kedvem. Ha bármi ötletem támadna, lebeszélem róla saját magamat. Szerencsés vagyok a számítógéppel, mert rengeteg időt el tudok vele tölteni. Ezt már azt hiszem említettem néhányszor.

Hozzászólások

(#1) petipetya


petipetya
nagyúr

"Buzik vagytok?" - nagyon jó a marketing, elbizonytalanít és lecsap. :DD

"nincs rá lezsóidő"

(#2) Vakegérke


Vakegérke
veterán

Mit mondjak, nem unatkoztatok. :)

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

(#3) potyautas válasza Vakegérke (#2) üzenetére


potyautas
csendes tag
LOGOUT blog

Mostanában izgalmasabb lenne kamionozni....bár nem igazán vágyom rá.

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.