2024. március 29., péntek

Gyorskeresés

Helena Fee - 8.

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

(meglepetés)

Kőnig becsorgott a csónakház mólója mellé. Kikötött, kiemelte a motort. A szigetről nem hozott semmit, még üres dobozokat se. Kimászott, megállt középen, s körbe-körbe nézelődött. Biztosan megbeszélte magában a dolgokat, mert bólogatott közben, s azt mondta végül, hogy „jó lesz”
- Figyelj Oberenns! Holnap ha hozzák a hajókat, én nem leszek itt. Ide rakasd le az állványt így! - mutatta karját lengetve az állvány tengelyirányát – Nincs túl sok helyünk, de nem gond, ha csak az egyik sorhoz férünk hozzá. Ritkán fog kelleni mind a hat hajó.

Ludvig nem szólt, csak bólogatott, hogy érti mit vár tőle. Erősen furdalta oldalát a kíváncsiság, de nem akar ezzel az emberrel beszélni csak amennyit feltétlen kell. Pedig szerette volna tudni, mit akarnak a kenukkal. Eddig csak arra használták a csónakházat, hogy a motorcsónak tető alatt legyen. A vitorlást is egyszer vitték ki, amióta ő itt van. Igaz vissza se hozták, de azt se használja azóta senki. Mi ez a nagy változás?
Nem kell sokáig várni arra, hogy megtudja. Csak ebédig. Julió ugyanis tudni véli, hogy Kőnigné nagyasszony ötlete az egész, miszerint középiskolás csoportoknak szerveznek programot. Lesz nekik városnézés kastélykerti sátorozással, aztán ki hozzák őket ide, és lesz lovaglás, meg kenutúra. A lovaglás lesz a legjobb, mert az ügyetlen városi lányokkal kell vezetgetni a lovakat. Seggüknél fogva feltolni őket a nyeregbe, aztán pedig lesegíteni. Azt Ludvig is élvezni fogja a barátja szerint. Ő egyelőre nem nagyon éli bele magát ebbe a tapizásba. Inkább az a része ragadta meg a fantáziáját, hogy Gertrúd válogathat kedvére a pelyhes állú legények között. Semmi köze ugyan hozzá, de megmagyarázhatatlanul viszolyog a dologtól. Olyan érthetetlen ez számára, mint hogy nem tudja gyűlölni Kőniget. Pedig nagyon akarja, amiért fogva tartja ezt a számára oly kedves elrabolt lányt. Sok dolog van még amit nem ért.

Mesélte Helena, hogy négyen voltak Dragonada lányai közül, akiket Dobricsból tovább vittek. Zárt furgonban, amiből szinte ki se láttak. Csak a vezetőfülke felé volt egy rácsos kis ablak. Autóspihenőkben voltak pisiszünetek, szigorú kísérettel. Pedig aligha szöktek volna meg. Főleg az első napon, amikor még semmi rosszra nem gondoltak. Azért szállítják őket ilyen kocsival, mert ilyen van nekik. Két nap után hagyhatták el az autót. Akkor volt lehetőségük rendesen tisztálkodni, de a házat rájuk zárták. Fogalmuk nem volt arról hol vannak. Ugyan hová szöktek volna el? Igazolványaikat elszedték tőlük. Ekkor már gyanították, miféle munkát várnak tőlük, hiszen hallottak hasonló esetekről. Eluralkodott rajtuk a kétségbeesés. Egy nap után tovább szállították őket hajóval ide, a szigetre. Akkor látta itt újra a Louis nevezetűt, és először Kőniget, a sziget gazdáját. Akinek megakadt rajta a szeme. Nincs ebben semmi furcsa, hiszen fehér bőrével, szőke hajával nagyon kirívó látvány a dobrudzsai lányok közt. Hallotta a két férfit veszekedni. Nem sokat értett belőle, de azt látta, hogy végignézték az igazolványaikat. Aztán Kőnig megvette a Louis nevezetűtől őt, a többi lányt továbbvitték. Róluk nem tud semmit. Ővele Helmut – mert így nevezi – igen nagy szeretettel bánik. El nem engedi, de sokszor kihajóztak az egy év alatt, körbe vitorlázták a tavat. Volt ahol ki is kötöttek. Valami távoli városban. Itt megvan mindene, Helmut kedves hozzá, csak arra kéri, legyen türelemmel. Hamarosan elhagyhatja a szigetet. Csak ez a hamarosan nagyon nehezen akar eljönni.

Ebéd után elköszönt a barátjától, de előbb megkérte, szerezzen neki a környékről egy térképet. Visszaérve a csónakházba, zajt hallott fentről. Valaki van a szobában. Görcsbe rándult a gyomra hirtelen. Nem gondolta, hogy bármi félnivalója lenne, de lehetőleg észrevétlenül akart felmenni. A meredek falépcső minden lépéstől megreccsent, hiábavaló volt az óvatoskodás. Amikor felért, majd' kiugrott a szíve a döbbenettől. Porronggyal a kezében maga Helena állt az ajtóban, vizes fürdőruhában, turbánként fejére csavart törölközővel. Szólni nem tudott a meglepetéstől.
- Gondoltam, segítek – szólt a leány, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Ho...ho..hogyan? Hogy kerülsz ide?
- Természetesen úszva.
- Úszva? Hiszen nekem evezve egy fél óra.
- Neked lehet barátom, mert lassú vagy. Én hamarabb átérek. Ha gondolod, visszafelé lemérhetjük.
- Nem kell mérni! Elhiszem neked. Láttam, mit műveltél reggel. Azóta se térek magamhoz a döbbenettől.
- Ne feledd, hogy én az Isteren tanultam úszni. Tizennégy évesen átúsztam Muténiába, egy órával később pedig vissza.
- Az régen volt? Most hány éves vagy? Az Úr születésének napján töltöttem a tizenhatot.
- Közel egykorúak vagyunk. Én akkor töltöttem a tizenhetet, amikor világgá mentem.
- Értem. Nos? Dolgozunk is?

Dolgoztak. Vödörszám hordta Ludvig a vizet, de olyan boldogan, mint még soha. Spakli, kefe, söprő, felmosórongy váltogatta egymást a szorgos kezek közt. Felszedni nem kellett a vizet, hiszen a padló résein át akadálytalanul távozhatott az alsó szintre, vagyis a hajóállások vizébe. Néhány óra kemény munka meghozta az eredményét. Úgy ragyogott a szoba, mint még soha. Úgy ragyogott, mint a két fiatal arca. Megérdemelt pihenőjüket a parton, az árnyas fák alatti sétával töltötték. Nem is vették észre, mikor fogták meg egymás kezét. Az se tűnt fel, hogy elszaladt az idő. Nem számít, hiszen egyikük se siet sehová. A fiúnak hangosan megkordult a gyomra. Ezen nagyot nevettek mindketten, s ekkor tűnt csak fel, hogy a nap már lebukott a város irányában a fák mögé.
- Hamarosan este lesz – állapította meg a lány – Visszaúszom.
- Vidd a csónakot!
- Jobb lenne, de hogy kerül vissza?
- Reggel visszahozod.
Ebben megegyeztek. Mielőtt Helena belépett a ladikba, kapott az arcára egy puszit. Kicsit meglepődött, de szó nélkül hagyta. Bújkáló mosollyal ragadta meg az evezőket. Alig távolodott el 20-30 méterre, amikor visszakiáltott.
- Gyere te is!

(fordulat)

Ez a törékeny kis teremtés olyan erővel húzta az evezőt, hogy öröm volt nézni. Nézte is a legény olyan örömmel, mint amekkora örömre nem is emlékszik. Helena is boldognak érezte magát, be se tudta csukni a száját. Egyrészt az állandó mosolygástól, de főleg azért, mert a nagy erőkifejtéstől kénytelen volt ott venni a levegőt. A világ minden kincséért ki nem adta volna kezéből a lapátokat, hiába kérte a fiú. Elutasította azzal, hogy ő nem is tud normálisan evezni. Így persze annyira elfáradt, hogy a szigetre lépve megszólalni nem tudott az erős lihegéstől.
- Minden elismerésem! – nyúlt fél kézzel a hóna alá Ludvig, hogy támogassa.
Előbb persze kihúzta a csónakot messze a víztől, nehogy megint baj legyen. A lány elfogadta a támogatást, mely inkább tűnt ölelésnek. Visszaölelte, s úgy indultak a ház felé.
- Mérni...kellett...volna az...időt!
- Minek? Egyértelműen gyorsabb vagy nálam. Te vagy a legény a gáton. Vagy inkább leány a talpadon.

Ezen aztán jót nevettek, mert a leány alig állt a talpán, úgy kihajtott magából minden erőt. Nem bánta. Rég nem fáradt már el ilyen jólesően. A hosszú magányos hónapok után végre van egy társa. Kőnig ugyan meglátogatja ha teheti, de az teljesen más, ha egy korban hozzáillő barátra lel. Most pedig ez történt. Rövid ismeretségük ellenére úgy érez e fiú iránt, mintha egy fivérre talált volna. Noha nem igazán tudja hogyan kell egy fivér iránt érezni, hiszen odahaza nem volt neki, de ilyesminek gondolja. Ludvignak viszont lány testvére nem volt. Igaz, ő nem is gondolkozik rajta, minek tartja Helenát. Egyszerűen jó vele együtt lenni. Most hogy összekapaszkodva közelítik meg a házat, ez a jó érzés még fokozódik. Az villan be emlékezetébe, amikor odahaza a testvéreivel részeg embereket játszottak, s összeölelkezve ténferegtek az úton. Jókat nevettek ezen a játékon, de egyáltalán nem ilyen érzés volt. Ez most inkább Kathrin ölelésére hasonlít. Ez az új pajtása mégis csak nőből van. Ráadásul gyönyörű nőből. S ez a gyönyörű nő, most nem a kanapéra fekteti, hanem beengedi...ha nem is az ágyába, a hálószobába.
Előtte persze átvidámkodják az estét, s megvacsoráznak közben. Van választék ennivalóból, hiszen ma lett feltöltve a készlet. Rendkívül jól érezték magukat. Nem igazán lehet megmondani miről beszélgettek, de később visszagondolva erre az estére, az maradt meg bennük, hogy folyton egymás szavába vágtak. A nagy evezés adta a kezdő témát, s ebből adódott a gyerekkori nosztalgiázás kinek-kinek a saját emlékeiből. A testi vonzalom csak később furakodott a fiú elméjébe, amikor már az ágyban fekve hallgatta a lány szuszogását. Szívesen odafeküdt volna hozzá, de nem tudhatja hogyan reagálna. Nem akarja elrontani ezt a felhőtlen kapcsolatot. Bár annyira mégse felhőtlen, hiszen titokba kell tartani.

Reggel sem akartak elválni. Együtt eveztek vissza. Nem siettek, és az evezést is megosztották. Megbeszélték, hogy ha jön valaki, elrejtőzik Helena a fenti szobában. Aztán így is kellett tennie, mert meghozták a kenukat egy teherautóval. Behordták, felrakták az állványra, hogy még el lehessen férni mellette. Az egész nem tartott tovább egy fél óránál. Délben Ludvig elment ebédelni, hogy senki ne hiányolja. A padlásszobából magához vette a tarisznyáját, melybe belekövesedett a hazulról hozott hamuban sült pogácsája. Nem dobta ki, megtartotta emlékbe. A banyától kért magának uzsonnát, s indult volna vissza.
- Hé cimbora! - szólt rá az akkor érkező Julió – Sokáig lomolsz még a csónakházban? Nem mintha nem győzném a munkát, csak ne lennék egyedül.
- Ma már végzek azt hiszem – válaszolt olyan kedvetlenül, hogy nem lehetett nem észrevenni.
- Nincs kedved visszajönni? Nem elég, ha esténként lemész a partra? Eddig is mindig ott fejezted be a napot. Ne hagyj már cserben! Ja, várj csak! Hoztam neked térképet.

Nyakába akasztotta tarisznyáját az elemózsiával, s a térképpel. Sietett vissza, hiszen azóta bizonyára Helena is megéhezett. Ahogy belépett, a lány a kenukat nézegette az állványon.
- Kipróbáljunk egyet? - kérdezte a fiú.
- A másikkal se tudsz evezni – kezdte cukkolni – Hoztál kaját? - kérdezte, majd úgy ahogy a fiú nyakában volt a tarisznya, csak belenézett, s tört egy darab kenyeret - Fordítsuk át! - mondta teleszájjal, s belekapaszkodott az alsó kenuba.
- Ebben nem háttal kell ülni – adta Ludvig az okosat, hiszen a szállítóktól már megkérdezte – hanem menetiránynak. Hol egyik, hol másik oldalon kell evezni, de legjobb, ha ketten lapátolunk egyszerre. Nem kell vitatkozni, hiszen mindenkinek jut.
- Jaj de okos már valaki – paskolta meg a legény homlokát nevetve.

Ló léptek hallatszottak kintről. Valaki leugrott a nyeregből, majd nyikorogva feltárult a nagy faajtó.
Mosieur Marshall lépett be.
- Ő az! - kiáltott a lány, s futni kezdett a lépcső felé
- Mi van? Ki ő? - ámult el Ludvig a nagy riadalmon, s nagy csodálkozásában ott maradt térden a kenu mellett.
A Mosieur mint egy macska ugrott a lány után, s elkapta a karját.
- Ő a Louis! Ő rabolt el! - sikította kétségbeesve, de már repült is lefelé a lépcsőről. Elterült a padlón, de a férfi nem eresztette el a karját, hanem felrántotta.
Ludvig egy pillanatra leblokkolt, de amikor elterülni látta a leány pajtását felugrott, s nekitámadt Marshallnak. Vagyis csak akart, mert az akkorát rúgott hátra mint egy ló. Térdénél érte a rúgás, amitől azonnal össze is csuklott. A lány próbált kiszabadulni, beleharapott az őt erősen markoló kézbe. Ekkor az akkorát taszított rajta, hogy a pallóig meg sem állt. Azaz még ott sem, mert egyensúlyát vesztve beleesett a vízbe. Ludvig feltápászkodott, de egy arcára mért ütés ismét leterítette. A Mosieur felnyalábolta, majd egyszerűen kidobta az ajtón, amire aztán rátolta a reteszt. Ezalatt a lány belemászott a csónakba, megfordította, majd kétségbeesve kievezett. Próbált visszamenekülni az eddig biztonságot adó szigetre. Nem volt egy jó ötlet, hiszen ott a motorcsónak, amely nagyon gyorsan utoléri. Azt kellett volna elvinni, de – noha tudta hogyan működik – még soha nem vezette. Nem úgy a támadója. Utána iramodott a motorossal, nagyon gyorsan be is érte. Közvetlen melléúszott, s félkézzel átemelte a halálra vált lányt.

Ludvig hiába dörömbölt az ajtón. Csak az öklei fájdultak meg. Kétségbeesésében a békésen legelésző lóra próbált felkapaszkodni, de az elugrott előle. Most jól kinevetné magát, ha lenne kedve nevetni. Ugyan mit akart ettől az állattól? Hová vágtatott volna vele? Ráadásul pont a Táltossal, amelytől egyébként is óvakodnia kell. Az ajtón kell bejutni! Tank kell ide, nem ló. Egyetlen megoldás, hogy körbeszalad a házon, s beúszik a hajóállások felől. Fog egy csáklyát, s belevágja ebbe a vadbaromba. Lefutott a partra, de csak az üres ladikot látta nem túl messze, s a távolodó motorcsónakot, amely most nem a szigetre tart, hanem elhalad mellette. Ordított, toporzékolt tehetetlen dühében. Már nyilvánvaló, hogy Burkusföldre tartanak, s nem fogja soha többé látni a lányt. Könnyei közt már alig látta a távolodó pontot. Ekkora csapást nem fog kiheverni élete végéig. Nem tudta megmenteni a szerelmét. Mert igenis szereti, ha eddig nem is vallotta be még saját magának sem. Aztán felcsapó lángot látott a látóhatár peremén.

Hozzászólások

(#1) Vakegérke


Vakegérke
veterán

Jókora kanyar van a végében. Most agyalhatok, hogy Ludvig életéből eltűnik Helena, vagy nem. Valamiért az az érzésem, hogy nem. :)

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

(#2) potyautas válasza Vakegérke (#1) üzenetére


potyautas
csendes tag
LOGOUT blog

Csak követtem a romantikus történetek sémáját. Ez volt a bonyodalom, de van még két rész. ;)

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.