(mentés)

Valóban rengeteg idejük volt beszélgetni, hiszen lassan rájuk esteledett. Az erős szél csak rövid időre csendesedett, aztán újra feltámadt. Egyértelmű, hogy a fiú itt tölti az éjszakát. Na nem a leány ágyában – bár nem lett volna ellenvetése – hanem a kanapén. A hálóban ugyan két külön ágy volt, de a Kőnig helyére mégse fészkelhette be magát. Reggel madárcsicsergésre ébredtek. A felkelő nap sugarai besurrantak az ablakon, lágyan végigsimították az édesdeden alvó fiatalok arcát, mely arra késztette Helenát, hogy fejére húzza a takarót. Ludvig riadtan pattant talpra. Egy pillanatig nem tudta hol van. Első gondolata az volt, hogy azóta már biztosan keresik, a második pedig az, hogy egyáltalán nem érdekli. Bekukkantott a résnyire nyitott ajtón a hálóba. Óvatosan megtolta, hogy szélesebbre tárja. A nyikorgó ajtópánt hangjára a lány kikukucskált a takaró alól.
- Jó reggelt! Te még itt vagy? Milyen nap van?
- Jó reggelt gyönyörű! Úgy értem, gyönyörű napra virradt.
- Kedd, vagy szerda?
- Miért fontos?
- Szerdán jön Helmut. Jó lenne, ha eltűnnél addigra.
- Pedig kedvem lenne maradni.
- Rossz ötlet. Úgy hallom, szélcsend van. Akár indulhatsz is.

A fiúnak minden porcikája tiltakozott a távozás ellen, de be kellett látnia, nem maradhat. Magára húzta a nadrágját, belelépett a cipőjébe, belebújt a pólójába, s közben bekiáltott a még mindig ágyban fekvő lánynak „akkor én megyek”. Nem ment messzire, mert a csónakot nem találta. Toporzékolt dühében, hangosan káromkodott. Kétségbeesett a leküzdhetetlen akadálytól. Ekkora távolságot nem tud úszni. Ha Kőnig itt találja, annak beláthatatlan következménye lehet.

A hangos szitkozódásra előjött a házból a lány. Noha előjött volna egyébként is, hogy búcsút intsen új barátjának, aki azóta nyilván már több száz méterre távolodott el, akármilyen ügyetlenül is evez. Ugyancsak meglepődött, hogy itt tipródik a parton. A ténytől, hogy eltűnt a csónak, még az a hófehér bőre is elsápadt. Együtt körbefutották a szigetet, de csónak sehol. Egyszer aztán a lány mintha látott volna valamit Burkusföld irányában a nyílt vízen ringani. Mutatta a fiúnak az irányt, de nem szólt, hanem befutott a házba. Egy távcsővel jött vissza.
- Ott van a csónak – ismerte fel – Alig látszik ki a vízből, de ott van. Ugye van benne edény?
- Miféle edény?
- Amivel a vizet kimerem belőle.
- Nem tudom.
- Nem tudom! Honnét is tudnád? Fogd ezt meg! - nyomta a fiú kezébe a távcsövet, s belegázolt a tóba – Kihozom.
- Megőrültél? Nagyon messze van.
Helena ügyet se vetett az aggódásra. Lassan tempózott a csónak felé. A vízen táncoló napfény ragyogása elvakította Ludvigot, nem sokáig tudta követni a távolodó pici pontot. A nap emelkedésével aztán megváltoztak a fényviszonyok, s a távcső segítségével mégis rátalált. Nagyon sok idő telt el, amíg észrevette, hogy a félig elsüllyedt csónak megmozdul. A lány nem talált edényt, s megpróbálta a markával kimerni a vizet, de aztán feladta a reménytelen próbálkozást. Úszva kell megtenni a visszautat is. De legalább már meg tud pihenni, van mibe kapaszkodnia. Tolni kezdte maga előtt a félig merült ladikot. Sokáig tartott elérnie, de a szigetre visszaérni még tovább.

A fiú tehetetlenül toporgott a parton. Izgalmában megfájdult a gyomra. Talán az éhség is rásegített, de az idegesség volt az elsődleges kiváltó ok. Nagyon aggódott de bosszús is volt, amiért ilyen felelőtlenül nekivágott Helena ennek a képtelen feladatnak. Iszonyatosan messze volt az a csónak. Mi van, ha nem bír odáig úszni, s odaveszik? Igaz, nem sokan siratnák rajta kívül. A gazdát is legfeljebb bosszantaná az eltűnése. A dragonadaiak pedig már rég elsiratták, hiszen egy éve nem tudnak róla semmit. Talán már nem is remélik, hogy egyszer rátalálnak.

Megfeneklett a csónak. Ludvig próbálta kicibálni, de nem bírt vele.
- Bo...borit..suk fel! - vacogta a lány, s belekapaszkodott oldalt a csónak peremébe, de persze az semmit nem mozdult, míg az erős férfikéz is neki nem veselkedett, csak előbb levette a villákra rögzített evezőket.
Na, így már sikerült kihúzni. Helena kicsit még támaszkodott a peremén, csak azután emelte tekintetét a fiúra. Hosszú hajából kicsavarta a vizet, lábai mintha rogyadoztak volna. Ajkai úgy elkékültek, mintha befestették volna. Alig tudott néhány rosszalló szót kimondani a reszketéstől.
- Lehetett volna annyi eszed, hogy hozz egy takarót.
Lehetett volna, de nem volt. Jobb híján lekapta magáról a pólót, s törölgetni kezdte ezt a reszkető gyönyörű testet.
- Hagyjál! - vette ki kezéből, s lépett egyet, vagy inkább tántorodott hátra.
Nagyjából megtörölte magát, de hamar elázott ez a nem elégséges törlőruha. Mégis úgy találta ésszerűnek ha a fiú ölelő karjai közé furakodik.
- Te egy valóságos hős vagy - súgta fülébe az elismerést – Egyébként pedig nagyon hülye. Mi lett volna, ha nem bírod?
- Csak nem aggódtál értem? - húzta mosolyra elkékült ajkait.
Az elkékült ajkakra Ludvig is felfigyelt, s jó ötletnek találta megcsókolni
- Hülye vagy? - ugrott hátra, s közben tenyérrel a legény csupasz mellkasára csapott.
Futni kezdett a ház felé. Nem a sietség miatt, hanem hogy felmelegedjen. Ludvig követte. Gondolta, hoz ki neki takarót, de mivel leelőzni se tudta, és nem is ismerte a házat, csak annyi történt, hogy mindketten benn voltak a szobában.
- A csónakot otthagytad?
- Gondoltam, hozok takarót, de kielőztél. Begyújtsak a kályhába?
- Nyár közepén? Majd kiülök a napra a fal tövébe. Biztosan jó meleg a deszka. Te pedig indulj, mert nem tudhatjuk mikor jön Helmut. Biztosan szerda van?
- S ha kedd van? Akkor maradhatok?
- Na tűnés!

Ilyen határozott utasítással nem lehet ellenkezni. Mit tehetett? Kievezett a partra. Pólóját éppen kiterítette száradni, amikor kocsizúgást hallott. Egy Mercedes terepjáró. Nem ismeri. A férfival se találkoztak még szemtől szembe, de csakis Kőnig lehet az.
- Szép időnk van – jegyezte meg a jövevény – de nem estél túlzásba egy kicsit? – kérdezte, utalva a fiú csupasz felsőtestére. Majd a kiterített pólóra esett a tekintete - Beleestél a vízbe?

Nem várt választ, hanem kinyitotta az autó hátsó ajtaját. Úgy tele volt pakolva, mintha nagy bevásárlásból jönne. Megkérte, hogy segítsen átpakolni a motorcsónakba. Amikor végeztek már indított volna de előbb még megkérdezte, hogy ki is ő.
- Ugye te vagy Oberenns?
Ludvig bólintott, Kőnig pedig berántotta a motort.

(takarítás)

Irány az istálló! El kell mondani Juliónak, mi történt! Habár...inkább ülepedjen az élmény, hiszen annyi mindent végigbeszéltek Helenával, hogy már maga se tudja mit gondoljon. Néhány dolog nem egyértelmű számára. Itt van mindjárt ez a Kőnig. Lehet olyan 50 év körüli, van neki szép felesége, akivel bárhol megjelenhet, nem lehet panasza rá, ha az még szeretőket is tart. (Ezekről remélhetőleg nem tud) Erre vesz magának egy külföldi gyereklányt, akit bezárva tart. Ha ezt nem tudná róla, akár még szimpatikusnak is tartaná, hiszen egy jó kiállású, közvetlen természetű barátságos úriember. Őt ugyan elég sokáig észre se vette, de nem volt vele dolga ezidáig. Mindez nyilván csak a látszat, hiszen ha bűnözőkkel üzletel, az már megkérdőjelezi a tisztességét. Ezzel a szerencsétlen elrabolt lánnyal úgy bánik, mint egy háziállattal. Ha már megvette, miért nem viszi a városi házába? Beállítaná dolgozni, és senki nem tudná, hogy a tulajdona. Nem lenne egyedül, eldolgozgatna Ingriddel, meg Kathrinnal. Jaj Kathrin! Fantasztikus az a lány. Milyen sokáig epekedett utána mindhiába. Mégiscsak trófeavadász lehet, de nem baj. Neki ezzel semmit nem ártott. Sőt! Szembesítette, miből maradt ki azelőtt. Bár sajnálatos módon azóta is. Ki tudja, hogy alakult volna, ha többet találkoznak?

Most már nem is igazán hiányzik, hiszen van egy új lány barátja. Ő már első látásra is nagyon tetszett neki a kicsi termetével, fantasztikusan tökéletes formájú lábaival, fehér bőrével, öklömnyi melleivel, valószínűtlenül kék szemeivel, hatalmas aranyhajával. Mindent megadna érte, ha az ágyába fekhetne, de nagyon elégedett a találkozással így is ahogy történt. Attól a tudattól is boldognak érzi magát, hogy pajtásának tudhatja ezt a gyönyörű teremtést. Legszívesebben minden idejét vele töltené. Ahhoz persze el kellene rabolnia. Rabolni? Szegény lány. Már megint? Na nem úgy, hanem megkérni, hogy kövesse. De hová is? Legelőször hazavinné az övéihez, de nem hosszú időre. Olyan szeretettel mesélt az éjjel azokról az emberekről, akik között felnőtt. Akik közül kilógott a szőkeségével, hiszen ott mindenki sötét bőrű, barna hajú. Kivéve a nagymamát, aki két nyelven tanított meg neki mindent. A ritkán látott anyját éppen csak megemlítette. Ő nem élt velük, csak pénzt küldött, néha csomagot. Nagyon szerette a nagyapót, aki Miskát, a szamarat vezette. Nem ült fel a kicsi szekérre, mert úgy gondolta, éppen elég szegény jószágnak a vizes tartályt húzni. Amit aztán leállított az út szélén, Miskát kipányvázta jó hosszú kötéllel, hagy legeljen kedvére, amíg ők – köztük maga Helenácska is – vödörrel hordták a vizet be a kertészetbe, s bögrével locsolták a növényeket. Meg-megpihenve elgyönyörködtek az őket körülölelő lankákon, a távolban tekergő hatalmas Isteren, melyből a papa szerint gép segítségével fel lehetne ide pumpálni a vizet. Egy ilyen gépről biztosan más is ábrándozott, de ők is szamaras fogattal oldották meg. Sok pénz kellene ahhoz a géphez, pénz viszont mindenkinek kevés van.

Na, akkor nézzük azt a takarítást! Tegnap reggel még úgy ítélte, egy nap alatt végezhet vele, aztán eltelt az az egy nap, s még hozzá se fogott. Először a műhely-sarkot rakta rendbe, hiszen ha hozzák a kenukat, legyen nekik hely. A fenti szoba már inkább női munka, de nem idegen számára a takarítás, hiszen otthon se volt asszony a háznál.

Lódobogást hallott. Kilépett az ajtón, hogy megnézze, ugyan ki lehet az? Julió.
- Te meg hol a csudában voltál eddig?- szegezte neki a kérdést még a nyeregből.
- Hol lettem volna? Hát itt.
- Aha. Na persze. Kerestelek amikor a vihar megcsendesedett, de itt bizony nem voltál. De még a csónak is hiányzott - lépett be közben a csónakházba – Látom már az is megkerült.
- Áteveztem a szigetre még a vihar előtt, aztán pedig már nem tudtam visszajönni, csak reggel. Még szerencse, hogy a házba be tudtam menni.
- Most legalább magad is meggyőződhettél arról, hogy nincs ott senki. Remélem rendet raktál magad után, mert ha Kőnig észreveszi, hogy járt ott valaki, téged fog gyanúsítani.
- Az most ki fog derülni, mert nemrég hajózott át.
- Látom, hogy csak a ladik van itt, de azt hittem a Mosieur vitte el.
- Mikor? A viharban?
- Mit tudom én! Na, megyek is. Majd gyere délben. Valami isteni ebédet ígért a banya. Jöjjek érted? Felnyergelek neked is egy lovat. Ne? Ha nem, hát nem. Na pá!

Szóval nincs a szigeten senki. Most szálljak vele vitába? Ha nincs, hát nincs. Most már főleg nincs, mivel Kőnig közeledik a motorossal. Nem volt sokáig. Bizonyára csak feltöltötte a készletet, amit máskor a banya szokott. Biztosan pótolta a babot is, amit tegnap ő megevett. Ennyi idő még szerelmeskedni is kevés. Helena ugyan tagadja, de ugyan minek tartaná itt nagy titokban? Szándéka szerint gyűlöli ezt az embert. Győzködi magát, de nem igazán hiszi. Tegnap este ugyan elmesélte a lány az egész történetet, de ki tudja, a valóságot mondta-e? Több mint egy éve van ide száműzve, s azóta nincs más kapcsolata a külvilággal. Azt mondta, hogy idegenek mentek a faluba nagy fekete autóval. Rossz hírű börtönviselt helyi emberrel beszéltek, aki aztán sorba járta a fiatal lányokat. Jól fizető munkát ajánlott. Egyelőre Dobricsba kell jelentkezni. Ott dolgoznak a vendéglátásban néhány próbanapot, s aki megfelel, viszik nyugatra. Nyelvismeret nem kell. Ott megint találkoztak a fekete autóval és utasaival. Egyiküket Louisnak szólították. A beszédjük alapján burkusok lehettek.