(kapóra jött megbízás)

Most nem volt szándékában megosztani kollégájával a titkot. Bár az orra alá dörgölhetné, hogy mégis neki volt igaza, mert van valaki a szigeten. Talán majd máskor. Egyedül akarja felderíteni az ügyet. Hiszen azon túl, hogy ott lakik egy lány, nem tud semmit. Át kell még néhányszor eveznie, hiszen nehéz kommunikálni olyannal, aki alig beszéli a nyelvet. De ez benne a kihívás. Aztán az jutott eszébe, hogy néhány napra ide is költözhetne azzal az indokkal, hogy rendbe rakja ezt a házat. Akár egy külső festés is ráférne. Teljesen mindegy, hogy a padlásszobában alszik, vagy itt. Kezdeményezni persze nem meri, hiszen ha Kőnig rejtegeti a lányt, nem kockáztatja meg, hogy egy kívülálló csupa kíváncsiságból átevezzen.

Néhány szeles nap következett. A hegyvidéki legény nem merészelt vízre szállni. Alig várta, hogy lecsendesedjen az idő. Egyszer aztán csoda történt. Valami isteni sugallat hatására a csónakházba lett irányítva. Marshall adta ki a feladatot teljesen önállóan, Kőnig tudta nélkül. Tudja nélkülözni a fiút, hiszen az istállóban eddig is megvoltak nélküle, a lovakhoz úgyse sokat konyít. Azzal magyarázta, hogy hozni fognak néhány kenut, s azoknak kell helyet csinálni. Hoznak állványokat hozzá, csak legyen üres terület. Így mondta, hogy hoznak. Ilyen személytelenül. Nem mondta, hogy ki hozza, de a dolognak ez a része érdektelen. Bizonyára belelátott a Mosieur Ludvig gondolataiba, mert a külső festést is szóba hozta. Csak annyi vele a gond, hogy állványzat kell hozzá, így ezt inkább kiadják külső vállalkozónak.
Adják! Kit érdekel? Lényeg, hogy senki nem fogja őt keresni sem este, se nappal. Bár így is kockázatos átevezni, hiszen sokáig kell a nyílt vízen lennie, bárki megláthatja. Noha bárki nem is számít, csak Kőnig...ja, meg a banya. Más aligha tud a titokról.

- Honnét is jöttél te ide? - kérdezte a főlovászmester.
- Óperenciából
- Arra nem sok víz van ugye?
- Ha a rengeteg eső nem számít, akkor csak kicsiny patakok. Na meg az Enns, de az hozzánk nem volt közel, éppen csak ráláttam a hegyoldalból.
- Úszni tudsz-e?
- Hát annyira tudok, hogy ha beleesnék a vízbe, ki tudok mászni. Miért kérdi.
- Éppen ezért – válaszol mosolyogva.

Most már teljes lelki nyugalommal akasztotta le a kulcsot, s foglalta el az ideiglenes munkahelyét. A nagy faajtó nyikorogva tárult ki. Na, ezt is meg kell kenni! A deszka padozat az épületnek a harmadáig ért, a további rész már maga a tó, csak éppen tető van fölötte. Szokatlanul üresnek tűnt az egész, mivel most nem volt benn a vitorlás, hanem kinn parkolt a móló mellett. Biztosan nem akarta Kőnig az árbocot ledönteni, másképp viszont nem fér be az oromzat deszkázatától, ami egyben a galérián kialakított pihenő szoba fala. Régóta nem használta ezt a szobát senki, erre valóban ráfért egy alapos takarítás. A lenti részen csupán a szerszámokat kell elrendezni, egy nap alatt kész is lehet mindennel. Remélhetőleg Marshall ezt nem így látja.

Legelőször kitárta a tóra néző ablakot, hiszen az évek alatt rárakódott mocsoktól átláthatatlan volt az üveg. A beosonó szellő meglobogtatta a pókhálókat, de a vastag port nem nagyon akarta elfújni. Ludvig végighúzta ujját a lakkozott kis asztalon, de nem a lakkot fedte fel ezzel a mozdulattal, csupán a környezetétől kissé világosabb csíkot húzott a porba. Ide bizony kevés lesz a porrongy. Mosni kell, meg talán kaparni is, hiszen a párás levegő valóságos iszapréteggel vont be mindent. Már nem is örült annyira ennek a munkának. Ez inkább lányoknak való. Az ám! A lány a szigeten. Hiszen ez a legfontosabb. Sajnálatos dolog, hogy a Mosieur kereste a távcsövet, s aztán magánál tartotta. Bár valójában nincs is rá szükség. Amihez kellett, azt most már tudja. Azzal úgyse menne semmire, ha innét látja. Oda kell menni, és beszélni vele. Most!

Leszaladt a lépcsőn, beugrott a ladikba. Kicsit szemezett a motorossal, de ahhoz mégse volt bátorsága, hogy elvigye. Nem is azért, hogy bárki neheztelne érte, hanem inkább félt tőle. Látta ugyan Juliót, hogyan vezeti, de az nem ugyanaz, mintha maga is próbálta volna. Kinn a tavon szívesen átvenné, de innét nem mer kiindulni. Marad tehát az evezés. Az már valamennyire megy neki. Húúúzd meg! Kissé felerősödött a szél, de szerencsére jó irányba fújt. Meglepően hamar elérte a mólót, de nem oda kötötte a csónakot, hanem kihúzta a partra. Úgy a biztos. A lány kint ült az ajtó előtt a lépcsőn. Egészen pici short volt rajta, szabadon hagyva combjait, ujjatlan felsőjét teljesen elfedte ráomló aranyhaja. Most semmi izgatottságot, félelmet meg főleg nem mutatott.
- Keresed a bajt? - kiáltott oda a csónakot cibáló fiúnak.
- Nem lesz baj. A gazdád külföldön van. De látom, már vártál.
- Megismertelek már messziről, hiszen ilyen szerencsétlenül senki más nem tud evezni.
- Ahhoz képest, hogy nem ismered a nyelvet, egészen jól tudsz csúfolódni. Na húzódj odébb!

Odafurakodott mellé a lépcsőre. Összemosolyogtak, mint két régi pajtás. A lány tudta, hogy nem kell félnie, Ludvig se tartott most semmi meglepetéstől. Ültek csendben, nézték a fodrozódó vizet amint nyaldossa a partot, a gyülekező felhőket, a sirályokat, amint egy-egy széllökés odébb dobja őket. Valami készült odafönn, de ügyet se vetettek rá.
- Ki mondta neked, hogy nem ismerem a nyelvet?
- Te magad. Azt mondtad, külföldi vagy.
- Én ugyan nem. Ezeket mind te mondtad, én csak bólogattam rá.
- Vagyis mégse vagy külföldi?
- De igen.
- Honnét jöttél?
- Nem jöttem. Rossz emberek hoztak Dragonadaból. Elcsaltak, hogy jó életem lesz.
- Hol van az a Dragon izé?
- Dobrudzsa. Van ilyen nagy víz, de nem tó, hanem az Ister folyik ott minálunk. Menjünk be a házba! Elromlik az idő. Esik mindjárt.

(Bacon babbal)

A barátságos fuvallat, amelyik segítette az átkelést, immár viharrá erősödött. Félelmetes negyedóra következett. Intenzív felhőszakadás támadt a szigetre. Úgy verte az ablakot, hogy félő volt, betöri az üveget. Be kellett volna csukni az ablaktáblákat, de ezzel most már elkéstek. Ludvig azért jött, hogy minél több információhoz jusson a lányról, de egyáltalán nem volt kedve beszélgetni. Legfőbb gondja, hogyan jut vissza a partra? Az ebédnél fel fog tűnni, hogy hiányzik. Vagy a Mosieur keresi majd, vagy érte küld valakit, aki azzal fog visszatérni, hogy nem találja.

Az ítéletidő hamar kiadta a dühét. Kissé megszelídült, de továbbra is erősen fújt a szél. Az eső csak szemerkélt, olykor fel-felerősödött. Arra nem sok esély látszott, hogy a fiú visszaevezzen. Motorossal más lenne, de rutintalan hajóvezetőnek azért jár némi kockázattal az is. Itt rekedt.
A lány szólalt meg elsőnek, de kérdése inkább tűnt csipkelődésnek, mint kíváncsiságnak.
- Meddig maradsz?
- Szerinted?
- Csak azért kérdem, hogy maradsz-e ebédre? Összeüthetek valamit.
Ludvig nagyon hülyén érezte magát. Nagy titkot jött leleplezni, ez a lány pedig olyan természetesen viselkedik, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Még ebéddel is kínálja. Nem is vár választ a kérdésére. Összeköti a derékig érő haját, kötényt kanyarít maga elé, s nekilát az ebéd készítésének. Egész jól berendezett konyhája van...meg gyönyörű lábai. A körbetekintés valahogy mindig ott ér véget. Sajnos nincs elég világos a helységben, de itt aligha van villany.
- Miért jöttél megint? - szólt ismét Helena
Erre mit is kellene válaszolni? Csak? A kíváncsiság hajt? Tetszel nekem? Le akarom leplezni az emberrabló főnökömet? Ez mind igaz...
- El is mehetsz, ha nem beszélsz. Csendben egyedül is tudok lenni.
- Miért élsz itt egyedül? - bukott ki belőle az első kérdés.
- Nem jó szántamból, hidd el.
- Miért nem mész el?
- Ezt most komolyan kérded? Mivel, miből, hová? Semmi íratom nincs, nincs pénzem, azt se tudom hol vagyok. Odahaza sokan voltunk, ettől semmivel nem nagyobb házban. A család nagyon hiányzik, hiába éltünk nagy szegénységben. Eleinte rosszul viseltem a magányt. De Helmut jön mindig, amikor csak tud.
- Ja. Amikor csak tud. Megnéz, mint ahogy a lovait is megnézi. Bár azokkal nem hál együtt.

A végét már csak magának dünnyögte. A lány valószínűleg nem is hallotta, mert egyébként biztosan reagál rá valamit.
- A lovakhoz hasonlítasz engem? - csattant a felháborodott számonkérés.
- Nagyon sok a hasonlóság, már ne is haragudj! Azokat is megvette magának, mint téged. Bezárva tartja, mint téged. Néha megjáratja, megfuttatja őket. Na ez már nem egyezik. Vagy elvisz mondjuk...színházba? Nem hiszem.
- Ezzel arra utalsz, hogy azt se tudom mi az a színház?
- Jaj, dehogy. Nem ezt kellett volna mondanom, hisz én is csak hallottam róla. Alig mozdultam ki az apám tanyájáról eddig. Most itt vagyok egy másik tanyán, idegenek közt. Felcsillant ugyan a városi élet lehetősége is, de magam sem értem, miért alakult így. Jó itt nekem, nem panaszkodom. Kapok pénzt is, és ha akarok el is mehetek innét. Te viszont be vagy ide zárva. Kőnig rabja vagy. Azt mondtad, vett magának...mint a lovait is.
- Hagyjál már azokkal a lovakkal, mert fejen csaplak!

A fiúnak tetszett ez a kifakadás. Nem is tudta megállni, hogy ne fokozza az inzultálását.
- Tudod, hogy eladta Sámánt? A legjobb kancája volt.
- Abbahagyod már? Rád borítom a serpenyőt. Vagy mehetsz kifelé az esőre!
- Kidobnád a vendéget?
- Tudod te egyáltalán mit jelent ez a szó? Vendég az, akit hívnak.
- Nofene! Külföldi létedre egészen jól pörög a nyelved.
- Nagyra vagy ezzel a nyelvvel. Tudd meg, hogy pici gyerekkoromtól beszélem.
- Dobrudzsában?
- Igen, ott. Sok ember beszél két nyelvet. Legtöbbjük a bolgárt és a románt, de a szászok se feledik gyökereiket. Nekem a nagymamám mindent két nyelven tanított meg. S neked?

Erre mit lehet felelni? Ezt nem tudja űberelni, hiszen ő semmilyen idegen nyelvet nem ismer. Témát kell váltani! Egy darabig csak hallgatott, mint a kuka. A lány lelkének jót tette ez a hallgatás, növelte az önbizalmát. Jól megmondta a magáét ennek a kötözködő ficsúrnak, aki dölyfösen terpeszkedik a kanapén. Azon a kanapén, melyen oly riadtan kuporgott ő, első találkozásukkor. El is csodálkozott azóta párszor amint visszagondolt arra a délutánra. Miből merítette a bátorságot, hogy kidobja a betolakodót? Helmut biztosan erőszakkal reagált volna, ha itt találja. De ugyan mit féltett ő egy idegenen? Semmit. Inkább magát féltette. Hiszen ha Kőnig rájön, hogy lelepleződött, az változást hozott volna az életében. A változástól pedig legtöbb ember fél. Ő legalábbis mindenképp tart tőle. Persze néha elkerülhetetlen. Hiába dobta ki akkor ezt a legényt, itt van már megint. Bizonyára nem is utoljára. Valójában örül ennek a változásnak, de nem akarja elhinni magának.
- Gyere ide az asztalhoz! – tette le a serpenyőt, melyben konzervbabot rottyantott össze baconnal, megfűszerezve mindennel, amit csak talált – Egyél, ha már úgyse szólsz semmit.
- Köszönöm – ült át a fiú a székre – Mit eszünk? Nem nagyon látom. Nem lehetne lámpát gyújtani?
- Délben? - csodálkozott rá az ötletre – Egyébként lehetne, van gázlámpám.
- Villany nincs? - csúszott ki száján a kérdés akaratlanul. Nyilvánvaló hogy nincs, hiszen nem látott villanyvezetéket. Ahhoz túl messze van a part.
- De van. Csodálkozol mi? - kérdezte a nyilvánvalót – Megmutatom, hol kell beindítanod az áramfejlesztőt, de nem gondolom, hogy lenne bátorságod kimenni a viharba.
- Jól van így is. Annyira nincs sötét.
- Gondoltam.

Vett elő tányérokat, szedett mindkettőjüknek. A vendég azon kapta magát, hogy dicsérő szavakkal illeti az ételt, ami pedig neki eddig egyáltalán nem volt szokása. Befejezve az ebédet, az ablakhoz álltak. Kémlelték az eget, de semmi biztató változást nem láttak odakünn. Csalódottan ültek le, mindketten a kanapé egyik-egyik karjának vetve a hátukat.
- Te miért jöttél el otthonról? - kezdte a lány a beszélgetést.
- Világot akartam látni. Megtapasztalni, mi van az apám tanyáján, azaz Óperencián túl. Tudom, az üveghegyek. De mi van azon túl? Találtam egy gazdag, idősödő asszonyt, akinek a szándéka a mai napig is rejtély számomra. Bár pontosabb úgy, hogy ő talált engem. Találtam munkát, amiért pénzt adnak. Találtam egy szerecsen barátot, egy olyan fekete embert, amilyet addig még soha nem láttam. S mindezt azért adta a sors, hogy végül találjak egy tündérszép leányt egy titokzatos szigeten.

Nem tudni, hogy az utolsó szavaktól melyikük pirult el jobban. Egymás elől ezt nem is kellett elrejteni, hiszen olyan félhomály vette őket körül, mintha esteledne.
- Gondolod...nem is emlékszem a nevedre, pedig tudom, hogy mondtad...megvan! Gondolod Ludvig, hogy ez számodra jó dolog?
- Az, hogy ide találtam? Igen. Határozottan azt gondolom. A jó szerencsém vezetett hozzád.
- Nem is tudsz rólam semmit.
- Ez..ez majdnem igaz. Ahogy a szűnni nem akaró viharos szelet hallom, bőven lesz rá idő, hogy ezen változtassunk.