– Úgy vettem ki a szavaidból - mondta az új sofőröm - hogy nem Bogácson laksz. Eladtad a házat?
– Dehogyis! Hol lehet most házat eladni? Tudsz rá vevőt? Eladom és veszek egy lakóautót.
– Ez ugye csak vicc? Miért adnád el? Bogács egy jó hely. Azon belül pedig a ti utcátok egy jó környék, gondolom a szomszédokkal is jól megvagytok.
– Régebben így volt. Ahogy öregszik az ember, elhidegül, magába zárkózik, vagy mit tudom én mi lesz vele. Már amikor otthon laktam se jártunk össze. Sőt! Ritkán találkoztunk. Meg is írtam az egyik internetes fórumra egy jegyzet formájában ezt a témát.
– Te író vagy?
– Ez így erős túlzás, de szoktam publikálni dolgokat. Amikor belekeveredtem a helyi politikába, szerkesztettem egy újságot, nagy részben én is írtam. Volt olyan, hogy beszerkesztettem egy viccet. Nem értették az olvasók, hogy azzal mit akarok. Valahogy belénk nevelték, hogy a sorok közt kell olvasni, így a sorokat már nem is értik. Mivel többnyire politikai írások voltak, azt hitték, a viccel is céloztam valamire, pedig az tényleg csak egy vicc akart lenni. Én kis naiv korábban azt hittem, hogy ha valami egyértelműen meg van írva, akkor az egyértelmű. Egy frászt! Mindenki mást gondol bele. Amit akar. A saját észjárásának megfelelően.
– Hol szoktál publikálni?
– Ráérő időmben – amiből elég sok van – a számítógép előtt ülök. Van saját blogom, meg van néhány más fórum, ahol jelen vagyok. Ez persze csak virtuális jelenlét. A valóságban benn ülök egy panel lakásban. Kirándulni is ritkán megyek, meg haza is. Az otthoniakkal elég ritkán találkozunk. Bár akkor legalább örülünk egymásnak.
Újév napján hazaszaladtunk, és olyat mondott a szomszéd, hogy meglepődtem. Azt mondta, hiányzik neki, hogy nem lát az udvaron matatni, amikor kinéz. A sok évtizedes megszokás belerögzül az emberbe. Ösztönösen odanéz, hogy lát-e valami mozgást, majd tudatosul benne, hogy nem lakik ott senki. Mintha kihaltak volna a portáról.
Vissza kellene menni, már csak azért is, hogy a szomszéd jobban érezze magát.
– Van ebben valami amit mondasz. Mi se járunk már össze a szomszédokkal. A sógor ott lakik nem messze tőlünk, vele szoktunk bütykölni dolgokat, de tényleg jobban megvagyunk már magunkban.
– Nekem az egyik közvetlen szomszéd a testvérem, de ma már ez se számít közelebbi kapcsolatnak. Na, de ha itt ezzel a német asszonnyal összehozunk valamit, akkor hazaköltözöm.

Hallom, hogy Jóska belekuncog a mondatomba, és aztán nem is állja meg szó nélkül.
– Szóval ez a kapcsolat egy nő? Mire gondolsz? Mit hoztok össze vele? Unokát? Mondtad, hogy magadnak kell csinálnod.
– Jaj de vicces vagy. Jó csajnak tartom a Roze-Marit, de már majdnem ötven éves. Gyereket szülni korábban kellett volna.
– Ne vedd komolyan, de nem állhattam meg szó nélkül.
– Nem is veszem. Nekem is olyan a humorom, hogy amit lehet, félreértek.

– Szóval hazaköltözöl. Jól is teszed. Az ember ragaszkodjon a saját falujához! Nekem se jó, hogy ennyit vagyok távol, pedig még nem régen csinálom. Azelőtt minden éjjel a saját ágyamban aludtam, most meg minden éjjel idegenben hajtom álomra a fejem. Talán még Bogácsra hajlandó lennék elköltözni. Kár, hogy ott vannak a cigányok.
– Azok mindenhol vannak. Jaj, képzeld! Ezt még biztos nem meséltem. Bírót talán ismered is a Béke úton. Vele voltam együtt még politikus koromban Lengyelországban. Zawiercze-ben meg kellett állnunk, mert a delegáció túlnyomó többsége pénzt akart váltani. Mi ketten ott ácsorogtunk a járdán, vártuk, hogy a többiek jöjjenek.
– Merre laknak itt a cigányok? – kérdi tőlem, mintha én ismerősebb lennék a környéken nála.
– Itt öcsém nincsenek is.
– Nem létezik. Olyan hely nincs a világon, ahol cigány ne lenne.
Szavait bizonyítandóan meg is jelent az utcában két cigány nő.
Bíró nem szólt, csak szemöldökét emelgetve, diadalmas mosollyal biccengetett a nők felé.
– Ugyan már! – próbáltam megdumálni a helyzetet – Ezek nem idevalósiak. Te is itt vagy külföldi létedre. Ők is jöttek valahonnét.
Nem hiszem, hogy sikerült meggyőznöm.

Egyébként nincs azzal semmi baj, ha cigány származású valaki. Már csak azért se, mert azt nem tudja senki befolyásolni, hogy hova született. Kövesden is két jó munkatársam volt, mind a kettő cigány. Miskolcon úgy szintén. Ráadásul ezek rokonai is egymásnak. Meséltek a nagyszüleikről. Mesélték, hogy amikor a nagyanyjuk fejte a tehenet. Valójában származásilag voltak az öregek cigányok, de életvitelük alapján nem. Gazdálkodtak. A falujukban kivívták a többi paraszt elismerését. Igaz, a következő generáció városba költözött és visszacigányosodott. Járnak ugyan dolgozni, de megbízhatatlanok, seftelnek, lopnak, trehány a környezetük, a szerszámot soha nem mossák el. Bár egyszer majdnem megtette a kolléga, de mondtam neki, hogy „Negyven évesen már ne vegyél fel új szokásokat!”
Bár ha jól belegondolok, a fehér-magyar munkatársnak is állandóan azon jár az esze, hogy mit lopjon haza a cégtől. Talán annyi a különbség, hogy a cigány meghív egy sörre (az más kérdés, hogy nem fogadom el) a magyar pedig megvár a buszmegállóban, mert ha a lakásomig jön értem kocsival, az neki fél liter benzinébe kerül. Na, ez nem jó példa, mert ez esetben a cigány a szimpatikusabb.

Kifogytunk a témából. Hosszú percek teltek el, hogy egyikünk se szólalt meg. Jóska törte meg a csendet.
– Ahogy elnézem, jó késő lesz már, mire odaérünk, ahol kiszállsz. Mindjárt meg is nézem a GPS-t, mit saccol. Vagy nézed inkább?
– Én nem értek hozzá.
– Én is nehezen barátkoztam meg vele. A postánál nem kellett. Azt a néhány tucat falut megtanultam fejből. Ha mégse tudtam, akkor kérdezősködtem. Itt viszont kell.
Fél szemmel az utat, másikkal a képernyőt figyelte, miközben a megfelelő ikonokat böködte rajta.
– Na. Úgy nézem, olyan tíz körül leszünk ott.
– Fel is hívom ezt a csajt.
- Van neki férje?
- Van, de nincs otthon. Svédországban van ezen a héten, de úgyse ő intézi a bizniszt. A kereskedő a Roze-Mari testvére, nem kell a Zigmundot bevonni az üzletbe. Kicsit hezitált a csaj, mert eredetileg nem mostanra beszéltük meg a látogatást, hanem későbbre. Végül azt mondta menjek, ha nekem most jó. Majd még hívjam, mikorra érek oda, ahová jönnie kell elém.
– Na ebből már kinéz valami – vigyorgott a pajzán gondolatán, miközben rágyújtás helyett bekapott egy cukormentes rágót, s kínálta nekem is.
– Mire gondolsz? – kérdeztem ártatlanul. – Nem vagyunk mi olyanok. Ne tessék itt nekem kombinálni! Legyen bármilyen nagy a kísértés, én olyan hűséges vagyok, hogy az már bűn. El is megyek Németországban gyónni. Otthon nem lehet, mert az atya kiesik a gyóntatószékből nevettében. A német pap legalább nem érti, és feloldoz.
– Mit gyónsz meg?
– Vétkeztem atyám. Vétettem a természet törvénye ellen. A monogámia bűnébe estem, s ezzel megerőszakoltam a férfiúi természetet.
– Az egyház szemében a monogámia nem bűn, hanem maga a tiszta erkölcs.
– Az lehet, de én nem vagyok vallásos.
– Akkor meg minek gyónni?
– Csak. A múltkor meséltem az egyik kollégának, hogy mekkora kísértésnek álltam ellen. Azt mondta rá, hogy a helyemben ezzel nem dicsekedne.

Felhívtam Roze-Marit. Megbeszéltük, hogy nem kell lemennünk a shop centerbe, csak a benzinkútnál álljunk meg. Ez Jóskának könnyebbség, és nyer is vele egy negyedórát. Az ugyan nem sok, de hagy haladjon! Reggel lesz így is mire behajózik.
– Nem is mondtad, hová viszed ezt az egy szem raklapot.
– Nem kérdezted Sanyitól?
– Mondta, hogy angolba, de közelebbit nem is kérdeztem.
– Manchester közelébe, de nem tudom fejből. Megnézzem?
– Nem érdekes. Mikorra kell ott lenned?
– Kilencre. Ha az átkelés elhúzódik, igyekeznem kell. Nyolcra gondolom, hogy odaérek, de ekkora távolságon könnyen elveszik egy óra.
– Az egyik kollégám volt az ősszel Manchesterben. Ott dolgozik a fia, és gyereke született. Na ez az, aki kínált nekem unokát. Neki már megint lett egy újabb. Majd megkérdezem tőle, mennyi van összesen, és tudja-e a neveiket.
– Cigány?
– Ezt meg miből gondolod?
– Na ugyan miből?
– Nagy horgász az öreg. Egyszer csináltam is neki egy nehezéket az etetési területet jelölő bójához.
– Ahhoz valami speciális kell?
– Egy márvány kavicsot akart átfúrni, de azt mondta, nem lehet. Ebből lett számomra világos, hogy nem ismeri a köveket. Csak rakni tudja. Én megoldottam. Annyi a trükk, hogy hűteni kell a fúrószárat. Aztán gondoltam, hogy ha már ajándék, akkor legyen névre szóló! Belevéstem, hogy „Feribá’ a nagy ho-ho-ho-ho” Mondta, hogy kell még egy. Na, azon majd az lesz, hogy „reszkessetek halacskák”
– Fogadjunk, angolban is horgászott!
– Akart. Mesélte, hogy sokat autóztak, sok tavat megkerestek, de mindenhol tábla volt, hogy „no fishing” Ennyit legalább már tanult angolul.
Mesélte, hogy nincsenek szép házak. Mindegyik egyforma tégla – te tudod – tette hozzá, mert én is meséltem neki, hogy jártam Angliában.
– Merre jártál?
– Délen, Swindon-ban. Sok mindent nem láttam. Londonból semmit. Egy hétvégét töltöttünk Ashfordban. Na, ott sétáltunk egy jót. Volt velünk másik kocsival egy turai srác. Szlovéniában akadtunk össze és két fuvarunk is ugyanaz volt. Kijött velünk a piacra, de az neki bőven elég volt. A városba már nem jött velünk, inkább elbeszélgetett a többi magyarral. Voltak rengetegen. Egyszer végig jártam a parkolót. Több mint 40 magyar volt a háromszáz kamionból.
Na, bókolok egy kicsit. Úgyse látok már a tájból semmit, a kocsik lámpáján meg mit nézzek?
– Úgy látom, errefelé már van egy kis hó.
– Aha – nyugtázom a szavait, de közben lehunyt szemmel próbálok kényelmesen elhelyezkedni. Nem alvásra tervezték ezt a vezetőfülkét.
– Kényelmesen ülsz?
– Mégis inkább a kamiont kellett volna választanom.

Erre nem is reagált, mert inkább a hó miatt kezdett aggódni. Frankfurt után elég magasak a hegyek, ott biztosan nagyobb hó van. Bár a pályát túrják meg elsőnek. Ha nincs nagy szél, nem lehet gond a haladással. Ha mégis, nem lehet mit tenni. Majd átütemezik legfeljebb a lerakót. Igaz, a főnök nem lenne tőle boldog, mert nagy eséllyel kötbért számolnának fel a késésért. Mert hiába van tél, és bizonytalan útviszonyok, ez senkit nem hat meg.

A frankfurti repteret nem lehet nem észre venni még éjszaka sem, hiszen közvetlen mellette halad az A3 autobahn. Egy ilyen nagy forgalmú helyen pedig nem spórolnak a világítással sem. A főépülettel szemben ott áll egy óriási szárnyashajóra emlékeztető épület, alatta a vasútállomással. Nekem mégis sikerült itt átutaznom úgy, hogy nem emlékszem rá. Korábbi útjaimon már láttam, csak azért tudom, hogy mit láthattam volna.

A hóhelyzettel kapcsolatban igaznak bizonyult Jóska megérzése. A Taunus hegységet vastag hótakaró fedte. Bár csak az út menti keskeny sávot láttam, amit a lámpák megvilágítottak, de ha ott nagy a hó, nyilván távolabb is. Kissé szállingózott is, de ez nem volt számottevő, nem befolyásolta a haladásunkat. Korábbi kamiontúráimhoz képest szokatlan volt, hogy szinte soha nem mentünk a külső sávban, hiszen a furgonnal tartottuk a személykocsik többségének a tempóját. Olykor a belsőbe is behúzódtunk, mert nem ritkán haladt egymás mellett két kamion. Itt szabad nekik, hiszen három közlekedő sáv van végig. Ha elhúzódik az előzés, a személykocsiknak még akkor is marad egy sáv. Nem lenne ez rossz megoldás Magyarországon se, de nekünk nem telik rá. Örülhetünk, ha a 2x2 sávunk rendelkezésre áll.
Unalmas volt már ez a szakasz. Tudom, hogy szép vidék, de éjjel semmit nem látni belőle. Jóskának sok élményemet elmeséltem, már bele is fáradtam. Az autókon nincs mit nézni. Magamat ugyan egy darabig elszórakoztattam azzal, hogy a lámpák alapján beazonosítsam a márkát, de ezt se lehet órákon át. Egyébként is éjszaka van. Majd szól a sofőr, ha odaértünk Heiligenroth-hoz.

Megérkeztünk. Mint ahogy a telefonban mondta Roze-Mari, rögtön a benzinkút előtt félreálltunk. Nem árt pontos helyet megbeszélni, mert itt a kamionok számára is kialakítottak jó nagy parkolót. Kereshetjük egymást köztük! Így már értem, hogy a bevásárlóközpontban miért csupán három kamionnak van hely. Bár mégsem értem, hiszen aki Köln felől jön, az nem tud ide beparkolni. Frankfurt felől pedig innét, a benzinkúti parkolóból kell átbújni a kerítésen. Szóval a németeknél se tökéletes minden. A csomópontok „eltévedő” sávjáért megemelem a kalapom, hiszen ha elég hamar rájövök, hogy rossz sávba soroltam, még vissza tudok menni a pályára. Ezt olyan egyszerűen megoldották, hogy a lekanyarodó, és a felhajtó sávokat összekötötték. Amikor első alkalommal egy ilyen csomópontban korrigálni tudtam a hibámat, sokáig nem is értettem, hogyan volt ez lehetséges.

– Itt vagyunk – csörögtem rá Roze-Marira – Tojás sárga Renault furgon magyar rendszámmal a benzinkút előtt az út szélén. Nem lehet eltéveszteni.
– Egy perc és ott vagyok. Maradjon Gyula a kocsiban, ne álljon kinn a hóesésben.

Ettől a hóeséstől ugyan nem lesz semmi bajom, hiszen még élvezem is, ahogy hatalmas pelyhekben szakad. Úgy látom, most kezd igazán rá, hiszen csak vékony réteg fedi a füves részeket is. Az aszfalton sok-sok tekergő keréknyom szabdalja a leheletvékony leplet. Már vége felé járunk a januárnak, de ez a tél még csak most kezdődik. Eddig hideg se volt, de csapadék se. Semmilyen formában, pedig úgy is mondják ezt az évszakot, hogy „télvíz idején.” Na hát ez se nem tél, se nem víz. Legalábbis, ami eddig volt. Nem kizárt persze, hogy itt most a Westerwald-ban akkora hó szakad a nyakunkba, hogy reggelre ki se tudunk menni majd a házból. Noha egyelőre még azon izgulok, hogyan jutok abba a bizonyos házba be. Ha nem jön ez a csaj, elüldögélek egy kicsit itt a benzinkúti restaurantban. Élvezem az illatokat, és ezzel kell beérnem, mert egy ilyen helyen nekem még a kávéautomata is drága. Utánanéztem, hogy szállodába is mehetek, ha a szükség úgy hozza. Igaz, egy éjszaka kétnapi bérem a legolcsóbb helyen is. Bár azt se tudom, hogyan jutnék oda, mert mindennek azért mégsem jártam utána. Nem gondoltam komolyan, hogy szükségem lehet rá.

Nem is értem, most miért gondolok ilyeneket, hiszen a benzinkúti dolgozók kiskapuja felől közeledik egy női alak. Nem elég jó ott a világítás, de a tipegéséről, meg a kéztartásáról egyértelmű, hogy nő. Majd’ bokáig érő kabátot se viselnek férfiak. Talán ő az, de nem biztos. Nem látom a szőke hajzuhatagot. Lehet ugyan összekötve, vagy feltűzve…ki más lehetne ilyen késő este, aki felénk tart?