(igaz történet)
…
Éjjel egykor csomagolni kezdtek.
A földijeik közül, aki még itt volt, elindult gyalog hazafelé. Nem volt messze Üsztög, csupán három kilométer az erdőn keresztül. Autóúton persze ettől sokkal több. A zenekar beült a kocsiba. A felszerelés egy része a tetőn, más része a csomagtartóban, ami nem fért, az pedig a fiúk ölében, az utastérben. Hefti vezetett, hiszen övé a kocsi. Igaz, a többieknek nem is volt jogosítványa. Elindultak. Bekapcsolták a rádiót, hogy valami ébren tartsa a sofőrt. Beszélni már senkinek nem volt ereje, meg kedve se. Sötét éjszaka, kanyargós hegyi út, a sofőr napok óta nem aludta ki magát. Nem tervezi most sem, hogy hazamegy. Kirakja a srácokat meg a cuccot, aztán megy egyenesen Zsarátnokra. A bisztró szomszédságában van egy kis szoba, ahol reggelig még alszik néhány órácskát. Valójában már most is alszik egy kicsit. Parázs az anyósülésről aggódva figyeli, hogy barátja milyen lazán veszi a kanyarokat. Néha kissé le is kap az útról. A fényszóró visszaverődő fényénél ijesztő látványt nyújt a meggyötört, halott sápadt arc, az alig nyitott szem. A fejét is nehezen tartja, nem még az utat. A kocsi zsúfolva utasokkal, köztük mindenféle állványok, szúró vágó eszközök. Nagyon ritkán szólal meg valaki, az is inkább csak motyogás.
- Beszéljen valaki valamit, de lehetőleg hangosan! Heftikém! El ne aludj nekem! Keressek valamit a rádión?
- Hagyd a fenébe! Ilyenkor nincs benne semmi. Ez a Luxemburg napközben is nagyon rosszul jön. Ez az állandó recsegés még jobban elaltat. Meg kéne mosni a pofámat, de lehet, hogy az se segít. Zsong a fejem mint egy méhkas. Azért jó buli volt. Mi?
Hazaértek. Az ikrek megkönnyebbülten kászálódtak ki, miután Parázs leszedte róluk az állványokat. A felszerelést berakták a kapu mögé, majd hárman Freddyvel beviszik a házba, ha akarják. Parázs felajánlotta Heftinek, elkíséri Zsarátnokra, hogy szóval tartsa, nehogy elaludjon. Valójában nem nagyon erőltette a dolgot, így a házuk előtt ő is kiszállt a kocsiból. Becsapta az ajtót maga után, majd aggódva figyelte, ahogy imbolyogva távolodnak a vörös fények. Aztán bement és úgy mocskosan, ahogy volt, belezuhant az ágyba. Néhány percen belül mély álomba ájult.
Hefti egyedül maradt. A Luxemburgi rádió halkan, álmosítóan duruzsolt. A motor úgyszintén. a feje tele volt a három, egymást követő éjszaka összes élményével, összes zajával, zenéjével. Lelki füleivel még mindig a nemrég játszott dalokat hallotta. Próbált arra gondolni, hogyan éli majd túl az előtte álló napot. Hogyan fog majd a vendég nyakába borítani valamit, amikor majd menet közben elalszik. Hamarosan megvirrad, jönnek a törzsvendégek a reggeli pálinkára. Azzal biztatta magát, hogy este hatkor lefekhet, aztán alhat egyfolytában akár két napot is. Már csak tizenhat órát kell kibírni. Hú de sok – mondta hangosan. Reménytelenül nehéz nap várt rá, de nem érezte át valójában, mekkora tehertétel ez a számára. Nehezére esett gondolkodni. Úgy gondolta, nem érdekli, majd lesz valahogy.
Fáradt volt, kimondhatatlanul fáradt. Nem hogy irányítani, de már követni se volt képes a gondolatait. Próbált hangosan beszélni magához, hátha a saját hangja segít ébren tartani. Elkezdett énekelni, de egy fanyar mosollyal kísérve úgy döntött, hogy az énekből egy életre elege van. Egyébként se volt számára egyértelmű, hogy a saját hangját hallja-e, vagy csak a feje zsong. Nem tudta mi az amit hall, nem tudta mi az amit mond, nem tudta mi az amit lát. Mi valóság és mi az ami csak képzelet, vagy álom. Azt álmodta, hogy alszik. Álmában látta saját magát. Látta, hogy vezeti az autót, látta, hogy jön a kanyar. Látta, hogy előtte fehérlik a kilométerkő, látta, hogy rohamosan közeledik. Aztán felébredt.
Egy hatalmas csattanás ébresztette, majd rettenetes csikorgást hallott a kocsi alól. Egy pillanatra megállt, majd úgy érezte, mintha repülne. Talán nem is ébredt fel. Talán mégis alszik. Álmában szokott néha repülni. Ez most mintha mégis más lenne. Forog vele a világ. Na persze, hiszen este enyhén italos volt. Máskor is szédült, ha betegre itta magát. Na, de most nem is ivott sokat. Akkor mi ez a forgás? Nem tudta merre van lent, nem tudta merre van fent. Úgy érezte, mintha már nagyon régen repülne. Szándéka szerint meresztgette a szemeit, de semmit nem látott. Aztán hirtelen, nagyot zakkanva megállt. Valami szorítja a lábát. Ráadásul fáj. Álmában nem szokott fájdalmat érezni, csak félelmet. Most nem fél, csak tudni szeretné, mi történik. Valami erősen nyomja a fejét.
- Mi van? Mi a csuda az? – aztán megvilágosodott az elméje.
- Úristen, a tető! Felborultam. Nem álmodom. Elaludtam és fejre álltam. Ki kell szabadulnom, mielőtt felrobbannék! Na! Mi van? Miért nem nyílik ez a rohadt ajtó? Ki kell jutnom!
Nagy nehezen keresztbe fordult az összeroncsolódott utastérben. Vastag talpú cipőjével rugdosni kezdte az ajtó üvegét. A szélvédő ugyan kitört, de ott a füvet markolászta, amint a kiutat kereste. Azt gondolta – helyesen – hogy az árokban áll a kocsi. Előre figyelve semmit nem látott, oldalt viszont halvány derengést észlelt. Vagy Zsarátnok fényei, vagy talán már virrad. Rugdosta az ablakot. Az meg se fordult a fejében, hogy egyszerűen megpróbálja letekerni. Illetve fel, mert most minden fordítva van. Rúgásai erőtlenek voltak. Szűk volt a hely, nem tudott lendületet venni. Kétségbeesve rúgott és rúgott. Ki kell szabadulni! Sokadik próbálkozásra aztán mégis sikerült. Nagyon elfáradt, de amilyen gyorsan csak tudott, kibújt a nyíláson. El a kocsitól! El, minél messzebb! Elindult Zsarátnok felé. Ment, ment. Előbb még nem fájt semmije, de ahogy távolodott a kocsitól, erős szúrást érzett minden lélegzetvételkor, az arcán valami ragacsos mocskot érzett, a szája elzsibbadt, erősen lüktetett a feje. Ájulás környékezte. A háta mögül zúgást hallott, majd két reflektor fényét látta. A hajnali busz.
