Zsolt egyszer járt a környéken mielőtt bevitték katonának. Egerből vittek bútort Szegedre, s közben tettek egy kis kitérőt Soltvadkert felé, mert ott olcsón lehetett jó pálinkát venni. A bútorgyári kollégák leadták a rendelést, nekik a Miska bácsival pedig le kellett szállítani az anyagot. Az öreg volt inkább szakértő szeszes ital témában, de a sofőr nem ihat, így Zsoltnak kellett lemeózni az árut. Nem volt ínyére a feladat, de valakinek meg kellett kóstolni. Ezután már csak attól tartott, hogy ha az otthoni alkeszoknak mégse fog ízleni, rá neheztelnek majd. Orgovány neve azért volt ismerős, mert egy falubeli asszony onnét származik. A bátyjának volt valahol ismerőse izsáki, a hadnagyuk felesége kisizsáki, Szabadszállásról Petőfivel kapcsolatban hallott. Na, meg Bugac. Ki ne hallott volna még róla? De ennyi volt amit tudott a Kiskunságról. Térképen sok mindent ismer, de a valóság más. Az izsáki vasútállomás olyan, mint amiből 12 egy tucat. Semmi jellegzetes nincs rajta. Nagyon faluszéle. A néhány kicsi parasztház nagy kertekkel bárhol az alföldön így néz ki. A macskaköves út, töredezett aszfalttal kiszélesítve is egyforma minden állomás mentén. Maga az állomásépület csak messziről látszik, a hat sor vasúti vágány a felsorakozott katonák előtt fut egybe, s a sorompón túl, az akácosban már csak ennyi kanyarog tova. Innét még azt se lehet látni, ahol a tankok lejönnek a vagonokról. Csak a síneket keresztező gyér forgalom nyújt némi látnivalót, s az egyetlen áthaladó személyvonat....személyvonatocska, ami lassan távolodik a melegtől vibráló hullámos acélcsíkokon Solt felé.
A hosszú várakozás után lelkesen ugrálnak fel a teherautókra, ami elviszi őket Orgoványon keresztül a lőtérre. Idegen tájon haladnak, ami semmiben nem különbözik más síkvidéki tájtól. Csupán a táblákról tudják, hol járnak. Orgoványt elhagyva lekanyarodnak az aszfaltos útról. Megállnak, meg kell várni itt a tankokat. Le is lehet szállni a kocsikról, elméletileg sorokba rendeződve, gyakorlatilag csoportokba verődve. Zsolt ekkor találkozik valójában a homokkal úgy, mint termőtalaj. Megdöbbentő. Hallotta, az iskolában is tanulta, hogy errefelé homokos a talaj. Most viszont azzal szembesül, hogy ez így nem felel meg a valóságnak. Itt homokból van a föld. Nem homokos a föld, hanem homok. A lőtér irányába mély keréknyomok kanyarognak szélesen. Jön egy oldalkocsis MZ, nekivág a homoknak, mint az őrült. Kerülgeti a gödröket, csapódik jobbra-balra, néha még keresztbe is fordul, de megy rendületlenül, hozzá nem értők szemében indokolatlanul nagy sebességgel. Aztán valaki megmagyarázza, mire való ez a nagy iram. Lassabban nem lehet, mert belesüllyed a laza homokba. Csak olyan helyen állhat meg, ahol erősen megtelepedett a növényzet, s az megtartja a súlyát. A föld...illetve homok utat nehéz teherautók szántják, itt nincs esélye a növényzetnek. Megjönnek a tankok. A hernyótalpak magasra felverik a homokot, a haspáncél pedig földgyaluként simítja végig, hogy aztán a következő lánctalp ismét felmarja. A láncok szokatlanul lazák. Szombathelyen vagy Tatán a sárvédő alatt futó rész nem éri még a középső görgőt sem, itt pedig rajta fekszik az összesen. Laza talajon így kell, mert állítólag a feszes lánc itt ki tud fordulni. Biztosan így van, bár nehezen hihető, hiszen arasznyi tarajok futnak a görgőpár között. Senki se kívánja ezt kipróbálni, hiszen nem nagy boldogság hernyótalpat szerelni még betonon se.
A fiúk irigykedve nézik a terepet, arra gondolva, hogy az egyes harcos kiképzésen, mennyire megszenvedtek a keményre taposott földúton a lövészteknő ásással. Itt a homokban még ásó se kell hozzá. Később persze megtapasztalják, hogy a szúrós növényzet mennyire megkeseríti az egyébként se nagyon imádott kúszást. Vagyis a homok se jobb a kemény talajnál. Ha a kiképző szívatni akarja a kopaszt, feltalálja magát.
Zsoltnak ez volt az első lövészete. Egy nap lőelméleti oktatás, aztán jöhetett a végrehajtás. A tábori körülmények tetszettek neki, más volt mint a laktanyában. Egy hét lazaság jól jön a kopasznak. Itt legalább nem kellett takarítani. A szolgálat se volt kemény, hiszen csak ott kellett álldogálni a tábor szélén, vagy a fegyversátor előtt. Beszélgethettek a lődörgő társaikkal is akár. Legfeljebb kávét kellett vinni a toronyba a hadnagynak. Vagyis nyaralásként is fel lehetett fogni ezt a hetet. Még mozit is intézett a Pipás őrnagy. A hang ugyan nem volt élvezhető, de mégis csak mozi volt. A fene se tudja egyébként miféle filmet vetítettek.
Második alkalommal egészen Szombathelyről jöttek teherautóval éjszaka, decemberben. A surranóba majd' belefagyott a lábuk. Pihenőknél futkostak az úton, hogy kissé felmelegedjenek, majd irány vissza a ponyva alá, hogy legalább a menetszél ne érje őket. Zsolt a málhazsákját szorongatta, hogy a hasát, a mellét kevésbé érje a hideg. Nappal se hajtották volna fel hátul a ponyvát, éjjel pedig tényleg nem lett volna értelme, hiszen úgyse láthattak semmit. Hajnalban érkeztek meg a szalmával megterített, fűtött sátrakba. Azt mondták, hogy az orgoványi lőtérre érkeztek, de lehetett volna ez bárhol. És még csodálkoznak egyesek, hogy 1956-ban a szovjet katonák azt hitték a Dunáról, hogy a Szuezi csatorna. Miért ne hitték volna? Nem volt mit felismerniük, hiszen nem jártak korábban se itt, se ott. Ott voltak, ahol mondták nekik. Vagy a kínai katonák, akik nem tudták, hogy Vietnamban harcolnak, nem a hazájukban. Honnét tudták volna? Nem volt ott a piros vonal, amit átléptek. Civilben megveszi az ember a jegyet, felül a vonatra, esetleg nézi közben a térképet, s a táblák alapján beazonosítja, hol jár éppen. A célállomáson is ki van írva, hová érkezett. A katonák felülnek a vonatra, vagy a teherautóra, leeresztik rájuk a ponyvát, vagy a marhavagonban rájuk húzzák az ajtót, s majd szólnak nekik, ha megérkeztek oda, ahova mondják. Aztán élvezettel elnyúlnak a szalmán, s alszanak amíg bírnak. Éjfél után jár a takarodó hosszabbítás, vagyis reggel hat helyett ez esetben csak délelőtt 11-kor van ébresztő. Megkapják a reggelire szánt konzervet, aztán délben ebéd. A tábori konyhán úgy tűnik, mintha finomabbat főznének a hadtáposok, mint a laktanyában. Ez aligha van így, de az érzés a lényeg. Mint a rum aromás tea esetében is. Nyilvánvaló, hogy nem rum van a teában, de mégis olyan érzés, mintha az lenne. Más kérdés, hogy harmadik nap már jobb lenne a megszokott citromos.
Zsoltnak és még 5 társának itt most nem volt alkalma ráunni az illúzióra, mert ebéd után felrakták őket egy teherautóra, s irány Szabadszállás. Az idő sokkal barátságosabb volt mint éjjel, az út se volt hosszú, nem fagytak át újból. Kaptak kísérőnek egy őrmestert, aki mindegyiküknél fiatalabb volt, de mivel ő az általános iskola elvégzése után nem esztergályosnak, vagy lakatosnak tanult 3 évig, hanem katonának, így ő volt a főnök. Neki kellett lejelentkezni a páncélos ezrednél, hogy meghozta Szombathelyről a kiképezendő kopaszokat, s elintézni az elszállásolásukat. Zsoltéknak csak várniuk kellett, de szokás szerint sokat. Beesteledett, mire megkapták a körletüket. Ekkor szembesültek azzal a ténnyel, hogy itt maguknak kell fűteniük. A folyosón ülő szolgálat naposa megmutatta a pincében lévő szenet, vagy inkább szénport, fatuskókat, baltát, a többit maguknak kellett elintézni. Nem sok esély volt felfűteni a szobát, hiszen takarodóra ki kell takarítani a kályhát. Amihez ajánlott a tüzet hagyni kialudni, különben teljesen kihűl, mire kiszellőztetik. Na, ezt még tanulni kell az elkényeztetett, központi fűtéshez szokott katonáknak. Abban reménykedtek, hogy majd legalább a zuhany alatt jól felmelegednek. Mivel hozzá voltak szokva a napi fürdéshez, meg át is zötykölődtek a fél országon egy füstös Csepel platóján, minden egyébtől jobban vágytak egy alapos fürdésre. Zsolt szinte megijedt magától, amikor a tükörből egy szerecsen katona nézett rá vissza. Na, ekkor jött a hideg zuhany. Szó szerint. Nem volt mit tenni, ki-be ugrált a víz alól, hogy a kormot lemossa magáról, de meg se fagyjon. Mint később megtudták, ők kedden lesznek sorosok a fürdőházban, ahol meleg víz is van. Lelkivilágukba az a tény is belegázolt, hogy itt nem érezhették magukat elit katonáknak, mint a lövész ezrednél, hiszen itt mindenki páncélos. Talán az adott némi kedvezményt, hogy mivel ők csak két hétre lettek ide vezényelve, senki nem foglalkozott velük. Reggel ugyan kiabált a szolgálat, hogy „reggeli tornára sorakozó”, ők soha nem mentek. Ráérősen felöltöztek, s irány a konyha, ahol ők álltak sorba elsőkként a reggeliért. Amint álmosan botorkáltak a decemberi hajnal sötétjében, riadtan ugrottak félre a félmeztelen futó helybeliek elől. Áldották a szerencséjüket, hogy ők itt idegenek.
Aztán következett az iskola. Tanulni kell a krumplivirágért, amit az itteni kantinban meg is vásárolhattak, hogy gallérjukra felvarrva majd tudni lehessen, hogy ők már nem honvédek, hanem őrvezető elvtársak. Beültek a tanterembe, s igyekeztek nem elaludni. Ekkora már tudniuk kellett az ágyút megtölteni, s kezelni azt. Legtöbbjük tudta miket lát az irányzó távcsőben, hogyan kell az irányzékot beállítani, s aztán leküzdeni a célt. Kár hogy csak betétcsővel hajthattak végre eddig lövészetet. Vagyis a 100 mm-es löveggel 14,5 mm-es lövedéket lőhettek ki. Az igazi nagy durranástól éppen a mostani kiképzés fosztotta meg őket. Na, de lőni már mind tudnak (ha célozni nem is) de irányítani, parancsnokolni, vezetni a rajt, csak a kivételezettekkel tanítják meg. Ehhez ismerni kell minden beosztottjuk feladatát, szükség esetén helyettesíteni őket. A vezetőt is. Ez volt a legcsábítóbb az egészben. Vezetni egy 36 tonnás hernyótalpast. Itt ezt is megtanítják. Előbb elméletben, aztán...majd meglátjuk.
Végül mégse látták meg, mert a kiképzési feladatra előállított tanknak nem fogott rendesen az egyik fékszalagja, így csak egy irányba tudott fordulni. A pk tanulók kizötykölődtek a tankodromra, majd dolguk végezetlenül vissza. Csupán azzal kellett beérniük, hogy egy órácskát melegedhettek a három öreg katona gyújtotta gumi tűznél. Valakit persze felelősségre lehetett volna vonni, hiszen mégse járja, hogy egy páncélos ezred nem tud kiállítani egy működőképes kiképző kocsit. Csalódottan vonultak be a laktanyába, hogy unatkozhassanak a körletben. Az adott némi löketet a hangulatuknak, hogy közeledett a karácsony, amikor szünetel az oktatás. Reménykedtek, hogy mind a hatan hazautazhatnak egy hosszú eltávozásra, hiszen itt nincs miért maradniuk, Szombathelyen viszont kivették őket a létszámból. Az őrmesterük nem nagyon biztatta őket, de nem hittek neki, hiszen teljesen értelmetlen dolog visszamenni a bázisukra. Aztán mégis bekövetkezett ez az értelmetlen dolog. A vonaton néhány civil több alkalommal is beszédbe elegyedett velük, s mind azt hitte, hazafelé mennek. Erről szó se volt. Szenteste érkeztek a saját helyükre, ahol szembesültek azzal, hogy velük ellentétben sokan hazamehettek. A konyhán megkapták a hideg vacsorát, s mivel mikuláskor nem voltak itt, most kapták meg a mikulás csomagot is. Nagyon keserű volt az az édesség.
Január tizedikén folytatódott a szabadszállási kiképzés. Ekkorra már mindent tudtak a rájuk bízott harceszközről, amit tudniuk kell. Arra a kérdésre nem sikerült választ kapni, hány köbcentis a motor. Nem igaz, hogy sem az oktató százados, sem a technikás őrmester nem tudja, de valahogy mégis elsiklottak a kérdés fölött. Azt viszont sikerült megtudni, hogy egy gyakorló gránát ára 3000 Ft (ami egy akkori havi fizetés volt) egy adagoló ára annyi mint egy Zsiguli, egy komplett tank kicsit több, mint hatmillió. (1976)
A következő tananyag a stratégia, a navigáció, térképismeret, meg ilyenek. Megtanulták, hogyan kell egy páncélos ütközetet lebonyolítani, hogyan kell harcrendbe fejlődni, csata közben mikor kell jelentést tenni a munícióról, mikor kell hátravonulni...Ezeket persze felsőbb parancsra kell végrehajtani, de ismernie kell egy kocsiparancsnoknak is. Tudnia kell, hogyan támadjon meg egy harckocsioszlopot, ha elszakadna az egységétől, hogyan kell egyedül boldogulnia.
Zsoltot a térképismeret villanyozta fel leginkább. Ez a téma mindig is érdekelte. Szerette tudni, mi merre van. Ha idegen helyre került, neki be kellett azonosítani legelőször az égtájakat. Nem számít, hogy rosszul tájolta be magát néha, de ezt neki fontos volt tudnia. Így nem érezte magát elveszettnek. Ezekben az években nem volt egyszerű jó térképhez jutni. Miskolcon nagyon furán néztek a könyvesboltban a barátjára, amikor az Egyesült Államok autós térképe felől érdeklődött. Nem lett volna ez másképp akkor sem, ha a Szovjetunióra kíváncsi, de arra nem volt. Fantáziáltak ugyan olyanról, hogy kimennek Orenburgba dolgozni, ahol nagyon jól lehetett keresni, aztán majd egy-egy Ural motor nyergében jönnek haza. A rendszám alatti SU betűket megfordítják, s itthon majd azt hiszik, amerikaiak 
A szombathelyi laktanyában valami rejtélyes okból éppen őt találták meg, amikor az egyik ezred-írnoknak segítségre volt szüksége. Gyakorlatra készülődve, az ezredtörzs tisztjei számára kellett térképeket összeragasztgatni. Hasonló feladat volt ez, mint fotótapétát összeállítani. Az iskolai térképekhez képest szokatlanul részletesek voltak ezek a térképszelvények. Ráadásul olyan felbontásúak, hogy jókora lepedőket kellett összeállítani, hogy valami halvány segédfogalmuk legyen, hogy az ország melyik szegletét látják éppen.
…..
következik: Itiner
