Csata után a fejesek hamar kiértékelték a helyzetet, lehetett vonulni tovább. Átrendezték a menetoszlopot. A századparancsnoki tank állt az élre, a többiek pedig állománytábla szerint sorakoztak mögé. Így legalább nem kell rádiózni, csak menni Lajosék után. Nagy könnyebbség volt ez mindenkinek, hiszen nem lehetett érteni a parancsokat.
Egy aránylag sík részen még csináltak egy jobbraátot, vonalban haladtak vagy kétszáz métert, majd megálltak. Egy-egy tanknak igazodni kellett, hogy jobban mutasson a vonal. Sanyika nehezen értette a parancsot, ezért többször is rosszul fordult. A végén annyira megzavarodott, hogy összevissza forgott egy helyben. A vége az lett, hogy Lajos kiszállt, odament hozzá és élőszóban irányította a megfelelő helyre. Ezután elővetette vele a lapátot a szerszámos ládából, hogy a lánctalppal feltúrt földet elegyengesse. Miután elkészült, folytatták a vonulást. A vezetők nyitott réssel vezettek, de a tornyokat zárva kellett tartani, így csak a periszkópon át nézhették a tájat. Elhaladtak egy nagy torony mellett, amiből akkoriban még nem volt sok. Ez lehetett a Kabhegyi TV-torony, majd nem sokkal később az ugyancsak ritka műholdvevő parabola mellett haladtak el Taliándörögd fölött. Zsolt már hallott ezekről az építményekről, de civilként talán soha nem látta volna.
Késő délután volt, amikor megálltak az út szélén Tapolca közelében. A nap hamarosan lebukott a nyugati égbolton, de itt kellett várni a következő feladatra addig, míg teljesen besötétedett. Éjszakai támadást imitáltak, feltételezett ellenséggel szemben. A dolog lényege a sötétség. Nem szabad látható fényt használni, csak éjjellátó készüléket. Szárnyra kapott a hír, hogy Sanyika rosszul lett. Hihető, hogy kikészült, hiszen szokatlanul kemény nap van mögötte. Nagyobb azonban a valószínűsége, hogy fél a feladattól. Ez is érthető lenne, bár ilyen indokkal aligha kapna felmentést.
Mint később kiderült, nem működőképes a nagy sugárvetője. Nem egy különleges eset, hiszen legtöbb kocsin legalább egy sugárvető rossz, van, ahol több is. A többi vezetőnek viszont nem jelent gondot, hiszen feljött a telihold, gyönyörűen lehet látni mindenféle berendezés nélkül. Egymásnak adták a tippet, hogy nyitott réssel vezessenek. Azt persze nehezen lehet megérteni, hogy ezeken az alig használt, három-négyéves gépeken mitől romlik el bármi. Az ütközések okozta sérüléseket nem számítva. A tavasszal gyári szerelők jöttek Csehszlovákiából a laktanyába garanciális javítás okán, ugyanis akadnak szerkezeti meghibásodások is. A fiúk nem tudtak velük közvetlenül beszélni, de azért izgalmas dolognak találták, hogy olyan szerelőkkel találkozhattak, akik innét közvetlenül a Közel – Keletre mennek javítani. Hatalmas üzletet köthetett Egyiptommal a cseh hadiipar, hiszen hat éve szinte az egész harckocsiállományt kilőtték az izraeliek. Volt mit pótolniuk. Ezt persze a baráti sajtó nem nagyon reklámozza, de attól még igaz, hogy Izrael három fronton verte el egyszerre a szocialista tábor által felfegyverzett arab országokat.
Itt persze nem kell félni, nem fog lőni senki. Most már vaklőszerrel sem. Egyetlen veszély az lehet, hogy valami gödörbe belebuknak. Sanyikáék ott maradtak az úton. Nem komoly a rosszullét, nem kellett orvost hívni hozzá. A többiek nekivágtak a holdfényes legelőnek. Parancs szerint minden rést le kell zárni. Elindult a roham. – Mosikám! Nyisd ki a rést! Gyönyörű telihold van – szólt Zsolt, miközben a mikádóját kiterítette a toronyra, hogy ne a hideg páncélon kelljen ülnie.
– Mit képzelsz péká? Be se csuktam. Jó irányba megyünk így?
– Jó. Majd szólok, ha változtatni kell az irányon. Tartsd a sebességet! Egyébként jól látod a többieket. Ne maradj le, ne siess előre! Ennyi. Na nézd má’! Mindenki kint ül a toronyban.
– Nem hülyék a többiek se, mászott ki Béla is.
Szótlanul mentek előre. A rádióba valaki beleszólt néha, de ezt csak a parancsnok hallotta. Volt olyan is, hogy oroszul mondtak valamit, de az oroszok egész nap belezavartak a rádióforgalmazásba, már megszokott volt, hogy ugyanazon a frekvencián beszélnek. Mivel nem értették, nem zavart senkit.
– Melyik ez a barom? Hogy kerültek ide? – kérdezte megdöbbenve Zsolt csupán önmagától, de hangosan.
Az egymás mellett haladó kocsikról még át is integettek, olyan jól lehetett látni, de ez az egy itt jön mögöttük lezárt résekkel, és nyilvánvalóan nem lát semmit. Amikor felfedezte őket, már olyan közel jártak, hogy nem mert szólni a vezetőnek, hogy húzódjon balra. Attól félt, hogy alá fordítja a kocsi farát a mögöttük vakon csörtetőnek. Lelki szemeivel már látta, ahogy a hernyótalpak felkapaszkodnak rájuk. Készült, hogy beugrik és magára zárja a tetőt. Mellette Béla meg is tette. Mosi hallotta az önkéntelen kérdést és derékig kibújt a vezetőnyílásból, hogy szétnézzen. Miután látta a veszélyt, gyorsan visszahuppant a helyére és finoman rábotozott balra. Így ha ugyan centimétereken múlt is, de az egyetlen, parancs szerint rohamozó tank elhaladt mellettük. A toronyszámból kiderült, hogy az alakzat bal szélén kellene haladnia. A jobbszárnyon Pumpa kocsija volt a szélső, de rajtuk is jóval túljutott ez a „vakegér”, mire Lajos leállította a támadást.
Sikeresen legyőzték a képzeletbeli ellenséget. Felkapcsolták a fényszórókat és megközelítették a vasutat. A küzdőterek ismét átalakultak hálófülkékké, s a zászlóalj nyugovóra tért. Mindenki fáradt volt, de a kényelmetlen fekhelyen nehezen tudtak elaludni. Zsongott a fejük az egész napos zajtól. Furcsállották is, hogy élőszóban tudnak beszélgetni. Ekkorra Radu is visszatért hozzájuk, aki nem vett részt a gyakorlaton, mert Lajos kölcsön adta a törzshöz. A többiek morogtak is a visszatérése miatt, de vigyorogva közölte, hogy azért jött vissza, mert mégiscsak ide tartozik, nem is tudja, hogy lehettek meg a raj esze nélkül egész nap.
– Kényelmesen fekszel Béla? – szólt le Zsolt a toronykoszorúból.
– Nem mondhatnám. Csak oldalt férek el, de legalább az előmelegítő melegen tartja a hátamat. Néhány órán át biztosan.
– Vigyázz Mosira, nehogy fejen rúgd!
Aztán arra gondolt, hogy Radu jobban elférne azon a szűk helyen, de nem tette szóvá, hiszen mégis az öreg katona a legmagasabb rang. Elfogadott, hogy neki jár a legkényelmesebb fekvőhely, ami egyébként a kopasznak a szolgálati helye. Tulajdonképpen hárman vannak öregek a kocsiban, de nem fekhet mindenki a töltő helyére.
– Mosi már biztosan elaludt, különben szólna, hogy büdös a lábam. – jegyezte meg Béla egy kis kacajjal kísérve a megszólalását.
– Tudjátok mi jutott eszembe? Azért nagy szerencsénk van az időjárással. Emlékszel Radu, amikor a Dunától visszatértünk? Napokig mostuk a sarat a kocsikról. Igaz, te honnét tudnád? Elsumákoltad azt is. Addig pedáloztál, amíg hazaengedtek, mialatt nekem, a főnöknek ott kellett piszkálni azt az utálatos vastag, puha sarat a görgők közül. Csak szurkálni lehet, de nem akar kijönni. Sokkal könnyebb lenne, ha megszáradna, de azt nem engedik, hogy megvárjuk.
– Ne erről beszélj főnök. Azt meséld el a fűtőnek, amikor a lőteret takarítottuk. Ott is volt sár annyi, hogy ott is hagytuk.
– Az is egy nagy kaland volt, csak ott buktunk meg, hogy éppen Lajos volt aznap a napos tiszt.
– Berúgtatok? – tapintott rá a lényegre a töltő.
– De be ám. – mondta röviden, majd hosszan hallgatott.
– No! Mondod?
– Nem mondtam még neked?
– Hallottam valamit róla, de mondd el az egészet! Úgyis ráérek meghallgatni. Nem vagyok álmos.
– Németh őrmesterrel, a saját hivatásos szakasz pékánkkal mentünk – kezdte Zsolt a mesélést. – Lajos már ezt rossz ómennek tartotta, de valakire rá kellett bízni a feladatot. Tudod, az előző néhány napban lövészet volt és a kifutón, a forgókra rengeteg sarat hordtak fel a tankok. Ezeket a betonplaccokat kellett, kellett volna letakarítani. Azért mondom így, mert elkezdtük ugyan, de nem végeztünk vele. Már útban a lőtér felé megálltunk egy kocsmánál. Mi, Raduva, benyomtunk egy-egy deci rumot. Igaz, Misikém?
– Ühüm.
– Vettünk egy üveg kékfrankost, és vittük magunkkal a munkába. A többiek nem tudom mit ittak, de valamit mindenki bekapott. Jómagam civilben se piáltam, hamar fejbe vágott az ital. Mire sárkaparás közben megittuk a bort – bár adtunk belőle másnak is – egész jókedvem lett. Az őrmi közben bement a lőtér melletti faluba, hozott néhány üveg sört. Nem nagyon haladtunk a takarítással. Megettük a magunkkal hozott kaját, majd Radunak támadt egy jó ötlete. Igaz Misikém? Mi van alszol?

A lövegfar alól halk hortyogás hallatszott. Elől csattant a vezetőrés ajtaja. Felébredt Mosi és kimászott vizelni. Odakint cigaretták parázslottak a sötétben a tankok tetején. Halk beszélgetés hallatszott minden irányból. A hold elbújt a felhők mögé.
– Most kellene csinálni az éjszakai vezetést – gondolta, de azért nem bánta, hogy túl vannak rajta. Kicsit ő is tartott az éjjellátó készüléktől. Lehet ugyan látni vele, csak a távolságbecslés eléggé becsapós.
– Nem bánnám már, ha visszamennénk a laktanyába. – gondolta magában – Jó lenne végre megfürödni. Beviszem a stokit (ülőke, támla nélküli szék) a zuhany alá, és ki se jövök onnét egész nap. Aztán végigterülök a vaságyon, még a lábaimat is kinyújtom.
Majd hazagondolt, arra az utolsó estére, amit a barátaival töltött a bevonulás előtt. Nagyon részegre itta magát. A barátai már kezdtek elszállingózni, de ő nem akarta, hogy vége legyen a bulinak. Amikor az utolsó vendég is elment, felkapott egy fél üveg vermutot és utána szaladt. Két háztömbbel odébb érte utol, és csak ott vette észre, hogy zokniban áll a járdán. Ez azért volt érdekes, mert mindez februárban történt, mégse vette észre, hogy fázik a lába.
– Mosi te vagy az? – kérdezett rá egy alak. A hangja alapján Sanyika volt az.
– Én. Van egy cigid? Mi volt veled? Kibuktál?
– Elég volt a mai nap. Ne mond el senkinek, de féltem az éjszakai vezetéstől.
– Kár volt. Nagyon jól lehetett látni. Egyedül ezek a hülye Ciklonék jöttek infrával, de úgy eltévedtek, hogy az egész vonalon keresztülvágtak. Gondolhatod, mikor a harmadik szakaszból a jobbszárnyon kötött ki. Még Pumpáéktól is jobbra álltak meg. Nem is olyan mindjárt, mert még a rádiójukkal is gond volt. Miránk majdnem felmásztak. Ha nem húzódom félre, simán nekünk jönnek. A péká nem is mert rám szólni amikor észrevette őket, már olyan közel jártak, hogy csak a szerencsében bízott.
Szívták a cigit és hallgattak. Nagyon el voltak fáradva, de nem bánták volna, ha már reggel lenne, és nem kellene a hideg páncélosban kuporogni, pedig most még ez várt rájuk.

– Meséld tovább főnök, figyelek. – mondta Béla, miközben nagyokat nyögve a másik oldalára fordult. A tartály jó meleg volt ugyan, de nagyon nyomta a derekát. Azt remélte, hogy kényelmesebb lesz, ha a hasát fordítja arra. Reménye nem vált valóra. Most valami éles lemez nyomta a hátát. Ez már ilyen kényelmetlen éjszaka lesz. Jó hosszú éjszaka.
– Szóval. Azt mondta a Radu ott a lőtéren kissé spicces állapotban, amikor annyira áhítoztunk mindannyian az alkoholra, hogy két faluval odébb, – mondta a nevét is, de valami megjegyezhetetlen – szóval ott lakik egy volt munkatársa. Úgy emlékszik, nagyon jó bora van az öregnek, biztosan otthon is van ilyenkor szombaton. Nem vagyok már benne biztos, hogy szombat volt, mindenesetre a munkatársat otthon találtuk. Az őrmesterünk természetesen nem ellenezte az ötletet. Miért is ellenezte volna. Belevaló gyerek. Most is valami alkoholos eredetű baleset miatt van tőlünk távol.
– Némethet mondod? – fészkelődött Mosi, miután magára zárta ismét a fedelet. – Rosszul lépett le a buszról és becsípődött a tüdeje. Ezt mondják. Na, de így legalább te lettél a főnökünk. Akárhogy utál téged Lajos, most el kell ismernie, hogy jól vezetted a szakaszt. Ráadásul mi voltunk a felderítők. Nem csak úgy mentünk a többi után.
– Azért a Pumpáé volt a főszerep. – próbálta hárítani Zsolt a dicséretet.
– Milyen főszerep? Csak hantázni kellett a rádióba. Neki az semmi. A beásottakat igaz, hogy ő vette észre, de elég volt a dombot felismerni, meg volt mondva, hogy ott lesznek. Nem nagy dolog. Te viszont szuper voltál péká. Jenőéket is helyre kellett azért tenned néha. Nem kell a szerénykedés!
– Fogd má’be! – förmedt rá Béla. – Mondjad főnök! A jó bornál tartottál. – hallani lehetett, amint nagyot nyelt.
– Na. Elmentünk a munkatárshoz. A sofőr kicsit ellenkezett, biztosan irigyelte a bandát, mivel neki nem lehetett inni. Aztán mégis azt mondta, hogy neki kitelik az idejéből, oda visz bennünket, ahova mondjuk. Heten ittunk meg öt liter bort. Ha az előzményeket figyelembe vesszük, nem csekély mennyiség. Jól elvoltunk. Én, és a házigazda gyereke játszottunk valami társasjátékkal. A sofőr sürgetett bennünket, különben úgy lehet, ott is alszunk. Útközben megálltunk még egy kocsmánál. Nekem konyakot hozott azt se tudom ki. Zámbóval elcseréltem kevertre, aztán észrevettem, hogy neki is mércén felül van már. Legalábbis erre gondoltam, amikor láttam, hogy titkon kiönti a padlóra, majd mutatóujját a szája elé téve mutatta, hogy ne szóljak. Nem tudom, mennyit időzhettünk, de egyszer csak Radu… Hallod? Ja, alszik. Szóval Radu, meg Sanyika izgatottan súgta, hogy induljunk azonnal, van egy rekesz sörünk. Nem értettük, de mentünk. Az udvaron a mi Mancink (Rába MAN) mellett állt a sörös Zil. Ez a két fazon kiment csövelni, és közben átemeltek egy láda sört a mi kocsinkra. Aztán a körletbe úgy vonultunk be, hogy lóbáltuk a kezünkben, mint egy virágos kosarat. Ebből a sörből persze már nem jutott, de nem is kellett. Odaadtuk a bentieknek. Én már úgy tele voltam, hogy az ablakon kihajolva rókáztam. A Lajos káromkodására és üvegcsörömpölésre eszméltem. Egy hosszadalmas letolás lett csak belőle. Fel volt rá készülve, hogy részegen jövünk be, de azt már nehezen viselte, hogy még egy rekesz sört is becsempésztünk a laktanyába. Ennyi volt a sztori. Aludjunk!