– A kurva életbe katona! – üvöltött Lajos hadnagy – Mi a jó büdös francot csinál? Azonnal jöjjön le onnét! Meg akar dögleni? Nézzen már a feje fölé!
Sanyika gyorsan leugrott a tank elé, - bár ezt tette volna akkor is, ha a tiszt nem ordít rá – csak utána nézett fel. Azonnal megértette a századparancsnok aggodalmát. A vasúti kocsi közel másfél méter magas. Rajta a tank kettőhúsz, ezen még a katona, vagyis ő, még legalább százhetvenkettő centi. Feje fölött a villamos felsővezeték. Igaz, nincs még az olyan közel, de valami iszonyatosan magas feszültség van benne, ha a vasutasok le nem kapcsolták. Elméletileg nem szabadna most áramnak lenni benne, de sose lehet tudni.
Na, de nem történt semmi, csak Lajos megijedt. Ennek Sanyika még örült is, mert legalább érezhetett egy kis elégtételt a sok szemétségért, amit a hadnagy a katonái ellen elkövetett. Persze kicsit sajnálja ezt az embert, mert bizonyára sérült a lelke. Irigységből piszkálja a beosztottjait. Katonáéknál ugyanis legfőbb téma a leszerelés. A sorállománynak – beleértve a legfrissebben bevonultakat is – kevesebb szolgálati idő van hátra, mint Lajosnak. Ez a tény bizonyára dühíti, hiszen nem titok, hogy ő is le akar szerelni, amilyen hamar csak lehetséges. Nehezen érthető, hogy egyáltalán miért lett katona, ha ennyire utálja a sereget. Tantermi foglalkozásokon ezt soha nem mulasztja el közölni, mint ahogy azt sem, hogy mennyire cselekvőképtelen, mennyire felesleges a Magyar Néphadsereg. Szemléletesen (talán élvezettel?) tudja előadni, hogy mi lenne egy atomcsapás után. Mindig igyekezett elejét venni egy olyan, egyébként is nehezen elképzelhető helyzetnek, hogy valamelyik beosztottja örömét lelje a katonáskodásban. Büszke volt arra, hogy az ő századából még senki nem lett továbbszolgáló.
– Sorakoztasson őrmester! – fordult Lajos még mindig indulatosan, a vasútállomás raktárépülete mellett csoportosuló katonák felé. – Úgy állnak ott, mint a birkák. Jön mindjárt az őrnagy elvtárs és elsírja magát, ha meglátja ezt a csürhét.
– Mit akarsz? – mondta ki a költői kérdést halkan, szinte csak magának az őrmester – A többi század talán különb? – intett fejével alig észrevehetően a távolabbi sokadalom felé, majd eltaposta cigarettáját a macskakövön. Sunyin Lajos felé tekintett, hogy figyel-e, kissé eltávolodott a csoporttól, egyet köhintett, majd felemelte a hangját.
– Na fiúk! Próbáljunk valami formát felvenni!
Nyomatékul megfogta egyikük karját és megpróbálta a nem létező sorba beállítani. Néhány perc múlva kezdtek valami alakzat félére hasonlítani, de ezt is csak erős jóindulattal lehet mondani. Tíz perc se kellett hozzá, hogy ismét egy teljesen polgári csoportosulássá váljon az alakzat. Ekkor az őrmester ismét próbálkozott, és így ismétlődtek ezek a felesleges dolgok, addig, amíg a tankok felsorakoztak.
Közben a század másik fele lázasan ügyködött a vasúti szerelvényen. A vezető és a kocsiparancsnok lehetőleg gyorsan eltávolította a lánctalpak alól az ékeket, levagdosták a vashuzalokat, amelyekkel tegnap este kipányvázták a gépet, majd beröffentették a motort. A parancsnokok hátrálva irányítottak, és a homlokrámpán libasorban leballagott az egész zászlóalj. Ezután mindenki elfoglalta a beosztásának megfelelő helyet. Fellélegezhetett Lóri őrmester is, hiszen végre megszabadult a sorakoztatás terhétől.
Talán egy félórát se kellett várni az indulásig. Most nagyon, vagy legalábbis szokatlanul gyorsak voltak az intézkedő tisztek. Meglódult a menetoszlop. Fehér füstfelhők lövelltek ki oldalt, a kipufogórésen. A parancs ellenére mindenki kint ült a toronyban. Nehezen is lehet bent maradni a sötét küzdőtérben, amikor kint gyönyörűen süt a nap, csiripelnek a madarak, - bár ezt csak gondolják, hiszen a gépek dübörgése, a hernyótalpak csörömpölése, csikorgása minden más hangot elnyom - az utcákon a járókelők szájtátva bámulják a vonuló haditechnikát, néhol még integetnek is a lányok. Gyönyörű kirándulóidő van. Az ember lelke feltöltődik a természet szépségével, tüdeje pedig a rosszul elégett gázolaj füstjével.

A dunai átkelés óta kissé átrendeződött a személyi állomány. Leszereltek az öregek, helyettük újak vonultak be. Ezenfelül a tisztesek közül is kicseréltek néhányat a századok között. A 2.századnak kellett egy öreg vezető, akit a trálos(aknataposó) kocsira lehetett ültetni. Ezért cserébe Jóska főhadnagy adott Lajosnak egy parancsnokot. Ezzel persze még nincs vége a kavarásnak. A most kezdődő gyakorlatra kissé át kellett rendezni az állománytábla szerinti beosztást is. Néhány ember hiányzik. Hiányzik többek között Lajosnak egyik hivatásos őrmestere, aki a 2.szakaszt vezetné. Ennek a hiánynak a pótlására, a sorállományból kell kinevezni szakaszparancsnokot. Nincs nagy választék, csupán két ember jöhet szóba. Van egy másod-időszakos őrvezető, akit a hadnagy szívesen kinevezne, viszont van egy feladat, amire csak ezt az embert tartja alkalmasnak. A harcfeladat szerint ez a szakasz a harcfelderítő. A parancsnoki kocsit nem küldheti előre terepkutatónak, arra egy beosztottat kell kijelölni. A terepkutató feladata azon kívül, hogy a zászlóalj élén halad, fantázián alapuló rádióforgalmazás, vagyis hanta duma. Lényege, hogy előre megbeszélt dolgokat kell látnia a terepen, legalábbis ezeket kell jelenteni rádión. Ehhez jó dumás gyerek kell, olyan, mint az őrvezető. Kényszerűségből tehát Parádi tizedes lesz a szakasz pk. nincs más lehetőség, pedig Lajos olyan jellemzéssel vette át a 2.századtól, minek alapján semmilyen feladatra nem alkalmas. Nem vette a fáradtságot, hogy meggyőződjön arról, hogy ez valóban így van-e, de most legalább kiderül ez is. Volt még Lajosnak egy rossz cseréje, de ez valóban az volt. Átvette a tizedes vezetőjét, Sós őrvezetőt, azaz Sanyikát is. Szerencsére volt a hadnagynak annyi esze, hogy a gyakorlatra a vezetőket is összecserélte, így a szakasz pk új traktorost kapott, aki ugyan teherautót vezetett civilben, de a botkormány is jól állt a kezében.
– Mosikám húzzál bele! – kiáltott Zsoltíz a belsőbeszélőn keresztül a vezetőjének. Hangján a torzítás, és az egyéb zavaró zajok ellenére is érződött a felszabadult jókedv.
– Hallom főnök, hogy vigyorogsz. Minek örülsz?
– Na, ugyan minek? – kérdezett vissza, de egyáltalán nem várta, hogy találgasson – Örülök ennek a szép időnek, örülök, hogy végre kiszabadultunk a laktanyából. Na, meg annak is, hogy megszabadultam ettől a fakezű Sanyikától. Kíváncsi vagyok, mit fog összebénázni a következő napokban. Szegénynek még parancsnoka sincs. Az lett volna még jó húzás…- hagyta félbe a mondatot, mert rájött a röhögés – hú, anyám… mit alakítottak volna…jaj de kár… mit összeröhögtünk volna…
– Mi van, nem értek egy szót se. Ne röhögj már!
A torony másik nyílásában ülők ugyan nem voltak a rádióra rácsatlakozva, de közel ültek, így a pk-t hallották élőszóban, és ők is kíváncsian figyelték, hogy mit röhög magában.
– Az lett volna nagy húzás – küzdötte le Zsolt a nevetését - Ha Radulovicsot teszik át hozzá.
Nem kívánt ez a gondolat további magyarázatot, mindannyian értették, hogy Radu nem egy szuper katona. Még maga Radu is tisztában volt ezzel, de azért a gondolat felvetését sértőnek találta. Kiderült abból, hogy tenyérrel tarkón csapta parancsnokát, aki a további ütések elhárítására kénytelen volt védekezni.
– Az a nagypofájú cigánygyerek biztosan képes lesz arra, hogy a parancsokat továbbítsa. – üvöltötte túl a motor zaját Radu – Aztán majd figyeljétek meg, milyen büszke lesz magára!

Az említett nagypofájút Zámbó Jóskának hívták. Elmondása szerint odahaza Indiánnak nevezték, de itt senki nem mondta neki így. Fényképek igazolták, hogy milyen szép hosszú fekete haja volt, amiből már csak a feketeség maradt. Jóska az a típusú ember, aki sokadmagával erőszakos, de a banda nélkül jól kezelhető. Igaz, meglehetősen hőzöngő, nagyhangú, de ezzel csak az intelligenciájának hiányosságait álcázza. Különösen Radulovics Misivel acsarkodtak sokat kopasz korukban, de szerencsére már nem tartoznak egy szakaszba. Nincsenek persze messze egymástól, találkozhatnának akár minden nap is, de nem akarnak. Jóska beosztása szerint irányzó, de mivel hiányos a kezelőszemélyzet, most neki kell a rádióhoz ülni. Sanyikával se szeretik túlságosan egymást, de a beosztás nem kívánságműsor. Kettejük kapcsolatát az jellemzi, hogy Sanyika feltűnően ügyetlen, Jóska pedig őszintén reagál erre. A néhány nap előtti eset se javít sokat a viszonyukon, amikor Jóska ráütött a kólásüveg fenekére, miközben Sanyika éppen a vizet itta belőle. Nem gondolta persze, hogy ezzel kitöri a fogát, de ezt már nem lehet visszacsinálni.
– És te hogy érzed magad odalenn? – folytatta Zsolt a vezetőjével való társalgást, miután Raduval abbamaradt a kakaskodás.
– Örülök főnök, hogy végre összekerültünk. Van végre egy szuper pk-m. Azért azt sajnálom, hogy nem a Sanyikát adták oda ennek a pedálozó Pumpának. Lett volna belőlük olyan terepkutató, hogy aztán kutathattuk volna őket. Hát te Béla minek örülsz? – intézte kérdését a töltőkezelő felé.
– Nincs bekötve a Béla, kint ülnek, mint a verebek. – tájékoztatta a vezetőjét Zsolt, majd közvetítette a kérdést.
– Annak örülök – mondta Béla - hogy itt van …. A francba! – ugrott be a küzdőtérbe, miután büszkén megveregette mellén a zubbonyt, s érezte, hogy nedves a zsebénél.
– Mi baja van? – kérdezte Zsolt kíváncsian Radutól, aki közös nyílásban ült Bélával, tehát neki tudnia kell.
– Mi történt odafenn főnök? – érdeklődött a vezető, aki teljesen el van különítve a többiektől, csupán a bb-n tudnak kapcsolatot tartani. – Mi ez a nagy recsegés?
– Én vagyok az. – adott magyarázatot Béla a recsegésre. – Becsatlakoztam. Most hallotok rendesen? – kérdezte, miután nyakához szorította a gégemikrofont.
– Mi bajod van? Miért ugrálsz? Majdnem lesodortad Radut is.
– Nagy baj van péká, nagy baj van. Kilyukadt a szolgálati lapos. Ja! Nem is. Csak a csavarja lett túlerőltetve, ott ereszt. Egy kicsi konyak mindenesetre kilötyögött. Gyorsan meg kell inni a maradékot!
– Hogyisne! – háborodott fel Mosi. – Majd ha megérkeztünk. Nehogy megigyátok, amíg nekem vezetnem kell!
– Mosikám, te a vezetésre koncentrálj! – szólt rá Zsolt – Most mondja itt nekem a Lajos, hogy zárkózzunk fel.
– Szándékosan maradtam le péká. Pumpáék nagyon az orrom alá füstölnek.
– Harmincas kopasz! - szólt be valaki a 3.szakasz őrmesterének bátran, hiszen nem lehet tudni, ki volt az.
– Jenő balra! – utasította Pumpa a vezetőjét, amit persze az illetékes nem hallott, mivel nem a bb-n hangzott el, hanem a rádión, amit benn a kocsiban nem hallanak.
– Ne kifelé dumálj, te ökör! – szólt be ismét valaki ismeretlenül.
– Itt az ötös. Ne szórakozzanak!
– Mi van a konyakkal? Nem hallotok? – aggódott Mosi
– Nem hallottalak – mondta Zsolt. – Dumálnak a rádióban, Béla meg már szétkapcsolt, furakodik kifelé, pedig még ezért is kapunk a Pipás őrnagy elvtárstól, hogy mind kinn ülünk a toronyban.
– Huszonegyes! Zárkózzatok fel! – nyomta meg a rádió adásgombját, majd nyomatékul még intett is a mögöttük haladóknak.
Béla a kint ülőket élőszóban megnyugtatta, hogy csak a két decis kupakja lazult ki, a félliteresnek semmi baja.

A harckocsi oszlop közeledett az erdőhöz. A szántóföld, és a fák közötti keskeny réten egy öregember kaszálta a füvet. Zsolt beleszippantott a levegőbe. A frissen vágott fű illatát szerette volna megérezni, amit oly sokszor érzett gyerekkorában. Elképzelte, hogy a nagyapját látja maga előtt, amint a szérűben dolgozik odahaza. Az út mellett, a szekérhez kötve, a saroglyából ropogtatja a szénát Gyuri, az almásderes. Az idilli kép csak pillanatokig tart. Csak addig, míg az orra megtelik az előttük haladó tank füstjének bűzével. Azzal a szaggal, amit más dízelmotor is kibocsát, de neki örökké a tankot fogja eszébe juttatni. A szekeret is csak lelki szemeivel látta, a szénát úgyszintén, a Gyuriról nem is beszélve. Ehelyett csupán egy felfordított kerékpárt látott, mellette egy munkáskabáttal letakart háti kosarat.
– Érzitek a széna illatát? – kiáltotta a mellette ülőknek.
Radu, válasz helyett csak bólogatott, hüvelykujjával pedig a háta mögé mutogatott oda, ahonnét a domináns szagot érezte.
– Én érzem - hallotta a parancsnok a fejhallgatójában a vezető hangját, majd az erős köhögést.
– Mi van öcsém? Megártott a szénaillat? – nevetett Zsolt, majd miután elmondta mit hallott, a többiek is.

Béla ott felejtette tekintetét az öregen. Zsolt figyelte ezt a nagydarab jámbor legényt, ahogy elmélázik. Biztosan őt is emlékezteti valakire hazulról. Kedvelte ezt a kissé nehéz fejű katonát. Önzetlen, barátságos, segítőkész, kicsit naiv. Na jó, nem annyira kicsit. Sokan ki is használják. Lehet, hogy a holdról került ide, mindenesetre teljesen felkészületlen az őszintétlen viselkedéssel szemben. Zsoltot nagyon felháborította a nemrég történt eset, amikor Lajos hadnagy megszégyenítette a többi, fiatal katona előtt. Tény, hogy nem egy lángész a Béla, de szemét dolog csupán gonoszságból kinevettetni a többiekkel. Tantermi foglalkozáson került szóba, hogy Kanadában sok búza terem. Mivel Béla civilben pék, neki szakmába vágó téma. – Mutassa meg a térképen, hol van Kanada! – Nem találta. Pedig jó nagy ország, nem nehéz meglátni, de neki mégis elkerülte a figyelmét. A többiek kuncogása még inkább zavarba hozta. Aztán Budapest fővárosa volt a feladat. Kereste, kereste, de azt se találta. Idegességében annyira leblokkolt, hogy nem vette észre, hogy ez már beugrató kérdés. A többiek nagyon jól szórakoztak, bár nem kizárt, hogy lett volna köztük más is, akinek képességeit szintén meghaladja ez a feladat. Na, de van ilyen gonoszkodás a polgári életben is, itt pedig fokozottan előjön az emberekből a szemét viselkedés.