2024. március 19., kedd

Gyorskeresés

Fantasztikus kirándulás

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Évekkel ezelőtt írtam egy fantasztikus utazásról meglehetősen szokatlan formában. Csupa párbeszéd az egész, egyetlen leíró mondat sincs benne. Azt fantáziáltam benne, hogy a feleségemmel, a fiammal és az ő párjával négyesben utazunk Nedecbe. Még egy meg nem történt politikai eseményt is beleképzeltem. Vagyis teljes egészében fantázia. A mostani kirándulás nem ilyen volt. Megtörtént, de én csak képzeletben vettem benne részt. Nem első ilyen eset. Volt már hasonló...bár tényleg csak hasonló.

Tizennyolc éve a gyerekeim Duna-menti kerékpárútra indultak Ausztriába. A baráti, ismerősi körből olyan sokan jelentkeztek a túrára, hogy aggódni kezdtek, hogyan lehet majd koordinálni ekkora tömeget. Végül az indulás napjára hárman maradtak. Telefonon beszéltünk, SMS-eket váltottunk. A nehézségeket elbagatellizálták, vagy meg sem említették. Elővettem itthon a térképet, és próbáltam nyomon követni őket. Nem volt egyszerű, hiszen az árvíz miatt olyan kerülőket tettek, hogy ők se tudták hol járnak. Hogyan tudtam volna én? Mindez nem számít. A lényeg, hogy én is átéltem a kalandokat...illetve azok egy részét. Olyan osztrák városneveket tanultam meg, amiket nem is hallottam korábban. Később élőszóban is beszámoltak, s én újra átélhettem azt, amit valójában meg sem éltem.

Na, most valamit nem értek. Megesett legalább kétszer, hogy barátaink számoltak be nyaralásukról, fényképek mutogatásával olyan részletesen, hogy „Hajts csak vissza! Ott azon az ajtón kell átmenni, és ott balra volt a mi szobánk” Kit érdekel? Na, de tényleg. Nem tudom ismeritek-e azt az érzést, hogy legszívesebben otthagynám a mesélőt, mert határozottan idegesít az, hogy olyanokat kell végighallgatnom, ami egyáltalán nem érdekel. Ezt persze nem mondhatom, mert akkor örök harag.

A tegnapi túra viszont hatalmas élmény volt számomra. A fiammal túráztunk kettesben. Ő fizikai valójában, én pedig virtuálisan. Nem élménybeszámoló útján utólag, hanem valós időben. Úgy járt megint, hogy a társak lemondták az utat, így egyedül vágott neki Londonból Skóciának. Nem idegen vidékre ment, hiszen két évig ott élt, csak úgy hozta sorsa, hogy ott kellett hagynia, pedig szereti ezt az országot. Nem tudtam volna elképzelni ifjú koromban, hogy idáig fejlődik a kommunikáció. Akkor levelet kellett írni, hogy szeretteinkkel közöljük amit fontosnak tartunk. Ma már nem számít a távolság. Megesett másfél éve, hogy a főnököm Kaliforniából szólt, hogy a miskolci telephelynek nem zártam be a kapuját.
Most nem mentünk ilyen messzire. Glasgow-ban esett az eső, de a tengerparton sütött a nap. Mentünk... :) … kirándulni Arran szigetére. Korábbi alkalommal nem volt idő felmászni a 874 méteres hegycsúcsra, ahonnét látni lehet Írországot.
A kompról több kép is készült előbb csak a felhőkről, majd egyre jobb rálátás volt a hegyre. Közben én megebédeltem Miskolcon, majd amíg a fiam 2 óra 20 perc alatt feljutott a csúcsra, én aludtam egy jót. Így teljesen kipihenten nézhettem körbe. Később a kristálytiszta patak vizében se nekem ázott el a nadrágom. Csak képen láttam, de mintha ott lettem volna.
Ettől már csak az lenne igazibb, ha valóban ott lennék.

Hozzászólások

(#1) potyautas


potyautas
csendes tag
LOGOUT blog

Most meg Cantenbury-ben sétálgatunk a fiammal úgy, mint múltkor a hegyen.

[ Szerkesztve ]

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.