Más kor 13. folytatás
Nem igazán volt kedvem mesélni, hiszen hiába csak poroszkált a fakó, nekem eléggé ki kellett lépnem ahhoz, hogy tartsam a tempót vele. A katona se nagyon kérdezgetett. Bizonyára még a hajnali támadást emésztette. Talán jobb lett volna, ha egyszerűen fel se veszi a harcot. Most a Lónyai regimentben készülődhetne Munkács ellen, aminek a zsoldjában volt még tegnapig. Erkölcsi szempontok nem igazán befolyásolják a fegyveresek legtöbbjét. Mennyivel egyszerűbb volt még fiatal legény korában, mikor az apja két testvére magával vitte egészen Régensvárig, ahol már nem értették egymás szavát az ottani pórnéppel. Annyi dolguk volt, hogy tereljék a marhákat, s óvják a haramiáktól. Egyértelmű volt a feladat. Ma már nincs ilyen munka, hiszen ugyan ki merne átvágni az oszmánok területén? Jobban járnak az urak, ha velük egyezkednek a jószágról. Úgyis elveszik, s akkor semmit nem kapnak érte. A köznép inkább már disznót tart, mert azt nem eszi a pogány. Már pedig ahogy a helyzet áll, sokáig itt lesznek még. Azt beszélik a népek, hogy még a király személyében is a szultán szava dönt. A német uralja a fél országot, de az is meghunyászkodik, mert nincs ereje a pogányt elüldözni. Talán a pápának kellene összefogni ellene a keresztény világot a hit nevében? Az egyszerű katona embernek ugyan semmi jót nem hozna egy magyarországi hadjárat, hiszen zsákmányolni már nincs mit, hiszen alig van az Alföldön élő ember. Annál többre nem számíthat, hogy ételt kap az urától. Ha a Tiszán nem kel át a pogány, az övéi odahaza nincsenek veszélyben. Ha őt kérdezné a szultán, északnak küldené, ahol az aranybányák vannak. Ha az urak is ennek lehetőségével számolnak, akkor erősítik a várak védelmét, és zsoldba fogadják őt is. Jó lenne, ha Tokajnál nem kellene tovább menni!
A katona nyugtalanul forog a nyeregben. Bizonyára vívódik rajta, hogy van-e értelme az én tempómhoz igazodnia, vagy hagyjon inkább magamra. Pénzt már úgyse kap értem se a munkácsi paptól, se senkitől. Aztán úgy tűnik, megesik rajtam a szíve. Leszáll a lóról, s gyalogol velem egy darabon. Hamar kiderül azonban, hogy szó nincs szánalomról. Egyszerűen megéhezett.
- Aztán van-e valami étek abban a zsákban?
- Egy darab lepényt kaptam a tutajostól. Azt megosztom veled öcsém, de aligha teli meg a hasadat.
- A következő faluban szerezhetnénk étket, de jó szívvel talán csak vizet adnak. Ahhoz meg kevés vagyok magam, hogy erővel vegyem el.
- Talán cserélhetnénk sóért! - találtam rá a megoldásra s emeltem ki zsákomból a sótéglát.
- Na, az jó lesz. Ahogy kend baktat itt utánam, estig se érünk Tokajba. Éjszakára bezárják a várat, s mi éhen maradunk.
- Szerintem semmiképpen nem érjük el estig Tokajt. Hány kilométerre van? Óránként ötnél többet nem tudok megtenni.
- Nem értem mit kérdez kend. Mi az a kilométere?
- Miben méritek a távolságot? Hogyan mondjátok meg mi milyen messze van?
- Minek kérdez ilyeneket? Kend miben méri? Naményból Tokajba egy napi lovaglás az út.
- De valami rövidebb távra való mértékegység csak van.
- Persze, hogy van. A mérföld. Úgy tesz kend, mintha nem ezen a világon élne. Vénember létére ezt se tudja?
Ezzel átsiklottunk a problémán. Azt megtudtam, hogy mérföldben mérik a távolságot, de arról fogalmam sincs, mennyire vagyunk a céltól. Persze ha számszerű adatot kaptam volna, akkor se tudnám. A mérföld jó másfél kilométer az én tudásom szerint, de ebben az időben lehet akármennyi.
A következő faluban elcseréltük ennivalóért a sótéglámat. Így megoldottuk erre a napra is az étkezést. Aztán a katona megint nyeregbe szállt, én pedig loholhattam utána. Nagy igyekezetemben a tájat se nagyon néztem. Noha nem sok néznivaló volt rajta. Sík vidék, többnyire legelővel. Ahol kitaposták a füvet, az volt az út. Láttam ugyan búzának gondolt vetéseket, de csak kicsi parcellák voltak, nem több holdas táblák. Feltűnt, hogy nincs sora a vetésnek. Na, de hogyan is lenne, hiszen kézzel szórják el a magot. Bolondnak is néznének, ha a vetőgépet említeném. Az jutott eszembe, hogy mostanában kellene virágozni az akácnak, s azt milyen nagyon szerettem gyerek koromban enni. Csak a bogarakat kellett lefújni róla. Viszont egy szál akácfa nem sok, annyit se láttam. Viszont láttam olyat, ami megdobogtatta a szívemet. A távolban feltűnt a síkság fölé magányosan emelkedő Kopasz hegy. Persze el is vettem azonnal a jókedvemet azzal a gondolattal, hogy ugyan mit várhatok attól, hogy elérem Tokajt 1550 májusában? Ha maradok ebben a korban, teljesen mindegy, hol vagyok. Előbb a 21-ik századba kellene jutnom, aztán már felülnék a vonatra.
- Nézzed csak öcsém! - osztom meg mégis a felfedezésemet a katonával – Az már a tokaji hegy. Nagyjából ekkora távolságról szoktam látni, csak éppen a túlsó oldalát az Avasról?
- A micsodáról?
- Mit micsodáról? Mit nem értesz? Az Avason lakom Miskócon.
Nem szólt erre egy darabig semmit. Előbb azt gondoltam, megértette a választ. Miskolcon lakom az Avason. Valahol nekem is laknom kell. Azon nem is gondolkoztam, hogy számára mit jelent az a szó, hogy avas. Csak később jutott eszembe, hogy akár tilalmas erdőnek is értheti, ugyanis ilyen jelentése is van. Akkor pedig vagy bolondnak tart, mert ott nem lakik senki, vagy valami úrnak, hogy egyáltalán bemehetek abba az erdőbe. Utóbbi esetben talán fizetséget is remélhet, ha hazajuttat. Bizonyára erre gondolhatott, mert megint leszállt a nyeregből, s javasolta, pihenjünk egy nagy tölgyfa árnyékában amíg a lova legel egy keveset.
- Oltanád-e szomjadat jó uram? - nyújtotta felém kulacsát
- Jó uram? Eddig még kend voltam. Sőt! Sátánfattya – reagáltam a kínálásra.
Persze csak azután, hogy jót kortyoltam a vízből. Nem találtam olyan jóízűnek, mint odahaza volt a szülői ház kútjából, különösebben rossznak se....olyan, olyan víz ízű. A szomjamat oltja, s ez a lényeg. A katona is ivott, s csak utána adott magyarázatot.
- Nem tudom uram kiféle vagy. Az igazat megvallva eddig nem is érdekelt. A vár papja pénzt ígért, ha visszaviszünk. Ettől többet nem kellett tudnunk. De most már kíváncsivá tett ez az avas dolog. Nem lehetsz akárki ha olyan helyen van az otthonod, ami a pór nép elől el van tiltva. Rémlik mintha mondtad volna, hogy felfogadsz vezetőnek, csak éppen nem tudsz megfizetni.
- Bizonyára arra gondolsz, hogy ha megérkezünk, majd valamely atyámfia megfizeti a fáradozásodat.
- Megvallom, ez is megfordult a fejemben.
- Tudod öcsém, az a helyzet...
Elhallgattam. Ugyan mit mondjak neki, amikor magam se tudom mi a helyzet. Valamit persze mondanom kell, mert teljes figyelmét rám fordította. Egye fene! Megmondom a valót, aztán azt kezd vele, amit akar.
- Az a helyzet, hogy magam se tudom mi vár rám, ha megérkezem. Nem az a legnagyobb gond, hogy hol vagyok, hanem az, hogy mikor vagyok.
- No, annyira nem csavaros az én eszem, hogy ezt megértsem. Mondanád uram másképpen?
- Nem a saját időmben vagyok. Én a jövőből kerültem ide.
Na, ezen akkorát nevetett, hogy alig bírta abbahagyni. Mégse lehetett benne biztos, hogy a bolondját járatom vele, mert amikor végre abba tudta hagyni a nevetést, láthatóan elgondolkodott. Homlokára tolta fövegét, hogy megvakarhassa a tarkóját. Azt remélve, hogy ettől felfrissül az észjárása.
- Ez megmagyarázná, hogy nem tud lovagolni. Nálunk az utolsó cigány purdé is megüli a lovat. Beszélik, hogy lovas nemzet fiai lennénk. Őseink járni se tudtak igazán, olyan karika lábuk volt a sok lovon üléstől. Gondolom a saját idődben nem kellene vezető se számodra. Na de lovagolni csak kell akkor is! Vagy nem?
- Sokan lovagolnak akkor is, de csupán kedvtelésből, szórakozásból. Semmiképpen nem szükségszerűség okán. Olyasmi ez mint most, hogy az urak járnak vadászni, s annyi vadat lőnek, amennyit nem bírnak megenni. Csak azért teszik, mert kedvüket lelik benne. Na, ilyen a mi időnkben a lovaglás.
- Azt azért nem gondolom, hogy gyalogszerrel jártok.
- Egyáltalán nem. Sokféle szerkezet van erre kitalálva. Legszívesebben kocsival járnék.
- De hát azt is ló húzza.
- Nem. Gondolom, nem beszélsz deákul. Amiről én beszélek automobilnak nevezték abban az időben, amikor kifundálták. Annyit tesz, hogy saját magától mozog. Nem tudom hallottál-e már olyanról, hogy kátrány.
- Nem, nem hallottam róla. Mi az?
- Vannak a világban olyan helyek...sajnos magam se tudom hol...Amerikában biztosan...
- Bolondokat beszélsz urambátyám. Amerigónak hívták az egyik szerzetes ismerősömet, s úgy beszélsz róla, mintha az egy hely lenne a világban.
- Hagyjuk, nem érdekes.
- Dehogynem érdekes. Mi van azzal a...minek is mondtad?
- Vannak kátrány tavak. Olyasminek képzeld, mint egy mocsár. Ez olyan folyadék, hogy meg lehet gyújtani. Hasonlóképpen veszik kezelésbe, mintha pálinkát főznének. Aztán ennek a párlata olyan gyorsan ég, mint a lőpor. A lőport ugye ismered? Erre a gyorsan égő folyadékra találtak ki olyan szerkezetet, ami forgatja a kocsi kerekét, s így tud haladni ló nélkül.
- Na inkább induljunk, mert csak megsajdul a fejem a sok bolondságtól – kelt fel a fa alól, s indult napnyugta felé, hogy a közben ellegelésző fakót utol érje.
Jól benne jártunk már a délutánba, amikor elértük Kótajt. A katona felajánlotta, hogy üljek mögé a lóra. Maga se hitte, hogy bejut a várba, de Rakamazig szeretett volna legalább eljutni sötétedés előtt. Végül abban maradtunk, hogy itt elválunk. Nem volt ugyan kedvem már beszélgetni sem, de ha éjszakai szállást akarok a falu egyik istállójában, bizony kénytelen leszek valami mesét kitalálni a helybélieknek....
