Egy szál férfiember húsz lánnyal körülvéve. Kell ennél jobb buli? Tizennégy évesen kicsit másképp jön le a dolog. Ötvenöt évvel ezelőtt még a lányok se nagyon nyiladoztak 14 évesen, a fiúk pedig főleg nem. Na, de menjünk még ettől is visszább egy kicsit!

Az iskola igazgatója egy katonás viselkedésű, szigorú ember volt, aki történelmet és éneket tanított. Feri barátom azért kapott ötöst, mert a nagyapja vöröskatona volt. Engem az évszámokkal akart megfogni, de azzal nem lehetett, így kénytelen volt megadni az ötöst. Történt mindez akkor, amikor már alkotmánytan volt a tananyag. Szerencse, hogy nem abból kérdezett, mert biztos egyes. Még a Don Juan jut eszembe róla, mert hiába javítottam ki, ő ragaszkodott a „don zsan”-hoz. Nem tudom milyen órán történt, de ez inkább irodalom...vagy ének. S akkor már helyen is vagyunk. Az igazgató bácsi (gyerekként így szólítottuk. Csak ipariban lett elvárás a tanárnő elvtársnő) komolyan vette a zenét. Szervezett tangóharmonika zenekart. Az lehetett benne tag, akinek vettek hangszert a szülei. Az én bátyám volt a kivétel mint nagydobos. A himnusz előjátéka a legcsinosabb osztálytársam kiváltsága volt, hiszen a legmélyebb hangot csak az ő hangszere tudta. A zenekar nem önálló produkciót adott elő, hanem az énekkart kísérte. Ennek voltam én az egyik tagja éveken át. Nem szívesen, de nem sok választást hagyott az igazgató. Mindenkinek kötelező volt a szakköri foglalkozás. Aki tudott énekelni az énekkaros lett, aki nem, az munkaszolgálatos. Akkor még nem tudatosult bennünk ennek a szónak a borzalma, a felnőttek pedig nem tették szóvá. Ez a tevékenység az iskolakert, valamint az igazgató kertjének a műveléséből állt. Amikor építkezett, az énekkar is részt vett a cserép adogatásban. Na, de maradjunk az éneknél!

Mint említettem, nem szívesen jártam, de nem volt választásom. A szövegeket is nehezen tanultam, de együtt a többiekkel nem volt gond. Erről jut eszembe, hogy évekkel később a bátyámék úgy mulattak, hogy a felesége – aki egyáltalán nem tud énekelni – előmondta neki a szöveget. Na szóval! Nem mondhattam, hogy én nem akarok énekkaros lenni. Vagyis mondhattam volna, de mindhiába. Azt a megoldást választottam, hogy egyszerűen nem mentem el énekkari próbákra. Számonkéréskor azt mondtam, hogy elfelejtettem. Ez bevált. Hiba akkor történt, hogy a már mutáló hangú fiúkon számon kérte egyenként a szövegtudást. Bizony mind megakadt hol itt, hol ott. „Mars munkaszolgálat!” Az összes fiút kidobta az énekkarból. Kivéve persze engem, mivel én akkor is elfelejtettem menni. Mai fejjel már úgy élném meg, hogy én vagyok a kakas a tyúkudvarban, de akkor baromi megalázónak éreztem. Ünnepségeken mi adtuk a műsort. Szerettem volna elbújni, de nem! Az első sor közepére állítottak, hogy mindenki lássa a szégyenemet. Csak a mutáló hangom szabadított meg, de addig volt pár kellemetlen élményem.

Később ipariban – ahol már nem volt ének óra – szerveztek énekkart. Nem feleltem meg a válogatáson, amit akkor már zokon vettem. Évek múlva azzal kaptam elégtételt, hogy a falusi kutyaütő bandában én lehettem az énekes. Ehhez nem a jó énekhang volt a fontos, hanem a bátorság. Hallani alig lehetett, mert a gitárt mindig hangosabbra tekerték. Én voltam a sztár. Nem igazán aknáztam ki az ebben rejlő lehetőséget. Nagy hiba volt.