A Wartburg egyhangú kerregését, nagyjából 10 kilométerenként kissé elnyomja az ütközésig le-, majd feltekert ablakon beáramló hideg menetszél. Kénytelen vagyok időnként friss levegőt beengedni, nehogy elaludjak. Lehetne lejjebb venni a fűtést, de nem ezzel van a baj, inkább csak a fejemnek van melege, s ez ugyancsak álmosító, így éjjel 3 óra környékén. Éjfél óta vagyunk úton. Közben ugyan volt egy kis izgalom, mivel az előttünk haladó Dacia bekavart a pesti átkelésnél. Nem választhattam más útvonalat, nehogy elveszítsük egymást. Abban az időben nem volt még mobil telefon, nem tudtuk megkérdezni egymástól, hogy éppen hol van. Annyira nem ismertem a várost, hogy felajánljam a konvoj vezetését, így követtem a komámék kocsiját. Azt a Daciát, amit néhány nappal korábban vettek. Mondták, de nem hittem el nekik, mivel korábban nem beszéltek a vásárlási szándékukról. Meg voltam győződve róla, hogy valakitől kölcsön kérték, mert az öreg 850-es Fiat-ot szűkösnek találták négyüknek. Ők ugyanis magukkal hoztak egy baráti házaspárt. Mi ketten utaztunk Ibolyával.
- Ismerkedem a várossal – kiáltott át zavart vigyorgással a koma, amikor megfordult egy dél-budai lakótelepen.
- Azt gondoltam, van itt valami dolgod. – válaszoltam, noha egyértelmű volt, hogy eltévedtünk.
Úgy tudtam, hogy az Erzsébet híd a jó választás, de mi a Szabadság hídon keltünk át. Valahol túl mentünk, ez egyértelmű. Ha lett volna helyismeretünk, még könnyen lehetett volna korrigálni a tévedést, de a budai oldalon is rossz irányba mentünk. Nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor elértük az Osztyapenkót. Itt már táblák jelzik, merre menjünk Bécs felé. Az autópályán egyszer jártam korábban, de ellenkező irányban, utasként, ködben és sötét este. A tájat nézni most se volt alkalmam. Többnyire szép tiszta éjszaka volt, csak ritkán szaladtunk bele kis ködfoltokba. Megbeszéltük, hogy majd felváltva vezetünk. Ugyanis korábban Budapestnél messzebbre még soha nem vezettem. Az a távolság nagyjából 300km, oda-vissza. A bécsi út 800km. Azért ez jelentős különbség.

Reggelre persze rájöttem, hogy nincs értelme a váltott vezetésnek, hiszen az anyós ülésen erőltetett alvástól inkább még fáradtabb lesz az ember. Ibolya is sokat forgolódott. Nem lehet kényelmesre állítani az ülést. A menetzaj is erős, a rugózás is elég egyenetlen, bár nem rándul akkorákat az ember feje, mint vonaton, amikor a váltóhoz ér. Ez utóbbit is volt szerencsém kitapasztalni. Talán megtehettük volna, hogy ledöntjük a hátsó ülést. Mivel ez egy kombi autó, ki lehet benne nyújtózni. Fél évvel később ezt majd kipróbálom, de álló kocsiban is annyira kényelmetlen, hogy az éjszaka közepén inkább előremászok az ülésbe, s ott kuporgok majd virradatig. Ez majd egy másik kaland lesz, most egyelőre úton vagyunk Bécs felé. Se térkép, se nyelvtudás, se helyismeret. Viszont komaék már áprilisban tettek egy kirándulást. Azt hittem, ez elég ahhoz, hogy ne tévedjen el. Erre persze már Pesten rácáfolt.
Ha nem is tartjuk a megengedett legnagyobb sebességet, de azért közel járunk hozzá. Általában 110 körüli a tempó. Nem mondanám nagynak a forgalmat, de a napszakhoz képest, elég sokan vannak úton. Az autók jelentős hányada szintén Bécsbe megy.
Már legalább egy éve tart a bevásárló-turizmus. Az állam biztosít mindenkinek egy valutakeretet, amit az Ibusznál, az útlevél bemutatásával lehet kiváltani. Egyébként nem tarthatunk magunknál külföldi fizetőeszközt. A határon ellenőrzik, mennyi van nálunk. Ha sok, akkor elveszik. Ezért terjedt el az a szokás, hogy a családban mindenkinek váltanak ki útlevelet, s a mozgáskorlátozott nagymamát is berakják a Trabantba, s irány Bécs, mert az ő valutája is kell, hogy a hűtőládát, vagy a videót meg tudják venni. A média persze tele van az állampolgárok hazafiatlan hozzáállásának az ostorozásával. Kiviszik a valutát külföldre, s ezzel kárt okoznak a népgazdaságnak. Annyira persze nem rugalmasak a döntéshozók, hogy a szlovén hűtőládát – vagy mondhatnék más népszerű fogyasztási cikket – behozzák az országba, s akkor a lakosság itthon költené a pénzét. Bár szerintem sok olyan cikket hoznak be, amit itthon nem vennének meg. Én, nem is indultam volna el szórakoztató elektronika beszerzéséért. Szerszámgépet kívántam vásárolni. Jobbat és kedvezőbb árút, mint amit itthon kapni lehet. Ibolya persze azt mondta, hogy ha nem veszünk videót, ő nem is jön velem.
Ez ugyan kimeríti a zsarolás tényállását, de inkább engedtem a követelésének. Nem jártam még külföldön, noha betöltöttem a harmincötödik életévemet.
A többségtől gyorsabbak vagyunk. Kevesen előznek bennünket, de azok viszont villámgyorsan elsuhannak mellettünk. Többnyire csak remélem, hogy a koma Daciájának a fényeit követem. Itt persze nem lehet eltévedni. Majd Győrnél lesz vége a pályának, de ott sincs gond, csupán a fő úton kell maradni. Mosonmagyaróvárnál megállunk tankolni, így van megbeszélve.
- Nézd má’! – hallom a csodálkozást, a Daciából kikászálódó, nagykabátban is didergő útitársaktól. - Ez meg egy szál pulóverban van.
- Kabátban kényelmetlen vezetni, meg nálunk van fűtés.
- Ez nem melegít. Majd’ megfagyunk benne. Nem tudom, hogy lehetne rávenni a fűtést.

Na, ez nem is fog kiderülni egy jó ideig, mert az elkövetkező nyáron már működik, akkor viszont lekapcsolni nem fogják tudni. Miután fűtött utastérben, kánikulában végigszenvednek egy 3000km-es utat, csak akkor jönnek rá, hogy a radiátor csapjának nem fordul a tengelye. A kar elfordul, de attól a tengely marad, ahogy volt. Azon az úton lesz még egyéb gond is, de messze vagyunk még attól. Most megyünk Bécsbe. Veszünk nekem sarokcsiszolót, kettőt is. Egyik száraz, másik vizes csiszoláshoz kell. Arra persze nem gondoltam, hogy a Mariahilfer strasse-n nincsenek szerszám-szaküzletek. Ott csupán barkácsgépeket árulnak. Bizonyára találhattunk volna ipari gépet is, de nem ott, s nem annyiért. Az anyagi lehetőségeink erősen korlátozottak voltak (akkor is) Ezekkel a gondokkal majd később fogunk szembesülni. Egyelőre még életem első határátlépésének izgalmait élem át.
Mire elértük az országhatárt, már eléggé nagy volt a forgalom. A sorompó előtt négy kocsioszlop közül választhattunk. Volt idő kiválasztani, hiszen csak lassan araszoltunk előre. Pedig nem tartott sokáig az ellenőrzés. Jött a határőr, megnézte az útlevelet, beleütötte a pecsétet, a finánc megkérdezte, van-e elvámolnivalónk, s már mehettünk is. Visszafelé nem megy ilyen gyorsan, de azon ráérünk még bosszankodni. Most azon örvendezek, hogy elhagytam a hazámat, külföldön vagyok. Bécs még 70km, de itt már folyamatos a kocsisor. Elég lassan, többnyire csak 70-el haladunk. Néha elszáguld mellettünk egy-egy helybéli autó. Ők már munkába mennek, nem érnek rá a magyarok között cammogni.

A falvak nagyon rendezettek, szépen ki vannak világítva. Nagyon sok az üzlet, némelyikre piros-fehér-zöld színek vannak festve, s kiírva nagy betűkkel, hogy „magyarul beszélünk”. Több faluban is van autókereskedés, benzinkút talán mindegyikben. Bécs közelében már autópályán haladunk. Óriási a forgalom. Egyik felhajtónál próbálok előzékeny lenni, ezért behúzódom a belső sávba. Ott viszont feltartom a forgalmat, kénytelen vagyok lehagyni komáékat. Ekkor tudatosul bennem, hogy mennyire el vagyok veszve, hiszen nem tudom hová megyek, de még azt se, hogy hol vagyok. Nagy nehezen sikerül csak visszacserélni a sorrendet. A helybeliek nagyon jönnek mindenfelől. Szinte rátapadok a Dacia lökhárítójára, nehogy közénk kerüljön valaki. A Wartburg szabadonfutója miatt gyakran kapkodom a lábamat hol a fékre, hol a gázpedálra. Azért az is kellemetlen lenne, ha nekimennék. Nagyon stresszes a helyzet. Elérjük a Duna-csatornát. Egy híd, két híd, három híd. A negyediken átmegyünk. A harmadikon kellett volna, de ezt akkor még nem tudtam. A híd túloldalán az első adandó alkalommal befordulunk jobbra. Egy kis térre érkezünk, ami zsúfolt a parkoló autóktól. Ki van írva, hogy ein strasse. Nem ez a neve, hanem egyirányú. Körbemegyünk a téren, nem találunk szabad parkolóhelyet. Azt gondoltam, itt akarunk leparkolni, de újra kifordulunk a korábbi útra, bele a reggeli forgatagba. Széles, 2x2 sávos út, szorosan követem a Daciát. Rákanyarodunk egy még szélesebb útra, amin villamos is jár. Láttam egy pályaudvart, ami később fontos támpont lesz. Erről a széles útról ismét letérünk balra. Gondoltam, már a közelben lehetünk, azért tekergünk itt, össze-vissza. Egy zsákutca torkolatában megáll a Dacia, betolat.
- Na, azt hiszem találtak parkolóhelyet. Mi már nem férünk be, befordulunk a következő utcába, leparkolunk, s majd visszasétálunk. – mondtam, miközben vitt a forgalom, s be is fordultam ismét balra, immár harmadszor.
Jobbra kis utcák sorakoztak, de mind végigparkolva. A harmadik elejét találtam helyet. Leparkoltam, gyorsan visszasiettünk a zsákutcához, de a Dacia nem volt ott. Na, ekkor kellett volna a mobil telefon, de az még akkor nem volt divatban. Még kb 10 évet kell várnom egy ilyen lehetőségre. Ledöbbentem. El vagyunk veszve. Ezt a helyzetet nekem kell megoldanom, senki segítségére nem számíthatok.

- Menjünk vissza a kocsihoz! – javasolta Ibolya – reggelizzünk meg! Aztán majd megkeressük Mariékat.
Mindketten abban a hitben ringattuk magunkat, hogy valamelyik szomszédos utca a cél, tehát könnyen rábukkanunk az elveszettekre.
A reggelizéshez túl izgatott voltam, ezért csak egy kávét ittam a termoszból, s elindultunk gyalog, megkeresni a Mariahilfer strasse-t. Nagy segítség lett volna egy térkép, de eltévedésre nem készültük. Nekivágtunk a környéknek. A széles út nem tudom milyen strasse, de nem Mariahilfer. Amibe leparkoltunk, az valamilyen gasse, a szomszédos utcácska is gasse.
- A kis utcákat ne is nézzük, csak a nagyokat hívják strasszénak!
- Ezen a kis utcán azért menjünk végig, amott van egy nagy utca, lehet, hogy az az.
Nem az volt. Ráadásul a túlsó oldalán volt a Duna, nem is ebben az irányban kell keresnünk. Visszagyalogoltunk a Wartburghoz, mert onnét is láttunk egy széles utat, sőt még a vasútállomást is. Lehet, hogy az előtte lévő utat keressük.
- Mondták is, hogy a keleti pályaudvar közelében van a „Mária”
- Akkor menjünk, nézzük meg!
- Franz Josef Banhof – olvastam a feliratot. – Na, ez nem az.
Az utca neve se az volt, amit reméltünk. Gyalogoltunk még egy kört, útba ejtve azt a helyet, ahol a Daciát legutóbb láttuk. Titkon reméltük, hogy visszajönnek arra a helyre, ahol elveszítettük egymást. Nem jöttek vissza.
Csak másnap találkoztunk, amikor elmentünk hozzájuk megnézni, hogy hazaértek-e. Ekkor történt egy kellemetlen eset. Félúton elfolyt a hűtőfolyadék. Csupán az volt az oka, hogy nemrég az autószerelő felrakott egy olyan sima műanyag csövet a hűtőrendszerhez, amit nem lehet rendesen megszorítani. Legalábbis egy nyomás alatt lévő rendszerbe nem javasolt hőre lágyuló csövet berakni. A kellemetlenséget még tetézte, hogy a fagyállót kölcsön kaptuk egy ismerőstől, ugyanis kereskedelmi forgalomban nem lehetett hozzájutni ekkortájt. Mivel novembert írtunk már, nem volt ajánlott tiszta vizet tölteni a rendszerbe. Szükségképpen persze ideiglenesen megfelelt. Szerencsénkre volt is a közelben egy utcai kút. Természetesen rögtön az jutott eszembe, hogy mekkora szerencsénk van, mert ez megtörténhetett volna velünk Bécsben is.

Kellemetlenségből persze pont elég volt az, hogy el voltunk veszve. Ahhoz, hogy a nagyobb utcák neveit elolvasgassuk, rengeteget kell gyalogolni. Nem volt más választásunk. Nem nagyon remélhettük már, hogy közel járunk, mivel kicsi az esélye annak, hogy két vasútállomást építettek egymás mellé. A „Mária” pedig egy másik pályaudvar közelében van. Mentünk, mentünk. Ez az utca sem az, ezt sem úgy hívják. Fáradtak a lábaim, éhes is voltam de szerettem volna valahová eljutni. Beszélni se nagyon beszéltünk, túl nagy volt az utcazaj. Elkeserítő volt az a tény, hogy még csak egyetlen magyar kocsit sem láttunk.
Egyébként maga a város, nem nagyon különbözött Pesttől, de az autópark teljesen más volt. Olyan kocsik szaladgáltak itt, mint amiket az autós újságokból, meg a filmekből ismerek. Nálunk ugye akkor még a Lada volt „az” autó. Trabantok, Wartburgok, Skodák rótták a magyar utakat. Itt pedig Volkswagen, Mercedes (teherautók is) meg minden egyéb nyugati, és Japán kocsi. Nagyon sok kis terepjárót (gondolom Suzuki Samuraj) lehetett látni a városban tető nélkül. Nem találtam normális dolognak, hiszen fagypont körüli volt a hőmérséklet. Dél körül még a hó is szállingózott. Feltűnően sok volt a Citroen BX. Néhány évvel később nálunk is átalakult a járműpark. Tíz évvel később ebből a szempontból el is tűnt a különbség.
A távolban megláttunk egy kéttornyú, templomot. A mészkőcsipkékről azt gondoltam, valami központi hely lehet. Még azt is bemeséltem magamnak, hogy az a Stephans dóm. Noha azt tudnom kellett volna, hogy annak egy főtornya van, de az hatalmas. Igaz, ez se volt kicsi. Odaérve olvastam a táblát a házak falán, hogy Roosevelt platz. Na, erről még nem is hallottam. Viszont az aluljáróban találtunk falitérképet. Ennek alapján betájoltuk a helyes irányt. Elgyalogoltunk a városházáig. Közben már jó lett volna WC-re is menni. Nagyon elfáradtunk, de még nem voltunk sehol. Abban se lehettünk biztosak, hogy jó irányba megyünk. Attól nem tartottunk, hogy a kocsinkhoz nem találunk vissza, mert a Franz Josef Banhof jó támpont volt.
A kényszerű „sétánk” során rengeteg kirakat előtt elhaladtunk. Sokért nem adtam volna, ha megengedhettem volna magamnak, hogy beüljek egy igazi bécsi kávéházba.

Az élelmiszerboltok, hentesüzletek kirakatai is szemet gyönyörködtetőek voltak. Nem tudom, idehaza miért nem lehetett hasonlóakat kreálni. Műszaki üzletek ablakaiban nézegettem a videó rekordereket.
Gondoltam, ha nem találjuk meg a keresett utcát, vásárolhatunk máshol is. Viszont az árak úgy kb.14 000 schilling körüliek voltak. A mi 6000 scillingünk erre bizony nem elég. Komáék áprilisban 4200-ért vették. Nekünk még az is drága. Elsődleges a sarokcsiszoló, ami 1400 körül lehet, ha jól emlékszem. Mit mondjak, nem voltam boldog a külföldi kirándulásomtól. Reggel hatkor tettük le a kocsit. Eltelt négy óra, de hiába jártuk le a lábunkat, nem jutottunk el sehová. Utolsó reménységünk a taxi. Ibolya unszolására megkocogtattam az ablakot. A sofőr letette az újságot, majd letekerte az ablakot, s kérdően nézett rám.
- Froj? – böktem ki a kérdést, de ezt az egy szót is rosszul mondtam.
Ettől persze még nyilvánvaló volt, hogy mit kérdeztem. Kilökte az ajtót, s mutatta, hogy üljek be. Beültem mellé, Ibolya pedig mögém. Most megint mondanom kellett valamit.
- Mariahilfer strasse. – mondtam az úti célt, csak így tisztán.
Semmi olyasmit nem tettem hozzá, hogy kérem vigyen a…, vagy ilyesmi, pedig ennyit még összekaparhattam volna a német tudásomból. Vagy nem? Azt hiszem mégsem. Talán angolul úgy, hogy szeretnék menni a …na, de itt németül kellene. Sok évvel később hallottam, hogy annyira más dialektust használnak, mint az észak-németek, hogy nyugodtan rá lehet fogni, hogy osztrákul beszélnek. Ennek persze az én szintemen nincs semmi jelentősége. A taxis mindenesetre felcsapta a taxiórát, megfordult, megkerült egy háztömböt, felhajtott a körútra, majd a következő nagyobb kereszteződésnél kihajtott jobbra. Figyeltem az utcatáblát. Megérkeztünk.
- Wohin? – kérdezte hozzám hasonlóan kurtára fogva a kérdést.
- Jó lesz itt. – mutattam két kézzel, tenyeremet lefelé fordítva.
Nem is tudtam volna megmondani a házszámot, de nem is tudtam címet. Az utca megvan, ez a lényeg. Valójában már gyalog se lett volna messze, de ezt előre nem tudhattam. Kifizettem a 45 schillinget, s elkezdtünk olyan üzletet keresni, amiben megvehetjük a sarokcsiszolót. Na, itt már láttunk bőven magyar rendszámú kocsit. Ezek az üzletek kevésbé voltak hívogatóak, mint a város más részén. Többnyire túlzsúfolt kicsi helyiségek, nagy részük vásárlóval is, de áruval mindegyik tele volt. Végül mégsem ebben az utcában vásároltunk, hanem elkanyarodtunk a piac felé.
Ma sem tudom, miből gondoltam, hogy arra van, de arra van. Getreidemark strasse. Ez gabonapiac utcát jelent. Talán ebből gondoltam.
Az üzlet semmiben nem különbözött a többitől. Talán azért ezt választottam, mert nem volt benn tömeg. Nem is fért volna az eladótér közepén felhalmozott kartondobozoktól. Elképesztően nagy forgalmat bonyolítottak ezek a boltok. Meglovagolták a Magyarországról ide áramló vásárlóerőt. Nekünk szinte bármit el tudtak adni. A kínai gagyira garanciát is vállaltak. Bátran felajánlották, hogy a hibás terméket visszacserélik, hiszen nagyon kicsi esélye volt annak, hogy a vevő visszamegy. Ha mégis, azt elbírta a nyereség. A forgalmi adót elengedték, csak a határon le kellett igazoltatni, hogy az árut kivittük Ausztriából. Arra már nem emlékszem így 21 év távlatából, hogy a határon fizették vissza, vagy már ki se fizettük a boltban. Ez utóbbi lenne logikus, de akkor mi garantálja, hogy leigazoltatjuk? Vagy meg kell ezt érdeklődnöm, vagy… végülis mindegy. Az eladó kicsit tudott magyarul. Itt, ebben az egy üzletben megvettünk mindent. Egy darab Black & Decker sarokcsiszoló, egy Funai videó player, valamilyen autórádió, egy darab műsoros és három üres WHS kazetta. Ezzel szinte el is költöttük a pénzünket. Valami nagyon kevés maradt, na meg még amit a banánra adott az Ibolya munkatársa.
- Akkor még menjünk el a piacra banánért, mert anélkül nem mehetünk haza, ha már megígértem Anikónak!
Amikor felmálházva kiléptünk az utcára, esni kezdett a hó. Elindultunk lefelé, amerre a piacot gondoltuk, de kb. 200 méter után meggondoltuk.
- Majd veszünk valahol hazafelé. Biztosan találunk útközben.
Csak üdvözölni tudtam ezt az ötletet, s már fordultam is vissza. A vásárlást kevesebb, mint fél óra alatt elintéztük, már csak vissza kellett jutnunk a kocsihoz. Azt nem tudom, miért nem üresen mentem vissza érte, és megpróbáltam volna ismét idejutni, immár kocsival. Bizonyára attól féltem, hogy eltévedek. A pakkunk viszont elég nehéz volt a több kilométeres gyalogláshoz. Lementünk a metróba. A fali térképen kiválasztottuk a célállomást. A körút alatt körbe jár a metró.
Szinte mindegy, melyik irányba indulunk, csak meg kell számolni az állomásokat. Azt hiszem, a szándékunk szerinti iránnyal pont szembe mentünk. Amikor feljöttünk a felszínre, a Roosevelt téren találtuk magunkat. Na, itt legalább már jártunk.
Érzésre elindultunk a Duna felé. Még innét is nagyon messze volt. Közben néhány utcát elmentünk balra, mert azt tartottam a helyes iránynak. Szerencsére a hóesés abbamaradt. Most már kezem-lábam majd leszakadt. Amikor elértük a Duna-csatornát, semmit nem láttunk ismerősnek. Lehetett választani, hogy jobbra, vagy balra megyünk tovább. Megláttuk a villamost. Felszálltunk, de vesztünkre átment a hídon. Na, ez egészen biztos, hogy rossz irány. A túloldalon leszálltunk, visszagyalogoltunk, s gyalogosan indultunk észak-nyugat felé, amerre a Wartburgot hagytuk. Reményt vesztve ültünk be ismét egy taxiba, pedig már csak 2 gasse távolságra voltunk a céltól.
- Franz Josef Banhof!
Pillanatok alatt odaértünk. A taxi megkerülte az állomást, s a távolabbik végén rakott ki. Harmincvalahány, borravalóval 40schilling. A két taxizás ára annyi, mint egy videó kazettáé.
Éppen dél volt, amikor megérkeztünk a kocsinkhoz. Talán azt is mondhattam volna a taxisnak, hogy Wartburg tourist, hiszen az egész városban nem láttam másikat. A lényeg, hogy visszajutottunk.
- Nem kellene már ennünk?
- Kellene, de előbb jussunk ki a városból! Majd megállunk valahol.
Nagyon éhes voltam már, na meg fáradt is, de az izgalom elvette az étvágyamat. Megittuk a maradék kávét, s beröffentettem a motort.
- Tudod merre kell menni?
- Persze. Láttam itt nem messze egy Budapest táblát. Elkanyarodunk itt balra az állomás előtt, aztán pedig az első úton jobbra.
Így is tettem, de nem találtam több táblát, csak azt az egyet. Mentünk, amerre vitt a forgalom. Elértük az Öreg Dunát, annak mentén haladtunk tovább. Nyugtalanított ugyan, hogy jobb kéz felől van a folyó. Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy a túloldalon, vagyis az északi parton vagyunk. Nagyon kellett figyelni, hogy észrevegyük a víz mozgásának az irányát. Különben is nehezen hihető, hogy nem vettük észre, hogy átkeltünk egy ilyen nagy folyón. Nem is keltünk át. A haladási irányunkkal szembe folyt a víz.

Tehát rossz az irány. Már nagyon külvárosi volt a környezet. Annak biztos tudatában sem álltam meg, hogy Németország felé haladunk. Teljesen kiértünk a városból, amikor visszafordultam. Az út hamarosan autópálya szerűre szélesedett, követte a folyót, de immár lefelé.
Rengeteg tábla van kirakva, mindenféle városnévvel, hiszen attól függően, hogy merre kanyarodunk le, szinte bárhová el lehet innét jutni. A sok név között felfedeztem Budapestet. Nagy megkönnyebbülés volt ez számomra. Immár meg is állhatnánk ebédelni, de nem mertem letérni a pályáról. Egy csomópontban ugyan elnéztem a sávot, de az útépítők számítottak erre, s építettek egy korrekciós sávot is, a hozzám hasonlók számára. Későbbi utazásaim során figyeltem fel rá, főleg Németországban, hogy ezt milyen egyszerűen oldották meg. Csupán összekötötték a le és felhajtó ágakat. Így ha elég korán rájövök a tévedésemre, van mód visszatérni a pályára. Nem tudom, miért nem alkalmazzák ezt mifelénk.
Meg sem álltunk Bruck am Leute-ig. Nagyon gyorsak voltunk, még csak egy óra telt el az indulás óta. A bolt, amit banánvásárlásra szemeltünk ki, csak fél háromkor nyit. Megvárjuk? Vártunk egy félórát, talán többet is. Abban biztosak lehettünk, hogy a határnál sokat kell időzni, a délután pedig már nagyon rövid. Azt hiszem, kicsit sikerült aludnom is. Aztán hozzáfogtam megreggelizni. Ibolya úgy döntött, nem várunk tovább, s elindultunk. Én még nem végeztem az evéssel, így ő vezetett. Egészen Nickeldorf keleti végéig, ahol a járdán asztali árusnál láttunk banánt. Megálltunk, megvettük. Na, mégis teljesítettük a rendelést, pedig már kezdtünk beletörődni, hogy nem veszünk. Azért volt ez olyan fontos, mert idehaza ritkán lehetett hozzájutni.
Itt már én ültem vissza a volánhoz, de nem mentünk messzire. A banánostól már láttuk a sor végét, amely a határátlépésre várt. Nem volt mit tenni, türelmesen kivártuk a sorunkat. Láthattunk közben néhányat ennek az időszaknak a szimbólumából, a Trabant tetőre kötözött Gorenje fagyasztóládából is. Az utókor ezt az időszakot Gorenje-korszaknak nevezte el. 1987-89 volt a bevásárló turizmus csúcsa. Azok a magyarok, akik Ausztriában éltek, inkább nem is mertek magyarul megszólalni. Nem nagyon szerettek akkoriban bennünket a „sógorék”. Nem is csodálom.
Három évvel később jártam ismét Bécsben egy csencselős buszjárattal. Na, ekkor én is szégyelltem a fajtámat.

Ahogy kiszélesedett az aszfalt, az autóáradat legyező-szerűen szétterült, kitöltve a rendelkezésre álló teret. Ajánlott volt már messziről kiválasztani a megfelelő sávot, mert később nagyon nehezen lehetett ezen módosítani, hiszen senki nem akarta a másikat maga elé engedni. Olykor, ha mégis muszáj volt, csak hivatalos személy közbenjárása tette ezt lehetővé. Reménytelenül lassan haladtunk. Egy lemezkonténer lépcsőjén tolongók közé kellett először befurakodni. Nem volt sor. Az jutott be előbb, akinek előrébb volt a cipője orra. Az osztrák finánc aláírt, pecsételt, számlák példányait vette el, hogy azt visszaküldhesse a kereskedőnek, amivel igazolja, hogy mentesül a forgalmi adó befizetése alól. Mivel az áru kikerült az országból.
Visszaültünk a kocsiba, ismét araszolgattunk a határ felé. Osztrák határőrre nem is emlékszem. A magyar járkált a kocsik között, dobozszerű táskáját asztalként használva pecsételte az útleveleket. Szinte menet közben letudtuk a határátlépést. Akinek nem kellett vámolni, az mehetett is, de mi nem voltunk ilyen szerencsések. Sorbaállás a vámáru-nyilatkozatért, majd leparkoltunk, hogy kitöltsük az űrlapot. A mi rutinunkkal – illetve rutintalanságunkkal – ez nem ment túl gyorsan. Miután elkészült, egy lángossütőre emlékeztető irodánál kellett kivárni a sorunkat, hogy kifizethessük a vámot. A feladatot Ibolya vállalta magára. Szemerkélt az eső, fújt a szél. Mindez engem nem érintett, mivel bent ültem a kocsiban. Órákon át persze nem járathattam a motort, így természetesen nem volt fűtés. A lábam majd’ lefagyott, olykor még reszkettem is a hidegtől. Sok éves tapasztalat, hogy nem kell ahhoz fagypont alatti hőmérséklet, hogy nagyon fázzak. Különösen ősszel van ez így, amikor még nem vagyunk hozzá szokva. És még így is én jártam jobban.
Öreg este lett, mire beléphettünk Magyarországra. Nem volt még nagyon késő, hiszen Győrben éppen elkaptuk a délutáni csúcsforgalmat, de mire végeztünk a vámnál, már teljes volt a sötétség. Ezen felül, még az eső is rontotta a kilátásainkat. Különösen rosszak voltak a látási viszonyok a kerekek által felcsapott vízfüggönytől. Erre nagyon gyakran lehetett számítani, hiszen úgy tűnt, mintha mindenki gyorsabb lenne nálunk.
Biztosan része volt ebben a nagy sietségben a hosszas várakozásnak is. A mostani eszeveszett rohanás, köszönő viszonyban nem volt a hajnali nyugodt tempóval. Az autópályát teljes hosszában zsúfoltnak éreztem. Nagyon igyekeztem elkerülni az olyan helyzeteket, hogy másokat feltartsak, de ennek ellenére alig sikerült úgy előznöm – néha erre is sort kellett kerítenem – hogy rám ne villogtak volna.

Tatabányánál kiálltam a pihenőbe, de az eső miatt nem szándékoztam elhagyni a kocsit. Talán, ha bemegyünk az étterembe megvacsorázni, az jelentett volna némi pihenést, kikapcsolódást, de erre se pénzt, sem időt nem szántunk.
Budapest közelében, ahol egybefésülik a két autópálya forgalmát, már az volt számomra a legnagyobb feladat, hogy a saját sávomat kövessem. Bent Budán van néhány hely, ahol akár el is véthetem az irányt. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor Az Őrs vezér téren megálltam tankolni.
- Na, már majdnem otthon vagyunk. – állapítottam meg.
Ebben a kijelentésben az volt a vicces, hogy ezt a napot leszámítva, Budától messzebb még soha nem jártam. Úgy értve, hogy én vezettem az autót. Persze a távolság viszonylagos. Bécshez képest már tényleg nincs messze, főleg, ha az otthoni indulástól mérjük. Csupán 140km, ami időben (akkor még csak Gyöngyösig volt kész az M3) kb. 2 óra.
Fél tíz lehetett, amikor hazaértünk. Eljött az éjfél is, mire feladtuk a video player beüzemelésére tett kísérletezéseinket. Csak másnap nézhettük a német nyelvű rajzfilmeket, a „miccekacce” és társait. Délután elmentünk megnézni, hogy komáék hazaértek-e Bécsből. Mint kiderült, ők azonnal feladták a keresésünket. Igaz, úgyse lett volna esélyük arra, hogy megtaláljanak. A lényeg, hogy senki nem veszett el. A látottak alapján eldöntöttem, hogy megnézem ezt a szép várost egyszer majd nyáron is. Mind a mai napig erre még nem kerítettem sort.