Akivel sok időt töltünk együtt, azzal normális esetben bizalmas viszonyba kerülünk. Hallottam olyan munkatársakról, akik egész nap tudtak úgy dolgozni, hogy nem szóltak egymáshoz. Nem haragudtak, csak éppen nem volt mit mondaniuk. A munkafolyamatot ismerték mindketten, nem nagyon kellett szólni azért sem, hogy éppen mit kell a másiknak az adott fázisban tennie. Mindketten olyan természetűek voltak, hogy csak akkor szóltak, ha kérdezték őket. Lássuk be, az ilyen eset ritkaság, de nem is baj, hogy az. Hiszen mindannyian tudjuk magunkról, hogy legtöbbször a beszélgetésnek az a lényege, hogy elmondhassuk, ami kikívánkozik belőlünk. Előfordul néhányunknál, hogy magunkba is beszélünk, de azért jó ha van, aki meghallgat. Aztán hálából mi is meghallgatjuk, amit a másik fél mesél. Ha éppen úgy adódik, többször is.
Szegény Berci szomszédom volt olyan, hogy nem hallgatott meg kétszer egy történetet. Mindjárt közbeszólt, hogy ezt már mondtam.
A most következő gondolataimat ebben a formában még nem mondtam el, tehát nem szólna közbe..
Berci, életünk része volt. Kinek kisebb, kinek nagyobb rész. Mindannyiunkban űrt hagyott maga után. A közvetlen család fájdalmához ugyan nem mérhető, de nekünk ismerősöknek, barátoknak, szomszédoknak is hiányozni fog. Hiányozni fog az a bosszantó szokása, hogy bizony sokszor nem értettük mit akar mondani, mert csak félszavakkal utalt dolgokra, amiről azt hitte, értjük. Nekem talán az is hiányozni fog, hogy az utóbbi években mindenről a politikára terelte a szót, amiben szinte soha nem értettünk egyet, de megvolt bennünk az a képesség, hogy nem vesztünk rajta össze soha. Na, a félszavas mesélés nem vonatkozik azokra a beszélgetésekre, amikor a gyerekei kerültek szóba. Nagyon büszke volt rájuk, és ezt mindannyiunkkal tudatni akarta. Bevallom most már, hogy a fényképalbum kommentálását el is túlozta, de nem vitt rá a lélek, hogy szóvá tegyem. Ennyit ki kellett bírni a barátságunknak. Isten őrizzen, hogy megbántsam!
Nekem úgy hozta a sorsom, hogy ritkán vagyok Bogácson. Éveken át akár én, akár Berci, ha kiálltunk az udvarunkra, nagy eséllyel láthattuk egymást. Ha nem is ballagtunk át beszélgetni, de legalább intettünk. Megnyugtató érzés volt, hogy a szembe szomszéd ott van, ha szükség lenne rá. Mindezt azért említem, mert nagyon jól esett, amikor arra utalt, hogy hiányzunk neki. Kiállt az udvarra, átnézett a kerítés fölött, de nem látott mozgást a mi udvarunkon.
A facebookon olvastam, amikor Peti közzétette édesapja halálhírét. Azt írta, hogy hosszan tartó betegség után. Bizony így igaz. Megszenvedte az utolsó néhány évet. Sokszor tettünk megjegyzést rá, amikor láttuk az ablakból, amint ballagott egyik, vagy másik szomszédba, hogy „de rosszul megy ez a Berci.” Abba persze nem hal bele az ember, hogy rosszul megy. Bár ez lett volna a legnagyobb baja! Az utolsó hónapja viszont olyan volt, hogy az ember nem kívánná a legnagyobb ellenségének sem. Olyan súlyos csapások érték a legyengült szervezetét, melyek egyenként is halálosak, de ő nem adta fel, küzdött a végsőkig. Végül alul maradt. Mint ahogy egyszer majd mind alulmaradunk. Neki ennyi jutott. 57 és fél év. Lehetett volna ez 20-30 évvel több is, de az élet nem kívánságműsor. Utoljára összehozta az egykori zenésztársakat is, de ez túl nagy ár volt ezért.
Évek múlva azért nem hinném, hogy majd arra fogok emlékezni, hogy de rosszul megy ez a Berci, vagy arra, hogy fél szavakból se értjük egymást. Inkább az ifjúkori emlékek jönnek majd elő. Azok az idők, amikor a szülői ház kicsiny szobájában varrta a sötétítő függönyből a nadrágot, vagy a teraszon verte a dobot. Vagy éppen az, amikor a betonjárdán megcsinálta menetből a hátra szaltót, vagy egy oszlopba kapaszkodva a zászlót. Ezek ugyan akkor is eszembe jutottak, amikor már „de rosszul ment ez a Berci.” Aztán majd eszembe jut, hogy bőrcsizmában, bő gatyában, vállára vett nagydobbal ment a fellépésre, amikor a Bogácsi lakodalmasban dobolt. A Május elsejei ébresztőkön is kísérte a fúvószenekart büszkén, kihúzott derékkal. Eszembe jut majd, hogy aratáskor a határba kellet érte menni, mert a zenésztárs elfelejtette mondani, hogy lagzijuk van aznap. Mert a dobolás végigkísérte az egész életét. Nekem persze azok voltak a legkedvesebb emlékek, amikor együtt voltunk a zenekarban a klubban, a kultúrházban, vagy éppen néhány másik falu báljaiban. Néhány évig együtt is dolgoztunk, volt alkalmunk mindezeket kibeszélni. Jó is, mert ezután nem fogjuk. Szóval lesz mire emlékezni nekünk is, de ha van túlvilág, akkor neki is.
Nehéz dolgok ezek...
Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)