Csütörtökön állítottuk a sátrat. Igazi paraszt lagzit...vagy valami hasonlót akartak. Azért csak hasonlót, mert az igazi gazda a saját portáján állít sátrat. Kivéve Cserépváralját, mert ott olyan szűkek a porták, hogy az utcát kell elzárni a sátornak. Nálunk, amikor kiment divatból a sátras lagzi, eleinte a kultúrházat bérelték ki, majd rákaptak a népek az iskola ebédlőjére. Ez már sokkal előnyösebb megoldás lett, mert itt legalább van rendes nagyüzemi konyha. Ezt a megoldást turbózták fel az udvaron felállított sátorral. A szervezést még az is bonyolította, hogy a menyasszony külföldi, és ennél fogva a rokonai is. El kell őket szállásolni! Nem egy nagy kihívás egyébként, mert a mi kicsi falunkban élünk kétezren, de talán szálláshely is van ennyi. A rokonok egy része a megszokott helyére megy, hiszen rendszeresen járnak ide nyaralni Szlovákiából. A fiatalok is így ismerkedtek meg négy éve. Nem szlovákok, hanem magyarok. Legalábbis otthon. Mint ahogy E.Vidasicsova elmondta, ő mindenhol idegen, mert a beszédével lebukik. A szlovákok felismerik benne a magyart, az itteniek pedig a szlovákot. Noha én csak azt hallom, hogy palócosan beszél, de valami gyönyörűen. A Dia beszédében ez csak hajszálnyit érezhető. Aki nem ismeri, annak fel se tűnik. Kivéve, ha felbosszantják. Akkor nagyon felvidéki. De még kicsit gonosz is. Nehezen viseli a munkahelyén, ha a szlovák vendégek bunkók. Beszólnak, hogy nem tudnak ezek (mármint a magyarok) semmilyen nyelven. Aztán elkezdenek angolul makogni. Dia végzett szinkrontolmács angolból. Ilyenkor úgy fejezi ki magát, hogy ne értsék. Azt persze nem mondja meg nekik, hogy szlovákul is tud. Akik rendesen viselkednek, azokkal segítőkész.

Na, de a sátorállításnál tartottam. Hajdanán összeszedték a sátor anyagát a faluból. Egyik helyről néhány pallót, máshonnét sátorváznak való rúdfát, (de nehogy elvágjátok!) ponyvákat több helyről. Az oldalfal nagy része csupán huzal közé fűzött zöld gally. Aztán néhány vállalkozó felismerte benne az üzletet, és összeállított egy teljes lagzis felszerelést kölcsönzési céllal. Ma már évente 2-3 alkalommal van rá szükség. Meg kell fogadni egy nagy teherautót, amely leszállítja az anyagot. A tulajdonos hoz magával 1-2 segítőt, de a leendő vendégek hathatós segítsége nélkül nem boldogulnának. Így tehát már csütörtökön jelentős vendégseregnek kell büfét is állítani! Bemutattak bennünket egymásnak a „szlovák násszal”, akinek rögtön elnyertem a rokonszenvét. Ez visszafelé nem volt ennyire egyértelmű, mert ő már túl volt néhány habos sörön, és állandóan kötözködött a sátor gazdájával, hivatkozva arra, hogy ő fizet.

Na, most itt kitérnék a habos sörre, mert később elfelejtem. Már vasárnap voltam tanúja az esetnek. A pult mögé most is kamasz fiú állt be, aki nagy élvezettel töltögette az italokat. Bár ekkorra már lanyhult a lelkesedése, és úgy gondolta, talán mégsem akar vendéglátós lenni. De azért még csapolgatta a sört szorgalmasan. Az egyik poharat átnyújtotta Petinek (így hívják a nászt) aki sérelmezte, hogy nincs rajta hab. Mint megtudtam, Szlovákiában kultúrája van a sörivásnak. Én nem vagyok egy mérce, de ha néha sört iszok, megvárom, amíg leül a hab, mert nem szeretem, hogy a langyos levegőt harapom még a hideg sörön is. Na, de ez más kultúra. A másik Peti, elvette a visszaadott poharat, átöntötte egy üres pohárba, majd vissza. A nász persze mindezt nem látta, ő már csak a habos sört észlelte. „Na látod, ez az. Így kell!”

Nagyon nem merülnék bele az előkészületek részletezésébe. Csak még egy poént! Az egyik koszorúslányért kellett elmennem a szállására, hogy elvigyem a fodrászhoz. Dani telefonon jelezte, hogy megérkeztem. Ültem a kocsiban, és vártam. Kijött a lány a kapun, és nézett jobbra-balra, de csak egy nagy fehér furgont látott „temetkezés” felirattal. Fogta a telefont, de nem hagytam időt neki a telefonálásra. „Engem keresel? Nem gondoltad ugye, hogy ilyen kocsit küldenek érted? Csak ide ülj előre!”
Aztán elérkezett az esküvő napja. Mindenki felvette a legszebb ruháját, akinek kellett megborotválkozott, aki szükségét érezte kifestette magát. Azon aggódtam, hogy majd a szaladgálásom miatt Ibolya mama unatkozni fog, de akadt neki társaság. Ilyen helyzetben az lenne a legjobb, ha aktívan részt vehetne a lebonyolításban, de ahhoz megfelelő egészségi állapot kell! Én élveztem a rohangálást. Italozni egyébként se szerettem volna. Ekkor még mások se nagyon táncoltak, én pedig később se tenném, noha minden porcikám a táncra termett, kivéve talán a lábam. Az évszaknak megfelelően rettenetes hőség volt, pótolni kellett a jeget, az ásványvizet, citrom kellett a limonádéba...majd Gyuszi papa intézkedik. Italt kellett felvinni a templomhoz, kalácsot a vonulást bámulóknak, pótolni a mosogató személyzetet a konyhára, a koszorúslány elszakadt ruháját elvinni a varróhoz, majd visszavinni, éjszaka az elázott, kedveszegett vendéget hazavinni...szóval nem unatkoztam.
Gyülekezőkor a svédasztalos fogadás benn volt az ebédlőben, majd ugyanitt kezdődött a...minek is mondjam?...rendezvény?
A kikérés. Menjen be minden vendég! Bementünk, leültünk. Elkezdte a vőfély fennhangon a mondandóját, de nekünk elkalandoztak a gondolataink. Könnyes szemmel távoztunk. Aztán ugyanez történt a templomban. Kénytelenek voltunk videón megnézni a szertartást. Mert ugye egy esküvőről videó felvétel kell! Nem tudom hány ember nézi majd vissza évek múltán. Na mindegy, ezt így szokták. Most a videós egyébként is ingyen volt, mert korábban Dani barterben letakarította a rozsdás vaskapuját, kerítését. Volt még mellette profi fotós is. Gyönyörű albumot készített. Dia kb. fél évvel ezután adta ide nekem. Első gondolatom az volt, hogy már csak nem mondom neki, hogy nem érdekel. Aztán belelapoztam, és azon kaptam magam, hogy előbb mosolyogva nézegetem, aztán meghatódva, végül nagyokat nevetve. Legjobb az a kép, amikor a barátok feldobják a vőlegényt, és amint esik visszafelé, nem biztos benne, hogy elkapják. Nem mondta, de látni az arckifejezésén. A templom előtt különböző csoportosításban sokáig tartott a fotózás. Én csak oldalról szemléltem, de aztán a gyerekek rám szóltak, amikor a fiúknak kellett őket körül venni. „Gyuszi papa! Tessék idejönni!
Az iskolaudvaron még tartottak egy kamu polgári esküvőt, (a hivatalost már korábban megtartották) de én ebből is kimaradtam, mert a konyhán szűkében voltak az olajnak. Nem is baj. A vőlegény ekkor már sokadszor elsírta magát, de neki szabad.
Vacsora közben (előtte, vagy utána, nem tudom) a menyasszony legjobb barátnője állt a mikrofon elé, s jegyzete segítségével méltatta a kapcsolatukat, megfenyegette az ifjú férjet, hogy ha megbántja Diát, vele gyűlik meg a baja. Mindezt ékes felvidéki tájszólással, ami még emelt a hangulaton. Ezután Dani testvére (és tanúja) emelkedett szólásra. Majd egyik barátját tolták oda a mikrofonhoz. Később szabadkozott, hogy nem készült erre a feladatra. De épp ettől volt jó.
Vacsora után jött a tánc. Fergeteges blokkokat roptak végig a népek. Mi az Erzsi jósnőjével és párjával csak csendesen szemléltük az eseményeket, próbáltunk beszélgetni. Éjfélkor elvonultunk. A mi korunkban ennyi elég a mulatságból.

Korábban azt írtam, hogy vasárnapig tartott a lagzi, de a sátorbontás, a bútorok elszállítása csak hétfőn történt. Ekkor tűnt fel a lagzi legszebb asszonyának, hogy én mindig ott vagyok. Megkérdezte, hogy „Ön kicsoda?”
- Én vagyok a nagyapa
- De hát hogy? Kinek a...Ilyen fiatalon?
- Hallod Erzsi? Hallod mit mondott? Ilyen fiatalon? Mindkettőjüknek vagyok a fogadott nagyapja.

Ekkor már be tudtak azonosítani, mert tudtak rólam. Tudták, hogy van egy öregember a közelükben, akivel kölcsönösen szeretik egymást. Aki ott lóg a szegen, ha esetleg szükség van rá. Tudták, csak eddig nem tudtak beazonosítani.
Ezután feltettem a szépasszonynak a leghülyébb kérdést. Ha olyan fiatalnak lát, hány évesnek gondol. Én se válaszolok szívesen ilyen kérdésre, mert vagy komolytalanul keveset mondok, vagy sokat. Inkább kikerülöm a választ. Ő hatvannak mondott, ami nagyon kedves, de majd' egy tízessel fiatalított.

S még ezután következett, amiért ezt az egészet elkezdtem leírni. Az asztali díszekből megmaradt 5-6 szál halványsárga rózsát valaki kihozta, s a söntés asztalán szorított nekik helyet. Órákon át szemeztem velük. Nyilván, aki akarja el is viheti. De nem úgy van az. Kérni kell az új asszonytól! Már szinte mindennel végeztünk, amikor vettem a bátorságot, és odaálltam Dia elé. De mielőtt megszólaltam volna, elsírtam magam. Megölelt, és tudakolta, „mi a baj?”
- Adj nekem egy szál rózsát! - nyögtem ki nagy nehezen.
Odalépett az asztalhoz, s átadott egy virágot, de szerintem nem értette mi bajom. A körülöttünk állók felfigyeltek a jelenetre. Mire felnéztem, Dani állt ott mellettem, s neki is potyogtak a könnyei. Ő már tudta, mire kell a rózsaszál.
Beültem a kocsiba, és végigbőgtem az utat a temetőig. Letérdeltem a sír elé, lefektettem a tábla elé a rózsát, megtámaszkodtam a keretben. Nem jó képet választottam a gravírozáshoz. Olyan szemrehányóan tekint rám. Akkor legalábbis nekem úgy tűnt. Fogtam egy váza betétet, és elsiettem a csaphoz vízért. Oda-vissza végigbőgve az utat. Senki nem látott, bár temetőben talán nem szégyen sírni. Kicsit törtem a rózsa szárából, és letettem a lányom első kőmunkája, a faragott bogáncs, a Tamás kedvenc virága mellé.

Szép öregkorom lett, de azért ez nem igazság, hogy a fiam félbehagyta az életet, hogy kielőzött a sorban, pedig én következtem volna, nem ő.