1983 augusztus 20. emlékezetes nap volt. Nem is értem, miért nem írtam még le. Pedig sokáig emlegettük a családban a recski búcsút. Ugyanolyan utcai bazár volt, mint bármelyik másik falusi búcsú, csak az tette különlegessé, hogy az akkor négy éves fiam ott kapott egy lakópótkocsis fröccsöntött autót, ami nagyon sokáig a kedvenc játéka volt. A tizenöt hónapos lányom ezen a napon indult el teljesen önállóan, ellenben a 18 hónapos autóm ekkor vált járóképtelenné, mielőtt hazaértünk volna a mátrai kirándulásból.
Az autó korához persze még hozzá kell adni azt a 12 évet is, amikor a visontai bánya, majd egy egri benzinkutas tulajdonában volt. Nem is volt hátrány egy benzinkút, hiszen a motorcserén túl lévő Gaz 69 bizony beszopta akár a 18 litert is százon. Kezdő vállalkozóként nehezen tudtam kigazdálkodni a fenntartási költséget. Ezen a napon viszont ez nem számított, mert a testvérbátyám családjával indultunk közös kirándulásra. Ez az autó nyolc személyes volt, s ezzel talán el is soroltam minden előnyét.
Korábban még csak délről láttam a Mátrát, de akkor se túl közelről. Most mögé kerültünk. Eger – Sirok – Recsk – Parád... Aki járt már ezen a csodaszép tájon, tudja mitől voltam úgy elámulva, aki még nem, az sürgősen pótolja a mulasztását!

Galyatetőn a fiam nem akart feljönni a kilátóba, így mi se nézelődhettünk sokáig, mert nemtetszésének folyamatosan hangot adott. Akkor nem hittem volna, hogy felnőtt korára hátizsákos turista lesz. A Mátrában persze azóta se járt, inkább Norvégia, Skócia, Észak-Írország … szépségeit próbálja felderíteni. A mai technika jóvoltából akár valós időben is átélhetem a kalandjait a fotelből.
Na, de térjünk vissza Galyatetőre, vagyis miután megcsodáltuk a panorámát, Kékestetőre. Láttam lent a völgyben a falvakat, de akkor még nem tartottam fontosnak beazonosítani őket. Recsken hazafelé álltunk meg. A gyerekeknek talán ez volt a nagyobb élmény, nem az, hogy jártak az ország tetején. Erdőt láttak már korábban is, ez se volt más.
Az autó Egerben adta fel. Beállt a motor. Ezt még lehetett kurblizni is, de ekkor nem sikerült. Meg se moccant. Nem volt messze a buszmegálló, az utolsó busz még nem ment el, így a család hazajuthatott. Én ellenkező irányba indultam, hogy segítséget szerezzek. Mentőt kellett hívni a kocsihoz. Azt már nem tudom, én hogyan jutottam haza.

Legközelebb a kőbányában voltam Recsken. Tél volt, havasak az utak, mellettük a félretúrt, keményre fagyott hótömbök. A sógor terepjárója jól vette az akadályt. Fellapátoltuk az öt mázsányi zúzalékot, ami a helyi viszonyokhoz képest annyira elenyésző mennyiség, hogy inkább nem is bajlódtak a számlával az irodán. A hegyről lefelé jövet egy Ifa állta utunkat. Előre nem bírt menni, hátra meg nem tudott, mert a pótkocsija keresztbe fordult mögötte. Azért emlékszem a fagyott hótömbökre, mert ha nincsenek, le tudtam volna menni az út mellett, hogy megpróbáljam meghúzni lefelé az üres pótkocsit. A havas úton talán lett volna rá esély. Más lehetőség nem lévén, visszafordultam, hogy egy rakodógépnek a segítségét kérjem. Mielőtt felértem volna a bányához, szembetalálkoztunk a géppel. Valami főnök jött volna felfelé, akinek már volt mobiltelefonja, ő szólt.
Aki emlékszik a történelmi tanulmányaira, Recskről a kényszermunkatábor jut eszébe. Megnéztük az emlékhelyet. Nem adja vissza a hangulatát. Nehéz elképzelni, mi lehetett itt a kommunisták diktatúrája idején.
Sok évvel később jártam újból ebben a faluban akkor már a saját kisteherautómmal. Bontott téglát hirdettek, nekem pedig kellett a kemencémhez. Üzleti vénámra jellemző, hogy soha nem jutna eszembe alkudni, de az eladó önként felajánlotta, hogy enged az árból, hogy a két fuvar költségeit megossza velem.

Nemrég ismét ide vetett a sorsom. Pontosabban Mátraderecskére. Na, hát ha eddig csodáltam a táj szépségét, akkor erre már nem találok szavakat.
Kerti bútort szállítottunk. A kolléga nem várta meg, hogy betolassak. Mire kinyitották a nagykaput, ő már az udvar végében állt megbűvölve a látványtól. Ekkora távolságból még a kőbánya látványa se rontotta a képet. Megfordult a fejünkben, hogy visszfuvarban vinnénk kőzúzalékot, de ki tudja, dolgoznak-e még, hiszen négy óra körül jár az idő. Mondtam, hogy dolgoznak, hiszen száll a por a hegytetőn. Mindez tőlünk sok-sok kilométer távolságban, de mi is jó magasan voltunk, kinyílt előttünk a panoráma. Recsk mélyen alattunk húzódott ahol a Csevice és a Parádi-Tarna összefut.

A közeli erdő fölé emelkedik egy valószerűtlenül karcsú valami. Fatörzsnek néz ki, de ekkora fatörzs nem létezik, s mintha kőből lenne rakva. Rá is kérdezek, hogy mi az, amin a háziak el is csodálkoznak, hiszen egyértelmű, hogy az a vár. Már annak egyértelmű, aki tudja, hogy ott építettek hajdanán egy várat. Utánanéztem. Kanázs vár a neve. A toronynak egyik oldala sem ép, csoda, hogy egyáltalán áll.
A fiatalasszonyon leginkább az fogott meg, hogy olyan jó fizikumú nagydarab parasztasszony. Nem a szépsége tűnt fel, de szimpatikus teremtmény. Beszédében azonnal feltűnt a felénk is használt „ ë ” hang, és a délalföldi ö -zés keveredése. Megkérdeztem, hogy helybeli-e? Ami már eleve buta kérdés volt, hisz akkor palóc nyelvjárásban beszélne. Hódmezővásárhelyről kerültek ide. Nem beszélgettünk sokat, így maradt számomra a feltételezés, hogy nem állandó lakosok. A haza úton a kollégával elemeztük ki, hogy ugyan milyen programjuk lehet a hosszú hétvégére. Abban maradtunk, hogy alföldi embernek már maga a tény, hogy itt nézelődhet a hegytetőről, járhatja az erdőt, már maga kaland. Ha évek óta járnak ide, akkor is. Én ha nem is a hegyen, de ahhoz közel élek, mégis elbűvöl akár a Bükk, akár a Mátra.

Ettől is frissebb élmény, amikor Galyatetőre volt fuvarom. Kicsit már variálnom kellett az útvonalon, hogy kevesebb legyen a hegymenet. Elkerültem az Eger-Sirok közötti szakaszt, így csak Parádsasvárnál jött a neheze. Tökéletes útviszonyok között nem egy nagy kihívás, csupán az ötödik sebességi fokozatot kellett elfelejtenem. Visszafelé Recsken felmentünk a kőbányába, hogy ne kelljen üresen hazamenni. Az emlékhelyet nem néztük meg, majd inkább legközelebb.

Fentebb írtam, hogy 35 évvel ezelőtt lerobbant az autó, mielőtt hazaértünk volna. Na, most nem. Egy nappal később történt meg ez a kellemetlenség Pestről hazafelé az autópályán, de szerencsémre akkor nem én voltam a sofőr. Velem is történt már ilyen, nem kívánom senkinek.