Volt munkatársam írt rám. Évek óta nem beszéltünk, mit lehet írni egy ilyen kérdésre? Kérdésre? Nyilván ez kérdés volt. Ennyi fantáziám azért van. Mit írjak? Elég annyi, hogy „Jól”? Bővebben? Nem jól.
Hali! Régen láttalak, pedig jártam felétek.
Mit dolgogozol
Erre válaszul kicsit bővebb lére eresztettem. Egész röviden reagált minden írásomra. Láttam sokáig a hullámzó pöttyöket, nyilván küzd a betűkkel. A végén kibökte, hogy szeretne látni.
Oké! Ma délelőtt?
Ithol vagyok varlek
10 körül.
Ok.

Szerettem volna pontos lenni, de kicsit késtem. A „körül”-höz azért tartottam magam. Megfordult már tegnap is a fejemben, hogy meglátogatom. Majd elmegyünk egy közeli kocsmába, úgyse voltunk még együtt...Nincs is a közelben semmi. Ezt a gondot megoldottuk, hiszen az otthonába hívott. Vittem egy műanyag Borsodit. A fal melletti székre mutatott, amikor hellyel kínált. Nekem viszont olyan elképzelésem volt, amihez asztal kellett. Kitettem a flakont.
Juj, én nem ihatok, mert még vezetek.
Akkor majd megiszod.
A vége az lett, hogy egyedül ittam kávét, sört, meg valami nem túl erős rövidet kétszer. S közben beszéltem. Róla nem sokat tudtam meg. Nem nagyon tudtam mit kérdezzek. Ismertem a kisebb fiát, ő dolgozott is velünk egy rövid ideig. Róla kérdeztem, hogy mi van vele? Pesten lakik, van egy aranyos kisfia. Ennyi. Fordított helyzetben én áradoztam volna az unokámról, de ő letudta néhány szóval. Így aztán hiába tudom miért van két fülem és csak egy szám, úgy tettem, mintha ez fordítva lenne. Többek között elmeséltem, miként vesztettem el egy éve az anyámat. Közben bevillant, hogy ez rossz témaválasztás, hisz ő az idősebbik fiát vesztette el akkoriban, amikor összekerültünk. Nem volt egyszerű dolog tartani benne a lelket. Van már ez legalább hat éve, de most is azért kell neki vezetni, mert a temetőbe készül. Nem beszélt róla, de soha nem múlik el a fájdalma. Így aztán a közös sörözés most se jött össze, mint ahogy közös munkánk idején se. Illetve egyszer mégis.
Templom felújításon dolgoztunk, és valamit segítettünk a bádogosnak. Nem volt ez olyan nagy ügy, nem is emlékszem mi volt az, de hálából kaptunk egy kétliteres sört. Valami oknál fogva csupán ketten ihattunk. Valójában részemről inkább áldozat volt, hisz nem szerettem volna, ha Béla lerészegedik. Ez volt az egyetlen közös italozás. Egyéb élvezkedés akkor volt, amikor felsőbb végzettségünk során a főnök leparancsolt bennünket az egyetem épületének homlokzatáról, hogy lángost vehessen számunkra. Munkájával, hozzáállásával sokszor voltam elégedetlen, de ennyi év után ez már nem számít. Még a brigád legkiállhatatlanabb természetű tagjára is rokonszenvvel emlékezünk. Olyan...olyan szerethetően bunkó volt szegény. Egyszer megálltam neki a boltnál útban a telep felé, s vett nekem egy linzer karikát. Olyat, aminek lekvár van a közepén, a tésztája szúrja a számat, a csokival meg összekenem magam. Szóval nem szeretem. Viszont díjaztam a jó szándékát. Ritkán volt kedves, nem is nagyon tudta hogyan kell, a kínálása se nagyon sikerült. „Nesze egyél csokit!”
Ugyan mi van vele? Nem tartott ki a cég felbomlásáig, mert szívre kellett műteni. Ismerek olyat, aki tudja a telefonszámát, de őt se tudom elérni, amióta figyelmetlenségből minden számot kitöröltem. Bár, ha nem költözött el a városból, megtalálom. Most már a hideg idő miatt több lesz a ráérő időm. Majd vele is nosztalgiázunk egy kicsit. (jó pálinkája szokott lenni)

A tervezett buszt lekéstem, így a nosztalgia jegyében még megtekintettem egykori munkahelyünket, a vasgyári templomot.