Hajnalban - gondolom, hogy hajnal lehetett, az órát nem néztem meg – ráébredtem, hogy közvetlen mellettünk, a drótkerítés túloldalán mennek a kamionok a terminálra. A parkolóból is sokan elmentek, de lassan már megszokom az éjszakai motorzúgást. Annyira még nem, hogy ne is halljam, de nem nagyon zavar, vissza tudok aludni. Aztán folyamatos zajt is hallottam, bár ezt kicsit távolabbról. Csak fél tíz után keltem fel, akkor láttam, hogy az autópályára csatlakozó 2X2 sávos út túloldalán építik a parkolót. Egyengették a talajt, a dömperek hordták a követ. Valahonnét messziről, mert itt a közelben aligha találnak bányát. Hacsak - ez most jutott eszembe – hacsak nem az alagútból kibányászott kőzet van valahol depóba rakva. Az ideális útalap lehet. Három párhuzamos alagút van a csatorna alatt, annak a fele is iszonyatos mennyiségű anyag.
Tíz órára menetkészek voltunk. A shopban ekkor történt velem az az eset, hogy nem tudtam kijönni az ajtón. A bal ajtószárny kallantyúját huzigáltam le, s fel, de nem nyílott. Aztán Sanyi tolta meg kissé előttem a jobb oldali ajtó hosszú rúdját, amitől kinyílt az ajtó. Na, ez már a fordított angol világ hatása.
Vártuk az SMS-t a következő felrakó címével, de nem jött. Sanyi hazatelefonált, de aki felvette a telefont, az nem tudott semmit. Később a főnök visszahívta, de ő se tudott semmit, azt mondta, várjunk.
Ezek szerint ráérünk nyugodtan megreggelizni, elmegyek kenyeret venni. A penészeset már csak ne együk meg!
Nézd, csak! – mutatta már evés közben az előttünk, legalább 200m távolságban a kerítés irányába mozgó csoportot. – Fogadjunk, hogy nem sofőrök.
Szerintem se. Négyen, ilyen szoros csoportosulásban?
A négy alak, láthatóan fázósan, sállal bebugyolált arccal, vagy kapucnival a fején odaért a kerítéshez. Innét vonalban láttam, bár egyébként túl messze voltunk, hogy a rést láthassam.
De kellett lennie, mert átbújtak, majd a kétoldalt elkerített úton elindultak, amerre a kamionok a terminálhoz jutnak.
Később a négy alak visszafordult, de éppen amikor mellénk értek, megálltak.
Egyiküket lánynak néztem de inkább csak nagyon fiatal fiú lehetett, kapucnival a fején. Egynek el volt takarva az arca, csak a kettőt tudtam jól megfigyelni. Ázsiaiak lehettek. Nem mongoloidok, inkább közel keletiek, vagy kaukázusiak. Csomagjuk nem volt semmi, viszont annak ellenére, hogy erős, fekete szőrzetük volt, nem volt szőrös az arcuk, meg voltak borotválkozva. Ebből arra lehet következtetni, hogy a közelben kell lennie egy bázisnak, ahol rendbe rakhatják magukat.
Azonnal kiderült, miért álltak meg. Jött egy Opel Corsa kisáruszállító, amiből egy egyenruhás száll ki. Ha az ablak le volna húzva, hallanám is amit beszélnek. Persze érteni nem érteném, így hallani is felesleges. Megérkezett gyalog az egyenruhás társa, aki elvitte a kocsit, miután az előzőleg ideért őr, a raktérből egy négylábú kollégát vezetett elő, majd rákapcsolta a pórázt. Később, amikor kiszálltam a kamionból, láttam, hogy az elfogott menekültek az irodakonténer sarkánál várakoznak, a kutya pedig egészen közelről, ugrásra készen figyeli őket.
Közben összeverődött körülöttünk néhány honfitársunk. Ketten be is ültek hozzánk, mert a nap ugyan sütött, de hideg szél fújt. Megbeszélgették, ki honnan hová, mit hoz, mit visz.
Volt itt tegnap délután egy fiatal gyerek. – mondta Endre, amikor a korábbi társunkat hoztuk szóba.
Azt hiszem, Szabolcsnak mondta magát. – mondtam, mert én erre a névre emlékeztem, Sanyi pedig rám hagyta, mert ő egyáltalán nem jegyezte meg a nevét, magunk közt csak úgy emlegettük, hogy a gyerek.
Azaz! Este el is ment. Ti mikor jöttetek?
Majdnem éjfélkor.
Akkor még várjatok nyugodtan, előbb nekem adnak fuvart, mert én már szombaton is itt voltam.
- Szombaton? Ma már kedd van.
- Azért mondom, hogy ti még nyugodtan legyetek.
A másik kolléga – neki nem emlékszem a nevére – is fuvarra várt. Szóba hoztak különböző cégeket, ahol talán jobban keresnének. A múlt téli utamról azt írtam, hogy a hasonló beszélgetéseken, a saját munkáltatójukra nem mondanak rosszat. Ez, már azóta megváltozott. Kevés a fuvar, sok a várakozás, amiért nem jár fizetés. A megtett kilométer alapján jár a pénz, de ahhoz, hogy elfogadható legyen ez az összeg, legalább 15000km-t kell vezetni havonta.
A mai gazdasági helyzetben, ez nehezen jön össze. Ez az út, mire hazaérünk, 5600km lesz. Az előző utam is hasonló, 6000 km volt. Az eltöltött idő mindkét esetben 13 nap. Ez még így kevesebb, mint 12000km. Arról nem is beszélve, hogy 14-én értünk haza, s ezzel le is telt a hónap. Sanyi ugyan sokszor emlegette, hogy ha nem néznénk TV-t, nem is lenne recesszió. Nincs igaza, hiszen itt a bizonyosság. Sofőrök egymás közt beszélték, hogy melyik cég, mennyi kocsit állított le. Én is megfigyeltem olyan változást, hogy az egyik jelentős magyar szállítónak az előző utamon legalább 100 kocsiját láttam, most pedig egyetlen egyet.
A kilátásaink elkeserítők. Nem tudjuk, meddig kell várnunk, de ma már aligha indulhatunk. Unalmas lesz itt, talán napokig várakozni, minden látnivalótól távol. Ha legalább Internet lenne. Kód nélkül nem tudunk kapcsolódni, azért pedig fizetni kell. Ennek elkerülését épp az imént indokoltam. A kollegiális társaság sokkal szimpatikusabb, mint a csatorna túlpartján volt, de a velük való beszélgetés legfeljebb 1-2 órás program. Közös főzőcskézésre túl szeles és túl hideg az idő. Mindent egybevetve, egy kis iszogatással megfejelve, talán ezt a fél napot el tudnánk tölteni. Nem várom el Sanyitól, hogy engem szórakoztasson, mégis mintha ezt kötelességének érezné. Úgy dönt, hogy átmegyünk egy másik parkolóba, ahol közelebb leszünk a városhoz. Ha már Dover kimaradt, legalább ezen az oldalon láthassam a tengert.
Természetesen, tisztában van azzal, hogy ez 20km plusz kocsikázás, hiszen majd a Benelux jegyet megváltani ide kell visszajönni. Most ezt csak úgy tudná elintézni, ha lenne pontos időpontja, de hát éppen az, ami nincs.
Elköszönünk a kollégáktól, és elindulunk látszólag hazafelé. Calais keleti végén ráfordulunk a kikötőhöz vezető autóútra. A csomópontnál csak remélem, hogy a város felé lesz majd a parkoló. Reményem aztán valóra vált. A város és az ipartelep közötti benzinkútnál még ilyenkor, a déli órákban is előfordul, hogy nehezen találunk helyet. A parkolót most bővítik egy fizetős területtel, így az ingyenes rész kissé le van szűkítve. Azért szerencsénk van, be tudunk állni. Éppen szemben van velünk egy ugyanolyan italdiszkont, mint aminél szombaton összebüdösítettem a papucsomat. Legalább bort tudunk venni, ha éppen italba kívánjuk fojtani a várakozás okozta bánatunkat.
A benzinkút éppen most van felújítva, nem lehet panasz a vizesblokkra. A fürdésért fizetni kell. Két euró nem annyira sok, hogy gondot okozna, inkább azon izgulok, hogyan közlöm a személyzettel, hogy mit akarok. Majd Sanyi megoldja, hiszen neki már rutinja van a hasonló akadályok leküzdésében. Nem időzünk sokat, belevágunk a városnézésbe. Sanyi már ismerős errefelé, neki csupán annyi érdekes van ebben a sétában, hogy nekem megmutathatja a kikötőt, ahol már sokszor behajózott Amióta egyik cégtársát az angolok letartóztatták a ponyvája alatt rejtőzködő menekültek miatt, s fejenként 2000Ł-t kifizettettek, átirányították őket az alagúthoz, ami drágább, de menekült bebújás szempontjából biztonságosabb. Valamivel gyorsabb is, bár amióta a tűzeset miatt az egyik alagút nem járható végig, ebből a gyorsaságból sokat veszítettek. Aztán mint tapasztalhattam, kell egy kis szerencse is. Például szombaton, ha nem állítanak ki röntgenre, szinte megállás nélkül mehettünk volna a vonatra. Visszafelé viszont három és fél óra volt az út. Ennyi a kompnak is elég, s ha nappalra esik az időpont, még látványosabb is. Ez utóbbi persze nem lehet szempont a cégnek. Na, de ha kamionnal nem sikerült a kikötőt megnéznem, most megnézhetem gyalogtúra keretében.
Sütött a nap, de az erős szél sötét felhőket sodort a kontinens belseje felé. Nem jártam még errefelé, de éreztem, hogy esőnek nincs is esélye, tehát nyugodtan mehetünk. Sanyinak felajánlottam a kis mellényemet, mivel úgy láttam, hogy kevés az egyetlen kabátja a pólóra. Aztán persze nem kellett, hiszen volt még neki raktáron meleg ruhája. Szükség is volt rá. A hőmérő nem tudom mennyit mutathatott, de az erős széltől nagyon hideget éreztünk. A póló tetejére felvettem a kiszaladgálós polár-pulcsimat, erre egy vékony kis mellényt, ami rám szorította a pulcsit, majd mindezek fölé a dzseki. A kötött sapka a fülem közepéig lehúzva.
Zsebembe a telefon, és a fényképező. Dokumentálni kell a városnézést!
- Jól kiléptünk. - jegyeztem meg még az első kilométer megtétele során.
- Nem te mondtad, hogy a sétálás fárasztó?
- De.
Nem néztük meg előre, mennyi a távolság, de a város tornyai, nagyon távolinak tűntek. A legimpozánsabbat legalább négy kilométerre saccoltam. Volt is annyi bőven.
