Elindultam a pálinkaboltba, hogy megvegyem a majd postára adandó ajándékot a fiamnak. Elég sokat buszozok mostanában, de nem bírom megszokni a várakozást. Bosszant. Nem tudok mit kezdeni a tíz percemmel. Nézelődök. Nem erőltetem a szemem, csak úgy derékmagasságig emelem. Piros csizmából fekete harisnyás lábak emelkednek a horizontig. Hinnye de formásak! Feljebb emelem a tekintetem. Nahát! Egy ilyen csúnya vénasszonynak hogyan lehetnek ilyen szép lábai? Aztán jönnek fiatalabbak. Nem annyira tökéletes alkat, de attól szép, hogy fiatal. Ilyen gondolatokkal szórakoztatom magam. Jön a busz. A világos zöld, gázos. Ismerem a berendezését. Második ajtó mögötti ülésre nem ülök, mert nem ér le a lábam. A bal oldal pont jó. Kettes ülés. Ha valaki mellém telepszik, majd kienged, ha én szállnék le előbb. Előttem korlát, alatta üvegfal, azon túl a babakocsiknak kihagyott üres rész.
A második megállóban figyeltem fel egy fiatalasszonyra, aki babakocsival (kisméretű sportkocsi) az első ajtón szállt fel. Szokatlan dolog ez, hiszen a másodikon szoktak, nem tolják végig a keskeny folyosón. Nem a vasalódeszkára emlékeztető támaszhoz parkol, hanem közvetlen elém. Első gondolatom, hogy ugyan befékezte-e? Utólag azon csodálkozom, hogy nem tudom, mennyire volt fiatal ez az asszony. Azt se tudom, hogy szépnek találtam-e, vagy csak – mint anyám szokta volt mondani – olyan, mint rendes. A gyereket figyeltem. Őt se tudom mennyi idős lehetett. Olyasmi korú, mint aki már szaladgál, csak az utazás miatt praktikusabb kocsit használni. Ölben nehéz lenne, gyalog pedig félelemkeltő lehet neki a tömeg. Rámosolyodtam. Viszonozta. Sőt, még integetett is. Én is integettem, de a látóteréből kissé kiesett az integető kezem. Érdekes volt, ahogy oldalra nézett, a kezem mozgását észlelve. Az anyuka mondta neki többször is (bár a gyerek teljesen jól elvolt a helyén) hogy majd ha megáll a busz, kiveszi a kocsiból. „Oda ülsz majd a bácsi mellé. Anya majd áll. Vagy ölembe vegyelek?” Aztán odaültette mellém. A kis srác (lánynak néztem, de ők is srácok ugye?) közömbösen viselkedett immár irántam. Nem foglalkozott velem. Anya mondta, hogy holnap majd villamosoznak. Gondolom, a mézeskalács villamos a terv, hisz az most az élmény felnőttnek, gyereknek egyaránt.
Következő megállónál az anyuka útban volt az utasoknak, hiszen szűk a két ülés közötti folyosó. Felajánlottam, hogy üljön le, majd én átülök máshová. Aztán mégse ültem le, hanem a babakocsi mellé álltam. A fiatalasszony felhívta figyelmemet a lecsukható pótülésre. Tudtam, hogy ott van, de nem vettem igénybe, hiszen ülök eleget egész nap...már ha itthon vagyok.
Beszélgettek. Nem tudom miről. Csak hallottam a beszédet, de nem figyeltem rá. A kiskölyök közelsége melegséggel öntötte el a lelkemet. Eszembe jutottak csoporttársunk szavai a hintőporon áttörő tejpárás szarszagról. Na, én nem éreztem ezt. Igaz, ez a gyerek nem volt már annyira kisbaba, s én se szülőként viszonyultam hozzá, inkább mint nagyapó. Aztán mintha valami belement volna a szemembe. Arra gondoltam, hogy majd meglátja a fiatalasszony a legördülő könnyeket, s megkérdi, mi a baj? Mi a baj? Semmi. Az én unokám már húsz éves lehetne. Persze jó, hogy ez a kérdés és válasz megmaradt a gondolataimban, mert még valami tragédiára gondolt volna ilyen válasz hallatán. Pedig tényleg nem történt semmi. Az az unoka valóban lehetne már 20 éves, csak éppen még nem született meg.
Az én megállóm következett. Gondoltam, elköszönök. Boldog Karácsonyt...hülyeség. Mikuláskor? Boldog adventet? Viszontlátásra? Végül nem szóltam semmit, hátra se néztem. Pedig egy mosolyt biztosan kaptam volna. Talán kettőt is.
Idehaza elmeséltem Anyókának. Azt mondta, írjam meg! Mit tehettem?
