Jani bácsi meséi 7.

Ismét megszakadt a mesélés, hiszen a „vendégeket” fogadni kellett. Jani bácsi nem érezte magára nézve kötelezőnek, így benn maradt. Bekapcsolta a rádiót, csak az ablakon át figyelte a kinti eseményeket. A piros Opel láthatóan megemelkedett, amikor Zoltán kipréselte magát belőle. Nagy előny, hogy csak három ajtós, így nagyobbra nyílik az ajtaja. A volán mögül kiugró magas, kopasz fiatalember ismerős volt. Most már emlékszik rá. Körbeszaladt az autón, megcsókolgatta Feri bácsit, majd Ferkót köszöntötte követhetetlen koreográfiával. Volt benne öklözés, nyakatekert kézfogás, ölelkezés, meg puszi. Jani bá' beleborzong, amikor férfiakat lát csókolózni. Valahogy az ő környezetében nem volt szokás. A férfiak kezet fogtak, csak családon belül ölelték meg egymást. Na, de változik a világ. A fiatalok felvesznek idegen szokásokat. Leutánozzák az amerikai négerektől filmen látott mozdulatokat, vagy a lengyelektől a három puszit. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekeket is filmsorozatok szereplői után keresztelik, többnyire spanyol nevűekre. Bár már ezelőtt negyven évvel is idegenítettek a népek a gyerekek nevein. Nem Márton lett a gyerek, hanem Martin. Nem Anna, hanem Anita. Most a Richárdot változtatták Rikárdóra. Még az kellene, hogy amerikásan becézzék Dick-nek. Na, de jól van ez így is. Biztosan azért morog, amiért megöregedett, az öregeknek meg semmi nem tetszik, amit nem értenek.

Ferkó szavai villantak be a Zoltán feleségével kapcsolatban „Az az asszony meg is érdemli. Szerintem ebben egyet fogunk érteni, ha megismeri.” Mármint a verést érdemli meg. Ugyan még nem is látta az asszonyt, de máris ellenszenvesnek találta, pedig csak a hangos szitkozódása hallatszott be a lakóautóba, elnyomva a rádió zenéjét. Még csak ekkor kászálódott ki a kocsi hátsó üléséről, de már nem tetszett neki valami. Érteni nem lehetett mit mond, mert elég rosszul artikulált. Ordítva nem is olyan egyszerű dolog az. Feri bácsi is megemelte a hangját, amikor csitítani kezdte. Pedig ő alapjába véve egy csendes ember. A kiabálás viszont felidegesíti.

- Na, pakoljatok kifele, mert nekem mennem kell! – nyitotta fel István a hátsó ajtót.
Zoltán hozzáfogott, de nem a megfelelő sorrendben szedte elő a pakkot. Ez attól volt egyértelmű, hogy mondta a felesége. Meg mondott mindenfélét, be nem állt a szája.
- Bográcsot minek hoztatok? - szólt Feri bá – Hoztunk mi is. Kettőben akartok főzni? A másik meg az, hogy nem is fogtunk semmit.
- Az nem baj báttya – vette halkabbra az asszony, már szinte kedvesen szólt
- Mert mit főztök? Kőlevest? - nevette el magát az öreg
- Húslevest. Hoztunk bőven bele tarját. Hozzad már a zöldséget te melák, ne csak állj itt mint egy faszent! - förmedt rá Zoltánra.
- Húslevest bográcsban?...Hát te tudod?
- Hát ez a kocsi? - kérdezte István
- Az öreg van vele, aki szobatársa volt Zoltánnak a kórházban – válaszolt Ferkó.

Mindenki a lakóautó felé fordult. Ezt látva Jani bá' késztetést érzett, hogy kimenjen. Mégse integethet az ablakon át, amikor egyértelműen mindenki őt bámulja. Mivel a két férfi nem volt idegen, nem kellett bemutatkozni, elég volt egy „jó reggelt!” a kézfogás mellé. Az asszony is odafurakodott, nem várt arra, hogy bárki bemutassa.
- Mari – nyújtott kezet, majd magyarázatként még hozzátette – Ennek a nagy meláknak vagyok a párja.
- Örülök, hogy megismerhetem – mondta Jani bá', de nem őszintén.
Nem nagyon volt most hangulata ismerkedni. Főleg, hogy az első benyomás nem sikerült pozitívra. A kiabálás okozta rossz bemutatkozást a szépsége se tompította, hiszen sok mindent el lehetett mondani erről az asszonyról de azt, hogy szép lenne... Láthatóan öreg volt Zoltánhoz. Az alkoholizmus jelei is elég feltűnőek voltak felpuffadt arcán. A hangszíne se túl megnyerő, érezni rajta, hogy erős dohányos.
- Sokat mesélt magáról Zoltán...és csupa jókat – tette még hozzá kis kacajjal kísérve.
- Nem találkoztunk a kórházban – csúszott ki az öreg száján, pedig nem akart kötözködni.

Tény, hogy nem találkoztak, de nem tartozik rá, hogy miért nem látogatta meg a párját egész héten, amíg ő is ott volt. Arról nem tud, hogy később volt-e bent, de nincs is hozzá köze. Nem is mondott rá Mari semmit. Bár biztosan érezte, hogy valamit reagálni kellett volna erre, mert egy pár percig nem is szólt semmit, csak sarkon fordult, s a Ferkó BMW-je melletti kis asztalkán kezdte rendezgetni a hozott holmit.
- Na akkor én el is köszönök - nyújtott kezet Jani bácsinak István ismételten, körbecsókolgatta Feri bácsit, a többieknek csak intett – Hagyjak itt botot?
- Nem kell! – hárította Zoltán a felajánlást – Úgysincs kapás, erre a fél napra akkor meg minek? Megfőzünk, megebédelünk, kicsit süttetjük magunkat a nappal, aztán este is van.
- Jól van, ti tudjátok. Na, cső!

Kicsit megpördült a kerék a kavicson ahogy elindult. Még hallották az autó zúgását, amikor Mari már akcióba is lendült. Kipakolta a húst, elkezdte felvagdosni, utasította Zoltánt, hogy gyújtson tüzet, aztán veszekedett rá, mert nem tudta hirtelen mit gyújtson meg. Ferkó segített tűzifát gyűjteni. Száraz gallyat szedtek össze a környéken, de néha elég messzire elsétáltak. Mari állandóan tartotta velük a kapcsolatot és biztos akart lenni abban, hogy hallják amit beszél.
Jani bá' kezdett besokallni az állandó kiabálástól. Azokra a cigány asszonyokra emlékeztette ez a Mari, akik fél méterről is emelt hangon beszélnek egymással, s a hanghordozásukról látatlanban meg lehet állapítani a rasszt. Pedig akár fogadást is merne kötni, hogy ez magyar asszony, mégis úgy beszél. Tehát nem a származás teszi, hanem a környezet, amiben felnevelkedett. Őhozzá ugyan egy szót se szólt azóta, hogy bemutatkozott, mégis bántónak érezte minden szavát, amelynek többsége Zoltánt szapulta. Úgy látta jónak, ha lemenekül a vízhez, hátha a magas part tompít a Mari hangján valamicskét. Visszalépett a lakóautóhoz, benyúlt a botért, majd lassan odaóvatoskodott a meredélyhez. Feri bá' amint észlelte felsietett, hogy segítsen a leereszkedésben.
- Ez mindig így kiabál?
- Így
- Ez valami borzalom
- Ezért nem szeretem, ha idejönnek. Zoltánt már biztosan mondtam, hogy milyen lusta dög. Nem is szeretek vele dolgozni, néha mégis megsajnálom, oszt szólok neki, aztán meg mindig megbánom. Itt nincs vele gond, ellennénk egymással, csak legtöbbször ezt a boszorkányt is hozza magával. Ettől meg egy perc nyugta nincs az embernek.
- Elzavarja a halakat
- Nem is arról van szó. Nem várom én el, hogy csendben legyen aki velem van, néha még a rádiót is bekapcsoljuk, de éppen azért járok ki – mint látod a fogás se izgat, nem is eszem a halat – hogy legyen egy kis nyugtom. Otthon sokan vagyunk, nem lehet pihenni. Főleg, hogy az anyós is ott van, azt meg utálom mint a szart.
- Veletek lakik?
- Néhány házzal odébb a szomszéd utcában, de egyedül van, éjszakára átjön hozzánk aludni. Sokszor nappal is ott les. Hááát. Nem sokat hazudnék, ha azt mondanám, velünk. Ráadásul olyan kopogós papucsa van, hogy éjjel mindig felébredek amikor kimegy. Már megfogadtam, hogy bevetem a tűzbe
- Az anyóst?
- Azt kéne! Ráadásul olyan fösvény, hogy el se hiszed. Eszébe nem jut, hogy vegyen valamit a konyhára, pedig ott zabál sokszor nálunk, a gyerekeknek se vesz soha semmit, a csokit kinézi a szájukból, de azért mondja, hogy olyan temetést akar, mint az apósnak volt. Egy nagy lószart neki! Majd még cigányzene, meg a legdrágább koporsó...megérdemelné, hogy csak belökjük egy gödörbe, oszt csókolom.
- Nem nagyon lopta magát a szívedbe
- Hát nem. Fülem hallatára mondja Ferkónak, hogy vigye őt el kocsival az Újgyőrire, mert akcióban van...már nem is tudom mi. Hú, de felkaptam érte a vizet. Ez a gyerek még képes lett volna elvinni, mert olyan áldott szíve van, hogy nem tud nemet mondani. Én oszt mondom a vénasszonynak, hogy fizesse ki a benzint, mert nem megy ám ingyen a kocsi se. Mindjárt lemondott az akcióról. Hozzak le neked egy széket?
- Dehogy hozol. Majd – nézelődött körbe – leülök arra a kőre ott ni.
- Hideg. A mentőmellényt alád tehetnénk, de hungarocell van benne, félő, hogy összetörik...de várj csak! Leveszem a kabátomat. Hisz egész jó idő van ahogy süt ránk a nap. Itt lenn a szellő se rebben.
- Na, meg a Marit se nagyon halljuk.
- Ne is mond! Kiújul tőle a fekélyem.

Elhallgattak. Ültek egy-egy kövön, nézték a napfény játékát az alig fodrozódó vízen. Feri bácsi a légbuborékokra koncentrált, figyelte milyen halak kerülgetik a csalit. Csak magában állapította meg mifélék lehetnek, hisz úgy tapasztalta, a társát nem nagyon tudja felizgatni ezekkel. Ültek csendben. Ferkó állt meg a part tetején egy pillanatra. Megfogalmazódott benne a kérdés, hogy „van-e valami?”de végül nem szólt. Inkább kivette Zoltán kezéből a kis baltát, mert hallotta, hogy nem jól vágja a fát. Nem olyan egyszerű dolog az, amikor nincs megfelelő tuskó. Zoltán egyébként is nehezen hajlik a nagy hasától. De így, hogy nem volt tennivalója – a tüzet már meggyújtotta a szakácsnő, aki közben nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a párja erre se képes – elővette a csíkos táskából a minőségi kannás bort, s belenyalt, majd Marinak nyújtotta a flakont. Néhány másodpercre csend támadt. Csak a tűz pattogott a bogrács alatt. Valóban csak néhány másodperc volt, mert Mari átkozódva köpte ki a vizet, s a szabad kezével ütni kezdte Zoltánt, aki dőlt a röhögéstől. Nem lehetett véletlen a vízzel kínálás, hiszen előbb ő ivott belőle, tudnia kellett, mi van benne.
- Jól van már! Ha úgyis nálad van a víz, önts a bográcsba, mert már forr benne az a két deci
- A francot a mocsok pofádnak! Mit röhögsz te majom? Azt hiszed most olyan jó viccet csináltál? Aztán meg ne ugass bele, hogy én mit csináljak! El kell előbb öblíteni, majd aztán teszem fel a húst. Neked a tüzelésre legyen gondod!
Mindennek ellenére Zoltán mégis úgy gondolta, hogy ez egy nagyon is jó vicc volt, legalábbis a nevetést nehezen tudta abbahagyni. Még a szidás se tudta elvenni a jókedvét.
- Ne haragudj Mari – vigyorgott Ferkó is, de látni kellett volna a riadt képedet, amikor majdnem lenyelted a vizet
- A íz megesz téged is, hogy nem szóltál
- Azt kellett volna mondanod, hogy köszi drágám, éppen szomjas voltam, de eszedbe se jutott elrontani Zoltán tréfáját, úgy meglepődtél.
- Jól van, most már le lehet rólam szállni!

- Mit röhögnek ezek odafenn? - tette fel a megválaszolhatatlan kérdés Feri bá'. Majd tett a rézsűn néhány lépést, hogy odalásson - Mi történt?
- Mari majdnem megitta a vizet - röhögött Zoltán
- Ebben a korban ne vegyél már fel új szokásokat! - csípett oda ő is, noha nem tudta mi történt, de valamiért vicces lehetett a dolog, ha a két fiú ilyen vidám lett tőle.
Jani bácsi meg főleg nem tudta, de azért értette az asszony felé tett beszólást.
- Látni ezen az asszonyon, hogy alkesz. A stílusa se valami megnyerő. Minek van vele ez a Zoltán? Nekem már ennyi idő alatt elegem lett belőle.
- Nem tudom miket mondott el neked amikor együtt voltatok a kórházban.
- Az maradt meg bennem leginkább, hogy veri az asszonyt. A fiad azt mondta erre, hogy meg is érdemli. Most már én is megbocsátóbb vagyok.
- Az egy dolog, hogy néha megérdemli, de Zoltán se nagyon pattoghat, mert egyszer végleg kiadja az útját.
- Hogy érted ezt?
- Úgy, hogy ennek nincs semmije. A lyukósi vityilló is a Marié. Összeházasodva nincsenek, ha rendőrt hív rá, simán kirakják onnét, aztán mehet a híd alá, enni pedig marad neki a népkonyha. Persze mindig megbocsát neki, mert engesztelésként visz egy kanna bort, aztán együtt beveszik.
- Állandó jövedelme meg nincs. Mihez ért tulajdonképpen?
- Nem akar ez dolgozni. Mondtam, hogy lusta. Mellettem sok éve dolgozgat már, de csak segédmunkára való, mert nem is akar megtanulni semmit. Ha egy követ el kell vágni, azt megcsinálja, de ki kell neki rajzolni, mert ennyi felelősséget se vállal be. Korábban dolgozott a Volánnál is, úgy adja elő, hogy buszokat szerelt, de ott is csak segédmunkás volt. Udvart sepert, meg a hórukk munkákba vonták be. Volt, hogy azzal nevettetett meg, hogy kőművesnek mondta magát.
Na, ilyen kolléga másik is van. Ha igaz, az még iskolába is járt. Én ugyan nem láttam, de nem kizárt, hogy papírja van róla. Szokta mondani, hogy mennyi maszek munkája van. Hív engem is néha, de éppen elég amit a cégnél el kell viselnem, nem kell még maszekban is. Nálam bemutatkozott, amikor egy szobát építettünk a házhoz. Három méter téglafalat nem tudott egyenesen felrakni. Dolgoztunk a céggel a főnök ismerősénél, aki később megkérdezte, mennyiért vállalná el neki maszekban a kőkerítésének a lefedését. Ez meg úgy ráizgult a dologra, hogy majdnem elvállata. Annyi volt a gond, hogy nem volt hozzá semmije. Az én udvaromról tudta, hogy betonos, ezért engem is be akart vonni, mert valahol le kellett volna gyártani. Kocsija sincs, a szállítást nem tudta megoldani, az pedig elég meredek lett volna, hogy a céges kocsit veszi kölcsön. Így az egyik haverját is be kellett szervezni, akinek lett volna kocsija. Na, én persze nem kértem az egészből, így kútba esett a nagy terv. A múlt télen nem nagyon volt munkánk, vállat a főnök vakolást. Mielőtt árajánlatot tett volna, megkérdezte tőlünk, hány négyzetmétert lehet egy nap felvakolni. Nagyon régen végeztem már ilyen munkát, nem mertem mondani semmit. Ez meg azt mondta, száz. Amikor hozzáfogtunk, tíz négyzetméter megállította. Na, szóval van nekem elég bajom a munkatársakkal. El is mennék legszívesebben nyugdíjba, de nagyon sok év hiányzik még a hatvanöthöz.
- Rémlik nekem, mintha templom felújításon is dolgoztál volna. Az ottani munkatársak?
- Ez is ott volt. Eléggé visszafogta magát, nem csinált sok kárt. A toronyban talált a harang szinten harangütőket. Azt akarta leadni a méh-ben, de végül csak nem merte elvinni. Hagyjuk is ezt a témát, elég nekem hét közben is.
- Most is hétköz van. Akartam is kérdezni, miért tudsz most itt lenni.
- Dolga van a főnöknek, és nem bízik bennünk. Csak úgy dolgozhatunk, ha bármikor tud ellenőrizni. Van ugyan egy kolléga, aki sokat segít neki a szervezésben, de mivel nem veszekszik velünk, nem mer rá se hagyatkozni, attól tart, hogy nem hallgatunk rá. Na, ennyi mára elég is a dolgozásból.
- Mintha elcsendesedett volna ez az asszony – jegyezte meg Jani bácsi
- Biztosan megtalálta a boros flakont. Attól általában megnyugszik.

Ferkó jött le a partra, egy kényelmesnek látszó horgászszékkel...vagy akár fotelnak is mondhatnánk. Szétnyitotta, majd javasolta a vendégnek, hogy üljön át abba, mégis csak kényelmesebb, mint a kövön kuporogni.
- Köszönöm öcsém! Már csak egy napszemüveg hiányzik
- Hozzak? Dehogynem! - ellenkezett amikor az öreg hárította a felajánlást.
Felszaladt a rézsűn, s egy percen belül vissza is tért a napszemüveggel.
- Na, sütkérezzen báttya! Megyek vissza, nehogy valami baj legyen odafönn
- Mi baj lenne? Úgy hallom, elcsendesedtek. Megtalálták a bort?
- Meg. Most már nagy a békesség, de lassan majd arra kell vigyázni, nehogy beleessenek a bográcsba.
- Annyira hatott az ital?
- Dehogy! Nem komolyan mondom. Na, báttya, a mesélést jól félbehagyta megint. Nem is tudom mikor mondja majd végig.
- Talán a délutánba belefér. Ha nem, akkor majd legközelebb. Akár hozzám is eljöhettek egy fűnyírás alkalmával. Süthetünk is valamit. Vagy szalonnát, vagy akár malacot is, ha hoztok.
- Malacot? - kérdezett vissza Feri bá' – Nyárson?
- Dehogy nyárson. Kemencében.
- Van kemencéd? Azt megnézném. Én is akarok rakni otthon, de azt se tudom, hogy fogjak hozzá.
- Nekem a fiam rakta. Ő foglalkozik ezzel is. Pár éve nagy reményeket fűzött hozzá, de nem sokan rakatnak. Sokan megrakják maguknak, pedig meg van a kockázata, hogy nem lesz jó. Ehhez is érteni kell!
- Hallottam olyat, hogy kettévágtak egy fürdőkádat és azt falazták körbe.
- Lehet úgy is. Persze kevesen használják rendszeresen. Vagy azt se tudom van-e olyan. Nem lényeges a hatásfoka. Vannak akik kandallót is raknak maguknak úgy, hogy elfalaznak egy sima lemezkályhát. Ez pedig már akár veszélyes is lehet zárt térben. De kockáztatnak, mert a mester drágán dolgozik. Pedig a temetés se olcsó... mi csipog?
Feri bá' rámozdult az állványon lévő botra, de a fia kielőzte. Tekerni kezdte óvatosan az orsót, majd amikor feszesnek érezte, rántott a boton egy nagyot, ezután gyorsabban tekert
- Na, megvan? - kérdezte Feri bácsi
- Hááát, nem tudom. Vagy méreten aluli, vagy el is ment.
Utóbbi megérzés volt a helyes, mert csak az üres horgot húzta ki. Újabb csalit gyúrt a horogra, megsújtotta, hogy jó messzire menjen.
- Mintha ide jött volna valaki – figyelt fel az autózúgásra.

Nem is tette az állványra a botot, csak átadta az apjának, aki átvette, kicsit feszített a damilon, s közben motyogta, hogy remélem nem akadt a másikkal keresztbe. Amikor megbizonyosodott, hogy jó volt az irány, csak akkor tette le a villára. Ferkó felszaladt megnézni, ki érkezett.
Egy sötét színű, mocskos kisteherautó állt az úton, s egy borostás ősz úr szállt ki belőle. Mari a fakanállal mutogatott Csécs felé, hogy arra is vannak még horgászok.
- Megkérdezted te nagyon hülye - kiáltott rá messziről Zoltán, aki éppen egy nagy faágat húzott maga után – hogy kit keres?
- Az apját keresi. Valamilyen Jánost – tette még hozzá elbizonytalanodva.
Zoltán ugyan nem tudott arról, hogy ez a látogatás be van jelentve, de az alig szakállas borostás fejű ember láttán felsejlett benne, hogy Jani bá' ilyennek írta le a fiát, amikor mesélt róla a kórházban.
- Nem kizárt, hogy jó helyen jár. Ez a bolond asszony meg elküldte volna
- Tudod kit nevezzél te bolondnak!
- Miért nem kérdezel, te hülye picsa?

Ferkó sietett a látogató elé, hisz ő tudta kit várnak.
- István ugye? - kérdezte, mielőtt ő maga bemutatkozott volna.
- A lakóautó miatt gondoltam, hogy itt kell megállnom.
- Jöjjön! Itt van a papa lenn a víznél. Horgásznak a faterommal.
- Nem akarok időzni, csak gondoltam, beköszönök. Megyek még sóderért, aztán sietek hazafelé, mert ma még semmit nem csináltam.
- Ha gondolja, bemegyek magával, az öcsém van a rakodógépen, megmeríti kicsit jobban, ha mondom neki – ajánlotta Zoltán a közreműködését
- Köszönöm, nem szükséges. Majdnem határérték alatt viszek csak. Ki van írva, hogy egy tonna alatt nem is rakodnak, mert túl nagyok a gépeik. Nekem meg két tonna már túlsúly. Fizetni meg úgyis a mérlegelés alapján kell. Kábé kétezer forintról van szó. Egyébként meg ismernek, hisz törzsvevő vagyok.
- Jó napot horgászok – köszönt rá az öregekre – Vannak-e nagyok?
Nem ment le a vízhez, inkább a horgászok jöttek fel, egymásba kapaszkodva. Kezet fogtak a látogatóval. Ezzel az Istvánnal senki nem csókolózott.
- Marad velünk ebédre? - kiáltott oda Mari – Hamarosan kész az étel.
- Mondta, hogy nem akar időzni – torkolta le Zoltán – Vagy süket vagy?
- De szépen beszélnek ezek egymásnak – jegyezte meg a látogató félhangosan.
Feri bácsi csak legyintett, jelezvén, hogy ezek ilyenek, nem kell velük foglalkozni.
- Na, mi a helyzet fiam? - kérdezte Jani bá' – Meg van a munka?
- Úgy tűnik. Majd jelentkeznek néhány napon belül, de azt mondták a lakásszövetkezetben, hogy vehetem nyugodtan biztosra.
- Sok?
- Eléggé. Alagsori helyiségeket kell leburkolni, nem kell vele megvárni a tavaszt. Valakit keresni is kell magam mellé, mert egyedül nem fogom győzni, hacsak nem szánom rá az egész szezont. Azt pedig nem szeretném.
- Itt van nekem az új barátom – veregette háton Feri bácsit – ő ért hozzá.
- Valóban? Hol lakik?
- Miskolcon...de nem vagyok profi burkoló. Nem igazán jó már a szemem. A mai fiatal szakemberekkel már nem állnék ki minőségi versenyben.
- Tehetünk egy próbát! Ezek nem lakások, csak alagsor, vagy akár pincének is mondhatjuk. Van egyébként munkahelye? El tud szabadulni néhány hétre? Vagy tegeződhetünk is, olyan egyidősnek gondolom magunkat.
- Hát akkor szevasz Pityu! Pontosan egy idősek vagyunk, de az öregeddel is tegeződünk.
- Mi is – ölelte magához fél kézzel az apját nevetve – Na, akkor szóljak, ha kell jönni? A bérben megegyezünk.
- Szólj! Ha a helyzet úgy kívánja, nézhetsz szállást is a városban, nem kell minden nap hazajárni. Mesélte az öreged, hogy szoktál ott lakni.
- A bebukott burkolást is elmondta fogadjunk.
- El. Van úgy, hogy megszívja az ember. Találkoztam már olyan kuncsafttal, akinek semmi se volt jó.
- Na, de ez tényleg nem volt jó. Nem kellett volna elvállalnom, de olyan szépen kért az a csaj. Az igazság az, hogy el se tudta képzelni, hogy ha a műkövet olyan szépen megcsináltam a burkolással meg beégek. Na, de én se hittem volna. Aztán mégis így jártam.
- Tetszett a nő?
- Határozottan.
- Na, akkor ez volt a baj. És? Megbékélt már? Mondja a faterod, hogy később nem is akart megismerni.
- Láttam már azóta is. Megöregedett. Furcsának találtam a mozgását is. Lehet, hogy valami baj érte. Talán szélütés. Pedig nem sokkal van még negyven fölött...habár....eltelt néhány év azóta. Na jó, akkor ötven. A mai világban még az se számít soknak. Láttam már én hatvan éves Barbi babát. Igaz, az már elég megmosolyogtató látvány volt. Határozottan jó az alakja, de a bőre csak megereszkedik. Egy bizonyos kor után azért be kéne látni, hogy eljárt felettünk az idő. Látod, én se küzdök már a borotvával. Látom te se – nevette el magát, amikor a Feri bá' arcára figyelt, s látta, hogy a nagy kun bajuszt már majdnem beéri a hetes borosta. - Ez a srác a fiad? Kicsit túlnőtt rajtad, de az arca hasonlít.
- Remélem nem viszi el báttyát! - jött eléjük Ferkó – Még nem végzett a meséléssel. Talán a felénél tart Csehszlovákiának.
- Ja! Juliskát meséli?
- Miféle Juliskát? - csodálkozott Ferkó
- Ja, bocsi, nem szóltam. Nem tudom mit mesél. Rengeteg dolgot hallottam már tőle, de talán én se ismerek minden sztoriját. Akkor maradsz papa? Úgy látom jól érzed magad, az idő is rendkívül kedvező. Mit csinálnál otthon magadban?
- Abban maradtunk a gyerekekkel, hogy majd telefonálok, ha jöhetnek értem.
- Egerből?
- Nem tudom hol vannak. Feriék estig maradnak, akkorra jöhetnek, bár még nem szóltam nekik. Ha nem érnek ide, akkor sincs semmi baj. Nem lopnak el engem ha magam maradok se. Fűteni tudok, kaja van.
- Jól van apu, csak azt ki ne találd, hogy te vezetsz. Biztosan haza tudnál menni a kocsival, de ne kockáztass. Csak nem úgy mozog még a lábad, ahogy kellene. Megígéred, hogy nyugton maradsz? Ha nem, most rögtön hazaviszlek. Na, de megyek is, ti meg ebédeljetek!
- Még egy fél óra biztosan kell – szólt Mari, hallván az ebédre tett utalást – mert ez a nagy melák még tüzelni se tud rendesen.
- Na a tüzeléssel te se nagyon dicsekedhetsz – vágott vissza a nagy melák – Évek óta nem tüzelsz normálisan.
- Be lehet fogni! Ne játszd meg itt magad! Mintha te annyira kanos lennél.
- Milyen kedvesek – jegyezte meg Pityu mosolyogva – Na akkor viszlát!

Beült a Hyundaiba, és indult. Nem sikerült egyből, mert a tócsában, ahol megállt, megkapart kétszer is. Kicsit meg kellett hintáztatni. Amikor innét kilendült, már nem volt gond.
- Jól láttam, hogy mindkét oldalon kapart? - csodálkozott el Ferkó
- Én is akadtam már el vele. Automata differenciálzár van benne, de csak erre jó. Kapar mindkét oldalon, de attól még üresen tehetetlen. Én odahaza – már ahol most lakom – akadtam el vele. Két kapuja van a teleknek, és a fentin szoktunk kocsival bejárni. A házhoz lejtő vezet, de nincs kijárva, hanem füves a terület. Akkoriban vettük a házat, gondoltam kifestjük. Ketten ténykedtünk a mamával. Esni kezdett az eső, de a benti munkát ez nem hátráltatta, csak amikor indultunk volna haza...mármint a korábbi lakóhelyünkre, mert akkoriban még ott aludtunk, meg ugye a kocsi is a fiamé, másnap neki kellett...
- Várjon báttya! Van egy olyan érzésem, hogy ez hosszú lesz. Felhozom a víz mellől a széket, leülünk a tűz mellé. Mire a végére ér, talán az ebéd is elkészül.

Amíg a széket várta. Megcsodálta Marinak a művét. Eddig nem is látta mi készül. November végén nem látott még ekkora mennyiségű zöldséget egy csomóban, főleg nem egy bográcsban. Paprikák, paradicsomok, zellergumó egészben a kissé zsírosnak tűnő, húsleveshez képest zavaros lé tetején, karalábé kettévágva, petrezselyemzöld kissé késve beletéve. Legalábbis ha igaz a hír, hogy hamarosan elkészül. A kelleténél most is intenzívebben zubogott. Feri bizonyára erre gondolt, amikor rácsodálkozott a bográcsban főtt húsleves ötletére. Nem lehet a tüzet takarékra venni vagy nagyon fő, vagy sehogy. Ettől még lehet jó, hiszen minden benne van aminek benne kell lenni, Mari konyhán dolgozik, értenie kell hozzá. Egyébként is az a korosztály, akit még megtanítottak odahaza főzni.

- Na, itt a szék báttya, lehet mesélni! - lihegte Ferkó, miután felszaladt a meredek parton – Ott tartottunk, hogy vizes volt a fű.
- Aha. Tolatva nem akartam nekivágni, mert elég messze volt a kapu, megfordulni csak többszörre tudtam volna, mert a szőlőtől nem lehetett férni. Szép szőlő. Majd meglátod, ha eljöttök egyszer... maradt a lejtmenet. Ott viszont ki van vágva az udvar, hogy a ház alá be lehessen menni a garázsba, vagyis egy magas támfal fölött kell centizni, ugyanis ott van még egy kút. Nem lehet a támfaltól emiatt eltávolodni. A kút után egy derékszögű kanyar következik ...ez lejt végig...ott muszáj elfordulni, mert előttem a kerítés. Na, ezen az oldalon a támfal le van húzva nullára...pontosabban olyan fél méter lehet a vége, de ugye a kapu nem a partoldallal, hanem az udvar kivágott részével van szemben, rá kell fordulni. Látom, hogy az asszonynak valami nem tetszik, erősen csóválja a fejét, de nem szól. Ő ekkor lent állt a kivágott részen. Kéziféket behúztam, motort leállítottam, kiszálltam, hogy mit csóvál.
- Aztán mit csóvált?
- Az első kerék már lent volt, de a hátsó felkapott a támfal tetejére. Azt mondja a kérdésemre, hogy „nagyot fog zakkanni”. Nézem. Hú bakker, ez tényleg nagy lesz. Ezt így nem is merem, mert valami baja lesz a kocsinak. Visszatolatni a telek legmeredekebb részén üres platóval vizes füvön? Reménytelen. Az eleje jó helyen volt, csak a farát kellett volna elvinni balra, nem is kicsit. Kérdi az asszony, hogy tud-e segíteni? Toljad! Mondom neki. Erre ő, hogy megvesztél? Beindítottam, hátramenet, nagy gáz, pörög a kerék. Juliska nekitámaszkodott oldalt, és elfordította. Na? Megoldottuk. Volt hasonló eset Egerben személykocsival havas úton. Nagyon meredek kanyarodó út. Nagy lendülettel nem is mertem rákanyarodni, mert hasonló esetben megesett már, hogy hátul volt az elől.
- Micsoda?
- A lendülettől megfordult a kocsi, mintha már visszafelé jönnénk. Na szóval. Kettessel indultam neki nem túl gyorsan a meredek emelkedőnek. Nem bírt felmenni, lefulladt a közepén. Ott elindulni, képtelenség. Vissza kellett engednem. Havas úton persze nem kanyarodik, nekiengedtem a szegélykőnek. Egyedül voltam, ezt nem is mondtam. Behúztam a kéziféket, kiszálltam, odébb toltam a farát, és visszaültem. Ugyanezt még egyszer meg kellett csinálnom.
- Nem fogta volna el a röhögés, ha elszalad a kocsi.
- Hát nem. Kezdek éhes lenni.
- Várjon má' szépbáttya. Juliskának hívják a feleségét? Ezt a nevet mondta a fia.
- Igen, úgy hívják.
- Na, akkor tessék azt a Csehszlovákiát végigmesélni!
- Majd ebéd után – szólt közbe Mari – Hozzad fiam a tányérokat, a pálinkát, a zöldséget meg dobáld ki, mert nem férünk hozzá a leveshez
- Állj, állj, állj! - kiáltott Jani bácsi – A zöldséget ne! Majd én megeszem. Bár a csutak azt hiszem nem főtt meg, de ezek szerint a többi az enyém. Ti csak egyétek a levest! Talán egy kis hús még jöhet, de nem kizárt, hogy ennyi zöldséggel el se bírok. Micsoda kár lenne kidobni!