Nem tudom mikor halt meg a Jani bácsi, nem is figyeltem a sírkő feliratára. Lényeg, hogy a rokonságból valaki időszerűnek találta a felújítást. Mivel Budapesten él az illető, ott rendelte meg. Azt persze elfelejtette a vállalkozóval közölni, hogy nem zöldmezős a beruházás, hiszen áll ott egy helyszínen készített műkő építmény. Szállításkor ez a tény felkészületlenül érte a mestert, így a gránitot visszaszállította a telephelyére. Ez oda-vissza 260 km.
Ezután a vidéki városban kellett vállalkozót keresni, aki elbontja a régi keretet. Ezek voltunk mi. A keretet és a fedlapot kellett szétverni, az úgynevezett fejkövet – ami eredetileg is nemes kő volt - ideiglenesen hazaszállítottuk a műhelyudvarba. Ezek voltak az előzmények.
Megérkeztek a pestiek ismét. Jöttek a fejkőért. Csupán a kis termetű, középkorú munkatárs volt otthon, akit a kigyúrt, napszemcsis, rágózó fiatalok ökölpacsival üdvözöltek. Nagyon vagány csávóknak mutatták magukat. Mindössze négyen voltak. Na, meg egy idősebb úr, aki a főnökük.
- Ez lenne az?
- Ez.
- Jó nehéz lehet.
- Az. Ketten alig bírtunk vele.
(Valójában az utolsó mondat nem hangzott el, pedig kellett volna.)
Négyen körbeállták a fabakon lévő követ és nekivágtak a három lépésnyi távolságnak. Nem tudni, hogy egymástól nem fértek, vagy a súly adta fel a leckét, de a kolléga megdöbbent a látványon, amint a négy – láthatóan jó erőben lévő – fiatal elcsoszogott a furgonig, ahová nem emelni, csak letenni kellett. A főnökük aggódva óvta őket, nehogy elbotoljanak cipekedés közben. Letették egy szőnyegre. Jó lett volna alá valami, hogy majd kivevésnél alá tudjanak fogni...de hát ők a sírkövesek.
Ezután már csak a „lépcsőt” kellett levenni a bakról, ami egyemberes kő. Legalábbis én (66) egyedül mozgattam. Ők hárman. Nem láttam, nem tudom hogyan fértek hozzá egy kilencven centis csíkhoz.
Sajnálom, hogy nem voltam jelen, mert félreállítottam volna őket. Hisz arcom nekem is van...na, meg a szakmai büszkeség.
