Műköves vagyok. Nem mű, hanem igazi. Anyám szomszédja úgy is szokott nevezni, hogy „ a köves ember” Egykor a körzeti főállatorvos kérdezett rá amint egy ablakpárkányt kentünk fel, hogy „ez az a műanyag,” Hát, ööö, izé, ja. Nem így nevezik, de lehet annak is mondani. Tehát nem én vagyok mű, hanem az anyag amivel dolgozom. Ez sem igaz teljesen, hiszen természetes anyagok vegyítéséből készül....bár már a cement se...noha eredetileg... Sanyi barátomtól érdeklődtem – aki eredetileg vegyipari szakmunkás – hogy miből van a PVC? A mit tudom én micsodát polimerizálják...(nem így mondta, de ezt fogtam fel)...Jójó. De miből van? Valami természetes anyagnak lenni kell, amiből kiindulnak...Na, ezt a szálat itt szakítom meg, mert belezavarodok...
Lényeg, hogy építőiparban dolgozom. Ettől még nem vagyok építész, de érdekel a téma. Érdekel, mi hogyan készül, és miből. Az én szakmám úgy alakult ki, hogy a kődíszek, szerkezetek gyártási idejét kellett lerövidíteni, mennyiségét megsokszorozni. Valójában hiánypótlás. Bár vannak 100 évnél régebbi műkövek, de tömeges felhasználásuk az '50-es, '60-as években élte fénykorát. Ekkor kezdték telebetonozni a temetőket is. Érdekes felfedezést tettem, amit senki nem igazolt vissza, de ettől még igaznak kell lennie. Amikor elkezdték a kőfaragók gyártani a műkövet, a szükségesnél sokkal több anyagot használtak. Ahol elég lenne 5 cm-es vasalt elem, ott ennek háromszorosát dolgozták be, figyelmen kívül hagyva, az ebből adódó felesleges cipekedést. Miért? Megszokásból. Terméskőből ez volt a megszokott, statikus szempontból szükséges méret. Magam is jártam már hasonlóan. Megesett, hogy egy nehezen hozzáférhető helyre kellett gyorsan, vastag anyagot felhordani. Hosszasan agyaltam a zsaluzáson, megterveztem, hogyan öntöm bele a betont, amikor jött egy kézenfekvő ötlet: polimer! Nikecell-beton :) A múlt télen volt olyan munkánk, hogy az '50-es években beépített műkőpárkányt kellett szétverni, s helyette polisztirol párkányt ragasztottak fel. Látszólag ugyanolyan mint a régi, csak korszerű anyagból.
Megesik, ha elérhető közelségbe kerülök egy szépen faragott „kőhöz”, megkocogtatom, hogy ugyan miből készült. (A nagy méretű virágcserepek is gyanúsak.) Kell még ide kőfaragó?
Aztán rácsodálkozok régi építményekre. Ma már szinte bármekkora fesztávot áthidalnak, de hogyan oldották meg a vasbeton megjelenése előtt? Nagy városaink tele vannak panelházakkal. Mi, idősebbek még láttuk az építésüket. Mint az építőkockák. Felállítottak nagy darukat, aztán szobányi falakat raktak egymásra, egymás mellé, összehegesztették, s már állt is a ház.
Dolgoztam olyan átépítésen, ahol az eredeti épületen 96 ablakot számoltam meg. Ez legalább 300 méter, és 3 emelet (panel magasságban legalább 5) mindez kisméretű téglából. Mekkora anyagszükséglet! Dolgoztam templom felújításon, ami ugyancsak kisméretű téglából épült. Milliós nagyságrendben kellett beépíteni, s ráadásul meglepő gyorsan. Csupán 3 év alatt készült el. A felújításával már több időt töltöttünk el, pedig csak javítgatjuk itt-ott.
Időnként találkozok olyan hatásvadász videókkal, ami azon háborog, hogy használaton kívüli épületek tönkremennek. Pedig ez természetes. Azon már el lehetne gondolkozni, hogyan lehetne olcsón elbontani. Na, itt értékelődik fel a régi idők szegény emberének a gyakorlata. Természetes anyagokat használt. Ha egy nádfedeles vályogházat sorsára hagynak, nem kell vele tenni semmit. Előbb-utóbb csak egy kis földkupac marad, vagy még az se.
