2024. március 29., péntek

Gyorskeresés

Ádám s Éva

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Nem örömömben kerültem Csepelre, de nem volt rossz az a fél év.

A több mint negyed századon át működő vállalkozásom soha nem szárnyalt igazán, de voltak azért jó éveim. Az utolsó előtti évben még belevágtam egy teherautó lízingbe, ami ugye azt jelenti, hogy nem gondoltam rá, hogy abbahagyjam. Aztán valahogy mégis szembesülnöm kellett azzal, hogy elfogytak a munkáim. Megváltozott a piac igénye (erősen be is szűkült) én pedig nem váltottam időben. Két évig eléldegéltem a régi kapcsolatok hozadékából, de 2010 őszén valamit lépnem kellett. Csepelen alacsonyabb költséggel számoltunk, reméltem, hogy majd munkát is találok. Hat héten át abból álltak a napjaim, hogy sétáltam. Az ablakból láttam a templomot, azt fontolgattam, eljárok misére, hátha könnyít a lelkemen. Aztán erre mégse került sor, mert egy betonpalánkon megláttam a „ márvány, gránit, műkő” feliratot, és a hozzá kapcsolódó telefonszámot.
Február közepén kezdtem.

Két éve még kilencezret fizettem az alkalmi segédnek, most hatezerért álltam munkába. Később fontolgattam, hogy átmegyek a generálkivitelező kőművesei közé, mert ott aki be tudta rakni a téglát megkapta a kilencet, aki csak a seprőt támasztotta, a hetet. Vagyis a segédmunkás is többet kap, mint én. Végül maradtam a szakmában. Ketten kezdtünk Robival. Hajlott koromra való tekintettel – mondta az öreg főnök – annyi lesz a bérem, mint a Robertnek. Aztán kiderült, hogy mégsem. A kolléga kőfaragó volt, tőle kellett eltanulnom a terméskő felújítását. A műkőbe – úgy gondoltam – én vagyok jobban otthon, de később rá kellett jönnöm, hogy teljesen felesleges volt tanulnom a szakmát, mert a fémipari végzettségű főnök „jobban tudja”. Nem szorultak az én tudásomra. Ezt is meg lehet szokni. Azt csináltam és úgy, ahogy mondták. Első nap megkérdezték, dolgoztam-e már terzit-el ( kőjavító anyag) Aztán felolvasták a zsákról, a használati utasítást. Ezt akár önállóan is megtehettem volna.

Hidegek voltak a nappalok, fűtöttünk a homlokzati állványon, a fólia alatt. Nem magunk miatt, hanem azért, hogy ne fagyjon meg az anyag. Éjszakára persze nem hagyhattuk égve a gázt. Lényeg, hogy fizetést kaptam a ténykedésemért. A többi nem nagyon érdekelt. Délben megterítettem a főpárkányon, és szinte kényelmesen ebédeltem. A főnök nem jött fel, csak felkiáltott, hogy vigyázzak a céklával, nehogy kiboruljon. Először arra gondoltam, hogy ő is szereti, és sajnálná, ha kárba veszne. Aztán rájöttem, hogy a fehér homokkövet félti a cékla levétől. Fizikailag nem volt nehéz munka, csak az borzolta a kedélyünket, hogy nem lehetett követni az elvárásokat. Menet közben változtak. Annyi volt csupán egyértelmű, hogy a korábbi felújítás során felhordott cementfröccs nyomát el kell tüntetni. Előttünk nagynyomású homokszóróval letakarították, kivéve egy rövid szakaszt, ahová nem ért el a tömlő. Ott persze állvány sem volt, magunknak kellett megoldani, hogy hozzá férjünk. A munkavédelmisek nem szakadtak volna meg a röhögéstől, ha látják az állványzatunkat, de nem láthatták, mert a fólia eltakarta. Ekkor tapasztaltam meg, hogy nem is félek a mélységtől, ha nem látok magam mögé.

Ezt a félelem dolgot még csak ezután kellett megtanulnom kezelni. Az épület főbejárattal átellenes oldalán magasodott a kápolna tornya, amin szintén akadt munkánk. A kereszt az állványzat 11-ik szintjén volt, vagyis kb 20-22 méter magasságban. Felmértük a feladatot...vagyis elterveztük, de Robi a hatodik szinten visszafordult. Én se mertem magasabbra menni. Következő nap megint nekiindultunk. Már magasabbra merészkedtünk, de még mindig nem eléggé magasra. Robi a harmadik napon felment a keresztig. Közben persze hergeltük magunkat, hogy menjen fel a főnök ha akar, de mi nem fogunk. Főleg, hogy nem sokat érünk a feljutással, ha két kézzel kapaszkodunk. Úgy nehéz munkát végezni. A főnököt nem hatotta meg a félelmünk, egyszerűen nem vett róla tudomást. Hozta a takarófóliát, hogy terítsük rá a keresztre, és kössük ki a korláthoz a sarkait. Ekkor már én voltam a bátrabb, pedig elég jelentős szél fújt. A keresztnél is magasabbra kellett kapaszkodnom, hogy a kiismerhetetlen logika szerint összehajtott ponyva közepe kerüljön a kereszt fölé. Robi csak lentről cibálta. Ekkor figyeltünk fel a tőlünk sokkal mélyebben lévő fémmunkásokra, akik az ablakkereteken dolgoztak. A hosszú, folyosószerű homlokzati állványon ki voltak kötve. Mi legfeljebb a nadrágszíjjal tehettük volna ezt meg. Lehetett volna követelőzni, igazat akárki nekünk adott volna, de fizetést csak a főnök. Azért a hatezer forintért bevállaltuk a kockázatot. Végül nem történt semmi baj, de történhetett volna. Majd megírta volna az újság, hogy nem volt rajtunk védősisak...mert az se volt. Igaz, ez már kizárólag a saját „vagányságunk” miatt. Rajtunk kívül mindenki viselte. Egy művész-féle srác vette csupán a bátorságot, aki az ólomüveg ablakot takarította. Úgy gondolta, ha nekünk nem kell, neki sem.

Néhány hét kellett ennek az új életvitelnek a megszokásához. Már a legelső munkanap rendkívüli izgalmat hozott. Nem a munka, hanem a közlekedés. A munkahelyre a főnök vitt ki a saját kocsijával. Elmondta mi a feladat, aztán ott hagyott bennünket. Délután kérdeztem Robit, hogyan megyünk majd haza? Úgy gondoltam, hogy a főnök jön, és visszavisz a telepre. Tévedtem. Mindenki úgy megy, ahogy akar.
Persze én azt se tudtam, pontosan hol vagyok. Robi segített. A 62-es villamos bevisz a Moszkvára, ott átszállok a hatos-négyesre, ami elvisz egészen a Boráros térig. Hévvel jutok el Csepelre. Jegyem persze nem volt, azt se tudtam hol vehetnék. Robinak se volt, de ő már 39 éve bliccel, nekem még ez új volt. A Moszkván elváltunk. A Jászai Mari térnél leszálltam, hátha találok valahol jegyvételi lehetőséget. Elgyalogoltam a Kossuth térig, ahol mégis jegy nélkül szálltam fel a 2-esre. Izgalmas út volt, pedig a kutya se törődött az én jegyemmel.

Egy rövid ideig kocsival jártam. Robi se Budára békávézott, hanem kelet-pesti lakhelyéről egy órát buszozott Csepelre. Ott beült mellém, és együtt mentünk ki a Hűvösvölgyi útra. Gondoltam, majd segít navigálni, de nem sok hasznát vettem a született fővárosi útitársnak. Pesten aránylag jól eltájékozódtam, de Budán eddig teljesen idegen voltam. Ezen valamennyire sikerült javítanom. Talán egy hete jártunk így dolgozni, amikor új munkatárs csatlakozott hozzánk. Már korábban emlegettek egy „román” kollégát, akire nagyon hasonlítok. A hasonlatosság annyiban merült ki, hogy neki is ősz szakálla volt. Néhány napig együtt jártunk autóval így hármasban. Közben akadt egy másodállásom, amin annyira felbátorodtam, hogy magasabb bért, hétvégi pótlékot és közlekedési hozzájárulást mertem kérni. Utóbbit meg is kaptam, bár a napi benzinköltségnek a felét se térítette a cég. Ezt se sokáig, mert egyik délután a legnagyobb csúcsforgalomban a villamospályán és kettő darab elsőbbségadás kötelező jelzőtáblán túlhaladva kigurultam a főútra. Úgy gondoltam, még kiugrom a jobbról közeledő autó előtt. Nagyon elszámítottam magam, mert még az első kerék sem ért ki, amikor nekünk csapódott a Twingo. Robinak volt egy kis agyrázkódása, de ez csak napokkal később derült ki. A kocsival visszatolattam a munkahelyre, s egy hétig ott tároltam. A főnöktől kértem az elhelyezésére segítséget, de nem tudott segíteni. Mondhatnám úgy is, hogy elzárkózott. Az eset miatt nyilván nem értem haza időben aznap. A feleségem azonnal megérezte, hogy valami nagy baj van. „Mi lesz most velünk? - Nem tudom.”

Aztán mégis újraépíttettük a Suzukit. Erre valók a Hyundai klubos barátok. Nem voltam annyira egyedül, mint azt hittem. Eztán mégsem ültem vissza a kocsiba, egyszerűbb volt bérletet vennem. A második hónapban Robi jól ki is röhögött, hogy én többet költöttem közlekedésre ennyi idő alatt, mint ő egész életében.
A „román” kollégával megkedveltük egymást. Rá is förmedtem Robira, amiért románnak mondta a székely barátomat. Azzal érvelt, hogy román útlevele van és román neve. László András szerintem elég magyarosan hangzik. Az útlevéllel igaza volt. Kérdésemre elmondta András, hogy ő azért magyar, hogy a népszámlálásnál kedvezőbb legyen az arány, mert ha székelynek vallja magát, akkor az egy külön népcsoport. Itt közbeszúrom amíg el nem felejtem: Kérdeztem, van-e székely harisnyája. A válasz az volt, hogy mindenkinek van. Ünnepeken veszi fel, de nem szereti, mert szúr. Az asszony nejlon harisnyáját kell alá vennie.
Talán még közelebb kerülünk egymáshoz, ha sörözök is vele a Boráros téri aluljáróban, de én mindig siettem. Neki nem volt hová, hiszen a főnök házában lakott, nem tudott egyedül mit kezdeni az estéivel. Mint ahogy a szabad napjaival sem. Amíg tartott egy munka, addig minden nap dolgozott. Akár 30 napot egy hónapban. Ha vége volt a hajrának, felült a szovátai kisbuszra a Népligetben, és hazament, várta a főnök telefonhívását.

Tetszett a tájjellegű beszéde (én sem úgy ejtek egyes hangzókat mint a pestiek) az és helyett a „s”, a colostokot centinek mondta, a kábeldobot tamburnak...
Később csatlakozott hozzánk a fia is, aki az első időkben nem bizonyult barátságosnak. Ha valami nem tetszett neki velem kapcsolatban, az Árpáddal ijesztgetett, aki ha jön, majd megtapasztalom, milyen vadember. Persze semmi gond nem volt az Árpáddal. Szelídebb ember volt bármelyiküknél. A lényeg, hogy a négy hónap alatt egész jól összeszoktam a munkatársakkal. Mindez most a Karácsonyról jutott eszembe, mert a székelyek nem Karácsonyra utaztak haza, hanem Ádám s Évára. Decemberre már rég elváltak útjaink, csak a beszélgetések során terelődött erre a szó.

A főnökséget nem sikerült megkedvelnem még annak ellenére sem, hogy Gyula Úrnak szólítottak. Nem a főnök, hanem a főnökség. Egy egész család irányította a 2-5 termelőmunkást. Vállalni nagyon jól tudtak, így még azt is megengedhették, hogy anyagbeszerzésre is minket küldtek. Három hónap próbaidő után közölték, hogy nem írnak határozott idejű szerződést. Arra már nem emlékszem, hogy 1, vagy 2 hónap állt a papíron. Ja! És nem havi fix munkaidő állt benne, hanem 2 havi időkeret. Így megesett 14 napos munkahét is, meg olyan is, hogy szerdán úgy köszönt el a főnök, hogy „Jó hétvégét!”
Pünkösd után kiskedden kaptam egy telefonhívást szinte otthonról. A szomszéd faluban dolgoztam már a kőfeldolgozóban, de akkor én kéredzkedtem be a céghez, most pedig hívtak, mert szükség volt rám. Vettem a bátorságot, és a fizetésre is rákérdeztem. „Majd egy hónap után megbeszéljük, de holnap már kezdeni is kellene”
Néhány perc vívódás után felmondtam a fővárosi munkahelyet, és másnap már kezdtem is.
Csalódás volt az új hely mindenféle szempontból, de az már egy másik történet.

Hozzászólások

(#1) cinemazealot


cinemazealot
addikt

Gyuszi bácsi meséi #1

Kíváncsi vagyok a folytatásra.

(#2) potyautas válasza cinemazealot (#1) üzenetére


potyautas
csendes tag
LOGOUT blog

A többi is az volt :) A folytatást talán már leírtam....majd utána nézek, mert az sem kizárt, hogy kimaradt az a másfél hónap.

(#3) cinemazealot válasza potyautas (#2) üzenetére


cinemazealot
addikt

Sanyi bácsi = Béla bácsi = Gyuszi bácsi ?

Mondjuk, nem csodálkoznék egy percig sem. :)

(#4) potyautas válasza cinemazealot (#3) üzenetére


potyautas
csendes tag
LOGOUT blog

Nagyon sok az átfedés. Ha egy jelentéktelen mellékszereplőnek kell nevet adni, az nálam véletlenül mindig Béla.A Jani bácsi is én vagyok sokszor,(a mese elején a feleségem) de itt a kora miatt már a fiának is nekem kellett lennem. A Sanyi - a Repáskában - apu. A Parádi ....nem jut eszembe....Parádi Zsolt, hát persze, hogy többnyire ő is Gyula bácsi. Vannak teljesen légből kapott részek is, de nem sok.

(#5) cinemazealot válasza potyautas (#4) üzenetére


cinemazealot
addikt

Elképesztő vagy. :R

Azért Gyula bácsinak ez a vállalkozós története elég szívfacsaróra sikerült. Szörnyű, hogy a tapasztalat, ami 25 éven keresztül egy vállalkozást vitt, egyik pillanatról a másikra segédmunkási szintre kényszerül.

(#6) potyautas válasza cinemazealot (#5) üzenetére


potyautas
csendes tag
LOGOUT blog

Ezért kell egy vállalkozásnak több lábon állni! Egyszemélyes vállalkozás persze maximum 2 lábon állhat, de figyelni kell a piac rezdüléseit, és ha kell, váltani! Ha van motiváció, fejleszteni...ha nincs, akkor így jár.

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.