Ernő bácsi eredetileg kőfaragó volt, nehezen állt rá a keze a műköves munkára. A piac igénye viszont kényszerpályára állította. Jól jött neki, hogy van kihez fordulni segítségért. A műhelyben összeszögelte a léckeretet, aztán beletaposta az anyagot, majd miután megkötött a cement, lecsiszolta. A helyszíni munka azért kifogott rajta. Így jöttem én a képbe. Akkor már magam is vállalkozó voltam, magamnak osztottam be az időmet. Természetesen ráértem, hisz sokszor fordultam én is hozzá, ha gránit tábla kellett. Papírforma szerint konkurensei voltunk egymásnak, de mi ezt nem így éltük meg. Voltunk a faluban öten sírkövesek, de mind így viszonyultunk egymáshoz.
Becuccoltunk a parancsnoki UAZ-ba, s irány Harsány. Nem a műúton, hanem keresztül a határban, ha már terepjárónk van. Rövidebb is 10 km-el. Útközben elbizonytalanodott, és megkérdezte Sályban, hogy „itt van-e külön a katolikus, meg a református temető?” Nem, ott nem volt két temető. „Akkor mégis Harsány”
Nekem mindkettő idegen terep volt.
Harsányban már vártak ránk. Segítettek amiben tudtak. Aztán híre ment a faluban, hogy itt vannak a sírkövesek, s jött mindjárt két megrendelő is. Ernő bácsinak nem volt hozzá kedve, így felajánlotta nekem. Így lettem én a harsányi sírköves 13 évig.

Az egyik rendelésre már nem emlékszem, de a másiknál adódott egy szokatlan helyzet, talán csak ezért maradt meg az emlékezetemben. A GAZ-69 ekkorra már kidőlt alólam, s helyette egy 850-es Fiatot vettem. Nem igazán sírköves autó. Nyilván fuvarost kellett fogadnom a fedlap szállításához. Egy régi síremléket kellett vele lefednem, de a felújításhoz a helyiek már hozzáfogtak. Vagyis szétbontották, és alapot betonoztak. Ennyi. Az összeállítás már énrám várt. Megnyugtattak, hogy lesz segítség. Volt is. Annyi ember összegyűlt, hogy amikor felemeltük a keret hosszú oldalát, nem tudtuk odébb vinni, mert mindenhol ember volt. A későbbiekre aztán nem volt már jellemző ez a nagy összecsődülés. Ha egyedül nem boldogultam, magamnak kellett segédről gondoskodnom. Ennek a nagy csődületnek persze híre ment, s ez újabb két megrendelést hozott. Ezek már komplett síremlékek voltak. Emlékszem az árakra. Fedlap nélkül 13 ezer forint (számlával) Áfa akkor még nem volt. Aztán egyik munka hozta a másikat. Van olyan sor abban a temetőben, ahol a 12 síremlékből 11 az én munkám. Nem csak felszíni építményt kértek, hanem kriptának nevezett, kibetonozott aknákat. Bizony, ehhez már kicsi volt a Fiat. A Wartburg kombi elvitte a cementet, szerszámokat. Zsaludeszkát, talicskát is a tetőn, de a kész sírkőelemekhez továbbra is fuvaros kellett. Mint ahogy a sóderhoz is. Betonkeverőm is volt, amit nem hordtam haza. Csodálkoztak is a falubeliek amiért nem félek, hogy ellopják. Nem lopták el.
A földet kiásni eszméletlenül nehéz munka volt. Akadt olyan rendelés, amit egy kolléga felvállalt, vitt két embert, akik kiástak fél métert, s feladták. Homokos talajhoz voltak szokva, de ez bizony nem az volt, hanem nyirok. Vitt egy másik párost, akik tovább ásták, de csak nem készült el. Az én brigádom ásta ki az utolsó fél métert. Szerencsére akadt helyben két idős ember, akik ajánlkoztak. A többi gödröt javarészt rájuk bíztam. Sógorai voltak egymásnak, de a megszólításhoz csak az „s” betűt használták. Ők voltak tehát Gabis, és Bercis. Nem csak nekem dolgoztak, hanem szinte az összes sírt ők ásták a faluban. Természetesen baráti viszonyba kerültünk, így megesett, hogy ha nem is volt közös munkánk, akkor is meglátogattam Gabi sógort. A felesége fogadott, mikor beléptem a kapun. Nem tudtam mit mosolyog. Mindig szívesen vette a látogatásomat, jókat tudtunk beszélgetni. Most viszont olyan volt ez a mosolygás, mintha valami érdekes esetet akarna elújságolni. Jól éreztem.
Gábor – ő nem Gabisnak nevezte – ríva gyött haza.
Mi történt?
Sírt ástak a reformátusban. A két kolléga délben hazament ebédelni, de ő inkább ott maradt, nem akart keresztül gyalogolni a falun oda-vissza. Lelkére kötötték, hogy le ne menjen amíg vissza nem érnek.
Mégis lement?
Le. Oszt beomlott. Úgy kiugrott, hogy az egyik gumicsizmája ottmaradt. Úgy szaladt végig a falun. Félig mezítláb.
Most hol van?
Alszik. Lefeküdt.
A beszélgetésre Gabis felébredt. Nem vontam kétségbe az asszony szavait, de ha kétkedve fogadtam volna, akkor most bizonyosságot leltem. Miután végigszaladt a falun, aztán lefeküdt a sezlonra, a nadrág derekán még mindig ott maradt egy kis föld.

1989 szeptemberében egyik nap mondtam a sírásó kollégáknak, hogy holnap nem jövök, mert megyek Debrecenbe az új kocsiért. Amikor megjelentem az új pickuppal, azt mondta Gabis, hogy ez nem is új. Hiányzik a hátulja.
Szerettem ezt a falut. Sok pénzt hazavittem onnét. Volt aki háromszor is fizetett. Ez az asszony azért maradt meg bennem, mert mindig büdös pénzt adott. Pedig azt mondják, a pénznek nincs szaga. Ennek volt, pedig a tisztaszobából hozta elő minden egyes alkalommal. Na meg az is megmaradt bennem, hogy 19 évesen lett özvegy, s arra volt büszke hogy aztán soha nem ment férjhez. Az anyjával, meg a lányával élte le az életét. Aztán volt olyan ügyfél, aki azzal dicsekedett, hogy „gyönyörű Walburgot” vett a fiának. Ezen nehéz volt nem mosolyogni, hisz nekem 2 „valburgom” is volt. Sok mindent lehetett rá mondani, de a gyönyörű lett volna az utolsó, ami eszembe jut róla. A lánya – aki velem egyidős, vagyis aránylag fiatalnak volt mondható – meggyőződéssel állította, hogy a halott apja hazajár a temetőből. Az volt rá a bizonyíték, hogy a kutya is pont úgy ugatott, mint amikor a gazdáját látja.
Aztán volt még.... sok minden volt a 13 év alatt, s most ahogy írom, sorra jönnek elő az emlékek.
Még a címmel adós vagyok. Az első évben dolgoztam Szarkáséknak (kitalált név) Borházra emlékeztető kripták voltak néhány évig divatban, amiket egy helyi kőműves épített. Nekem a betontetőt, az oromzatot kellett leműköveznem, íráslapokat elhelyezni, betűt vésni/vésetni. Nem egynapos munkák voltak. Látom ám a temetődombról, hogy lenn a falu szélén ég a bozót. Kocsiba vágtam magam, s lerobogtam megnézni, mi történt. Sokan voltak már a helyszínen, hordták a közkútról a vizet, locsolták a tűzre. Beálltam segíteni. Akkor még kevesen ismertek. Kérdezgették, hogy „ki ez?”
A sírkövesünk – válaszolt büszkén Szarkásné.
Akkoriban szokás volt még, hogy hoztak ki ebédet, idősebbek megkértek, hogy inkább menjek be délben, ne kelljen cipekedniük. Szarkásék még vacsorára is meghívtak. Megesett, hogy este nyolckor még ott voltam.
Ezzel csak az volt a baj, hogy a feleségem minden alkalommal érdeklődött, mikor érek haza. Én pedig mondtam egy időpontot, amit soha nem sikerült tartanom....