2019. március 25., hétfő

Gyorskeresés

A helyzet fokozódik (RM/8)

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

...
Amit első találkozáskor érdemes volt megbeszélni, azt hiszem meg is beszéltük Tomas-al. A továbbiakban a tanyát kell megnéznem, és keresnem követ, venni a munkához szerszámokat. Egyelőre nem kell túlzásba vinni a beruházást, elég annyi, hogy néhány mintát el tudjak készíteni.
– Elmenjünk most a tanyára? – kérdezte Roze-Mari.
– Messze van? Ha belefér még a délutánba, akkor menjünk! – válaszoltam a kialakult helyzettől felvillanyozva.
Sok volt hirtelen feldolgoznom, amiket most hallottam az elmúlt negyedórában. Zakatolt az agyam, már szinte kezemben volt a véső és a kalapács. Egyértelmű, hogy mielőbb látni szeretném a leendő telephelyemet.
– Azt gondolom, semmi akadálya, hogy azonnal odamenjünk. Elmondom Tomasnak, aztán indulhatunk is.
Hosszasan beszélgettek, amiből semmit nem értettem, ráadásul még úgy is viselkedtem, mint hasonló esetben szoktam. Igyekeztem nem odafigyelni, mivel nem rám tartozik. Ebben persze az volt a vicces, hogy ha nagyon figyelek, akkor sem értem őket.
– Mondja a testvérem, hogy várjuk meg a feleségét, ő is jön velünk. Tudod, ők is ott laknak a családi birtokon. Együtt jöttek el, és a sógornőmnek most nincs autója.

Elköszöntünk és indultunk a kocsihoz. Roze-Mari összefutott egy ismerőssel, akivel kénytelen volt megállni beszélgetni. Javasolta, hogy várjam meg a kocsinál. Majd oda fog jönni a sógornője is.
Így mi mást tehettem, ott tébláboltam a parkolóban. Bámultam a kocsikat, mint szoktam, ábrándoztam, melyiket szeretném. Még válogattam is köztük, mintha megtehetném.

Aztán olyan gyönyörű lábakat láttam közelíteni, hogy egy ideig eszembe se jutott magasabbra emelni a tekintetemet. Parányi csizmácska, fekete harisnya, de valami eszméletlenül tökéletes lábakon. Néha látni az utcán alulöltözött hölgyeket, akik nadrágként viselik a harisnyát. Erre gondoltam most is, de farzsebek voltak a formás fenekén. Egy árnyalattal szélesebb csípőt ugyan el tudtam volna képzelni, de így is tökéletes. Rövid, karcsú szövetkabátja alig ért a derekán alul. Nyakában pomponos zsineggel felkötött szőrmegallér, fején prémvadászkucsma. Alóla szépen megfésült egyenes szálú világosbarna haja omlott a szőrmegallérra, s még így is leért a háta közepéig. Finom arcvonásait elegáns vonalú szemüveg tette még vonzóbbá, s mindennek szépségét hatalmas sötét barna szemei emelték tökélyre. A látványba csupán válltáskája rondított bele. Nekem feltűnt hogy ugyanannál a kocsinál állt meg, amelyiknél én, de nem tudtuk egymásról, ki a másik, így csak álldogáltunk egymás mellett, mint egy buszmegállóban. Abban az irányban állt, amerről Roze-Marit vártam, így talán nem volt annyira feltűnő, hogy bámulom. Mert kár lenne tagadni, hogy nem tudtam nem bámulni.
Aztán megérkezett, akire mindketten vártunk. Bemutatott bennünket egymásnak Helgával, s beültünk a kocsiba, Szívesen átadtam volna az anyósülést, de ez a fiatal gyönyörűség ragaszkodott a hátsó üléshez. Azt eddig is tudtam, hogy Roze-Mari nagyon jó társalgó, de most mégis meglepett a folyamatos beszédével. Anyanyelvemen nekem se nagyon van szégyellnivalóm e tekintetben, de a mostani csevejhez nem tudtam hozzászólni. Így nekem csak a táj nézegetése maradt.

Nem mentünk be a városba, hanem a hegyoldalban vezető 49-es főúton haladtunk dél felé. Az irányt természetesen nem ekkor állapítottam meg, hanem még korábban, amikor a térképpel barátkoztam. Szép ez a kicsi város. Az A3-ról láttam már többször is, és korábban Munkácshoz hasonlítottam. Valójában ez a hasonlóság annyiban merül ki, hogy a város közepén áll egy kerek hegy, amire a várat építették. Ez a vár, nem egészen olyan, mint ahogy korábban a várakat elképzeltem, hiszen ennek nem látni a köveit. Még a külső falak is be vannak vakolva, és sárgára színezve. Azt hiszem ez német hagyomány. Elnéztem korábban, hogy innét nyugatabbra, (Belgium, Hollandia, a brit szigetek) mindent téglával burkolnak. Itáliában pedig a kőfalat hagyják szabadon sokszor még benn a szobában is. Na, ennyit az építészetről!

A család tanyája nem volt messze a várostól. Kicsi völgyben húzódott meg, de mondhatnám inkább lágy vonalú dombhajlatnak. Körül rajta szántónak gondolom a dombokat. Bár a hó alatt nem látszott miként van megművelve, de ehhez hasonló, traktorral jól járható földeket a németek nem hagynak meg legelőnek. A legelő inkább az angol tájat uralja. Amikor láttam, a történelmi tanulmányaim jutottak eszembe az újkor hajnaláról, amikor 1640 körül elüldözték a parasztokat a földjeikről, mert kellett a gyapjútermeléshez a juhoknak a legelő. Ez már több mint 350 éve történt, de táj ma is olyan. Alig láttam dél Angliában szántót. Mindezt csak zárójelben jegyeztem meg, hiszen ez itt nem Anglia, hanem a Rajna vidék. A tanya előtt húzódó út az erdőt választja el a családi gazdaságtól. A környéken elég sok az erdő, mint ahogy a tájegység neve is utal rá. Igaz, errefelé sok tájat neveznek erdőnek. Útjaim során átkeltem már a cseh erdőn, a bajor erdőn, a bécsi erdőn, a napos erdőn, és itt vagyok most a nyugati erdőben. Eredeti nyelven romantikusabban hangzik, de magyarul ezt jelenti.
A bekötőút két oldalán, a szükségesnél nem nagyobb lakóházak állnak. A járdáról csak a küszöböt kell átlépni ahhoz, hogy bejussunk, nem kell lépcsőt mászni. A lakószint a mi szemünkben így inkább még alacsonynak is látszik, de belépve egyáltalán nem nyomaszt a mennyezet közelsége. Az aránylag alacsony falakon inkább a tető tűnik nagynak. Mint az ablakok méretezéséből gondolni lehet, a padlástérben is lakószobákat alakítanak ki. Mint később elmondták nekem, a bal oldali ház a szülőké, a jobb oldaliban lakik Tomas és Helga, két kicsi gyerekükkel. A házak mögött, szellős beépítéssel emelték a gazdasági épületeket. A tehénistállót, a pajtát, a gépszínt, s ehhez kapcsolva a műhelyt. Ezek mind nagyobban a lakóházaknál. A gépműhely végében áll a legkisebb épület, amit elsőre cselédháznak gondoltam, aztán be is igazolódott a sejtésem. Itt szállásolják el a két török munkást, akik nem laknak itt állandóan, csak ahogy a munka megkívánja. Koblenzből járnak ki autóval felváltva, néha együtt. Vagyis nem cselédház ez, inkább munkás pihenő.
Az öreg gazda végigkalauzol az egészen. Roze-Mari is kísér bennünket, hiszen nélküle nem értjük egymást a papával. Helga nem jön, és ezt nagyon sajnálom, hiszen szívesen elgyönyörködtem volna benne. Mivel semmi dolga a mi üzletünkkel, így érthető, hogy el is köszönt tőlem azonnal, ahogy megérkeztünk. Nem kizárt, hogy kevéssé talált engem vonzónak, mint én őt. Na, de nézzél már tükörbe Gyula! Mit látsz? Egy ráncos, szőrös vénembert. Az a harmincéves, feltehetőleg boldog házasságban élő szép fiatalasszony ugyanezt látja, csak éppen tükör nélkül. Bizonyára öregebb vagyok az apjától is. Már az is csoda, hogy Roze-Marinál van esélyem, ne legyek telhetetlen! Ha fiatal koromban nem hajkurásztam a nőket, most már késő elkezdeni.

Az öreg gazdát olyan nyolcvan körülinek gondolom, de jól tartja magát. Határozott, erős a kézfogása. Szikár ember, szinte érzem kezében a csontokat. Mint a lánya elmondta, a törököket nem csak dirigálja, hanem együtt dolgozik velük a jószág körül. Vezeti, szükség esetén javítja a traktorokat is. Benézünk az istállóba. Lánya tolmácsolásában megkérdi tőlem, hogy paraszti környezetből jöttem-e, s mivel nemleges választ kap, csak az ajtóból tekintjük meg a teheneket.
Engem leginkább a műhely érdekel, amibe a kőfaragó asztalt állíthatom be. Bár nem is nagyon kell itt rendezkedni, hiszen egy robusztus vasasztal áll a fal mellett, ami nekem tökéletesen megfelel. A gerendázat is kedvez az emelő felfüggesztésének. Ha netán nagyobb darab követ kell mozgatni, ne kelljen segítséget kérni. Vannak polcok, vasszekrények, a világítás is megfelelő. Csak kéziszerszámok kellenek, meg a por miatt kell a műhely többi részétől elszeparálni. A kompresszort majd szükség esetén kölcsön kérem.
Repesek a boldogságtól, hiszen ez a hely tökéletes a számomra. Már csak azt kell elérnem, hogy a szükséges szerszámokat valaki megfinanszírozza nekem, aztán majd a termékeimmel kiegyenlítem a tartozásomat. Mindezt persze most nem is merem szóba hozni, nehogy egy kedvezőtlen válasz elrontsa a kedvemet. Bizonyára Tomas-t kell majd meggyőzni a pénz befektetéséről, hiszen ő fogja az egészet értékesíteni. Azt hiszem, bízik az üzlet sikerében, tehát nem gondolom, hogy aggódnom kellene. Nem utaztam ide feleslegesen.
Alkonyodik, mire körbejárjuk a tanyát. Az öreg gazdasszony még beinvitálna egy teára, de nem fogadjuk el. Roze-Marival csak az ajtóban beszélgetnek, de olyan sokáig, hogy közben két csésze teát is elszürcsölhettünk volna. A gazda ott is hagyja a társaságot, mert neki még dolga van.
Beülünk immár kettesben a kocsiba, s rajtam pajzán gondolatok uralkodnak el. Aztán elhessegetem, hiszen messze még a lefekvés ideje.
– Úgy láttam, – kezdtem a látottakat kielemezni – hogy a papának csalódást okoztam azzal, hogy nem érdeklődtem az állatok iránt.
– Én is úgy láttam, de ne törődj vele!
– Pedig ha magam nem is gazdálkodtam soha, gyerekkoromból vannak emlékeim a tehenészetről. Apu még elletőben is dolgozott.
– Hol dolgozott?
– Tudod! Ott születnek a kis bocik. Szerettem simogatni a homlokukat. Azok pedig igyekeztek nyalogatni a kezemet. Az ujjamat olyan erővel szopták, hogy alig bírtam kihúzni a szájukból. A másik végüket nem szerettem.
– Az büdös volt? – nevetett nagyot az asszony.
– Amit a felnőtt marha pottyant, az sem éppen illatos, de a kicsiké iszonyatosan rossz, savanyú szagú. Gondolom azért, amiért kizárólag tejet fogyasztanak. A széna illatából biztosan marad még egy kicsi, mire keresztüljut az állat szervezetén – kezdem magyarázni a hülyeségemet, s amikor értetlenül felém néz, kacsintok hozzá egy aprót, hogy vegye a lapot. Nem biztos, hogy érti.
– Apu szerette a habos tejet – folytatom a visszaemlékezésemet – kiválasztott egyet a legjobb tejet adók közül, és azt kézzel fejte. Nem keverte össze a gépben a többivel. Felkötötte magára az egylábú széket, fogta a zsétárt, vagy nevezzük fejővödörnek, ha nem érted ezt a szót, vitte magával a bádogot, bögrét, füles poharat…érted mit? És azt megmerítette a habos meleg tejben. Rengeteg tejet meg tudott inni. Én nem szerettem a meleg tej szagát, inkább a hűtött tejet ittam csak.
– Jó lett volna, ha ezeket elmesélted volna a tanyán a faternak. Örült volna neki.
– Majd legközelebb. Remélem lesz legközelebb.
– Micsoda kérdés ez? Hogyne lenne? Holnap még dolgom van, te majd addig sétálsz a városban, mint mondtad, de…milyen nap is lesz…csütörtökön elmegyünk Koblenzbe, keresünk követ, hogy kezdhess faragni. Majd a faternak készítesz egy ugyanolyan vázát, mint nekem Tapolcán. A továbbiakat pedig majd intézi az öcsém. Hoztok sok követ, hogy legyen miből dolgoznod. Meg lehetne nézni itt, a Tomas boltjuk közelében. Ott is van kőbánya. Nem tudom az jó lenne-e.
– Először szerszám kell!
– Vesztek azt is. Tomas fogja tudni, mi kell. Ne aggódj! Na, itthon is vagyunk.
– Szerencsére, mert már megint zuhog a hó. Reggel talán ki se tudunk jönni a házból. Majd kérek egy laptopot. Megnézem, tudok-e Sanyival kommunikálni. Ugyan hol lepte be a hó?

Alig mentünk be a lakásba, máris jött valaki utánunk. Az unoka törtetett befelé, mint vaddisznó a kukoricásba. Mögötte egy fiatal nő, akit nem ismertem, bár nem kizárt, hogy tegnap este láttam az udvaron. Akkor ott elég sokan voltak. Fridrich bemutatkozott, de a felesége szóba se került akkor. Végigmértem, de nem találtam benne semmi vonzót. Nagyon átlagos. Nincs mit bámulni rajta.
– Grosmutter! – rontott be a kissrác, és olyan lelkesen újságolt valamit, hogy közben kapkodnia kellett a levegőért. Én persze egy szavát se értettem, mert nem elég, hogy németül mondta, de nagy valószínűséggel még selypített is egy kicsit.
Ahogy engem észrevett, kissé megszeppenve húzódott a mamájához, és valamit súgott neki.
– Nem kell súgni kisöreg! – mondtam neki mosolyogva, hiszen akkor sem értem, hogyha hangosan mondod.
Roze-Mari nevetve beszélt a kicsihez, majd felém fordult és elmondta mit beszéltek, hogy mondta neki, ne féljen tőlem, de a kicsi azon van megdöbbenve, hogy nem tudok jól beszélni.
– Hóembert akar építeni. Kimenjünk egy kicsit?

Semmi kedvem nem volt ugyan kinn fagyoskodni az udvaron, nézni amint rohangálnak a hóban, de ezt nem mondhattam a vendéglátómnak. Egy félórát ki lehetett bírni. Még segítettem is höndörgetni a havat. Közben eszembe jutott egy gyerekkori hóemberépítés. Vesszőseprőt szúrtam a hóember oldalába, piros zománcozott serpenyőt (talán a kutya edénye lehetett) tettem kalap gyanánt a fejére. A pincéből két kis darab szenet hoztam föl a szemének, de sárgarépa nem volt a pincében. Anyu kért egyet a szomszédból. Ez nem egy különleges dolog, de én ezért mégis olyan hálás voltam, hogy ötven év elteltével is emlékszem rá.
A kezdeti kelletlenség után egészen belemelegedtem a hóemberépítésbe. Előfordul néha, hogy erőt kell venni az embernek saját magán, kényszeríteni arra, hogy jól érezze magát.
Volt már rá példa.
Régóta vágytam már bowlingozni, de amikor baráti körben elhatároztuk, kedvetlenül álltam rá, mert rossz szokásomhoz híven azt számoltam, mennyibe fog kerülni. Néhány gurítás után elkapott a versenyszellem, s noha semmi tétje nem volt, olyan jóleső izgalom töltött el, hogy el sem akartam hinni. Igaz, ez nem hit kérdése. Így volt. És jó volt. Mint ahogy most is jólesett ez a kis családi program a két német asszonnyal és a kiskölyökkel.

Kimelegedve, és kipirult arccal mentünk fel a lakásba. Éreztem is magamon a nemi jelleget, amint levetettem a ruhámat. Ma már meg kellene fürödnöm, de ki mossa meg a hátamat?
– Készítek valami vacsorát – ajánlotta fel a ház asszonya.
– Addig megnézhetném a leveleimet?
– Na ja. Persze. Ott a gép, kapcsold be nyugodtan.
Elhelyezkedtem a kanapén, kisasztalra a laptop és máris úgy éreztem magam, mint otthon. Annyi különbséggel, hogy itt oda láttam a konyhában szorgoskodó asszonyra.
– Belepte a hó a barátomat. Kiállították a pályáról.
– Akivel tegnap jöttél?
– Hazulról Regensburgig. Ez a furgonos, aki ide hozott, ott cserélt vele. Akit mondok, ő átült kamionra, és valahol Erfurt közelében van behavazva. Jobb, hogy nem vagyok vele. Most ott tétlenkednék. Vagy beszélgetnék vele.
– Most is azt teszed.
– Igaz, de ha ott lennék, még borozgatnánk is.
– Mi is borozhatunk! Jaj, de nem szereted a Rajnait.
– Jó lesz az, ha elég zsíros a vacsora.
– Megnézem, Fridrichnek biztosan van valami más.
– Dehogy nézed! – fogtam meg a karját, mert amint mondta, már indult is.
Arra számítottam, hogy ettől a közvetlen érintéstől, majd izgatott leszek, de nem ez történt. Egy délutáni közös program után úgy viszonyultam hozzá lelkileg, mintha barátok lennénk. Már a testét se bámulom, hiszen beszélgetünk, s olyankor az arcát nézem, néha ugyan elkalandozik a tekintetem, de nem kell azon izgulnom, hogy rajtakap a bámuláson, hogy csorog érte a nyálam. Bár nem is csinálok belőle titkot, hogy vágyom rá. Felesleges erőfeszítés lenne, hiszen tudja úgyis.

Asztalhoz ültünk. Megvacsoráztunk a terülj, terülj asztalkáról, majd megittuk az újabb üveg Rajnait. Már nem volt olyan szörnyű, mint tegnap. Vagy hozzászoktam, vagy ez másmilyen volt. Talán az utóbbi. Mint ínyenc borkóstoló, tudom, hogy ugyanaz a fajta is más ízű, ha nem ugyanott termett, ha nem ugyanazon körülmények közt forrt borrá, ha máshol, máshogyan tárolták.
Most erről meg a patikusunk jutott eszembe. (nekem mindenről eszembe jut valami, vagy valaki) Úgy hozta a véletlen, hogy egy asztalnál ettünk, ittunk a falunapon. A korábbi borverseny bormintáiból kínáltak bennünket, és ott is tapasztaltam az előbbieket. Vagyis, hogy minden bor másmilyen, még ha ugyanolyannak kellene is lennie. A korábbi polgármesterünk pincéjéből hozták a nap zászlós borát, nekünk is odakészítettek egy-egy pohárral. Megkóstoltuk, de egyikünknek sem ízlett. A gazda, amikor arra járt, megkérdezte, hogy ízlik-e? A patikárius nem akarta megbántani, így inkább azt lódította, hogy még nem kóstolta.
Na, én viszont most megkóstoltam a második pohárral is, és egyre elviselhetőbbnek találtam. Ez a nő képes lesz hozni még egy másik üveggel, ha ez elfogy. De semmi gond, tudom én, hogy mikor elég. Olyankor már elcsurog a pohár szélén. A gyomrom is jelez mielőtt a fejembe szállna.
– Akarsz egy kis zenét? – kérdezte, de mielőtt válaszoltam volna, bekapcsolta a TV egyik zenecsatornáját.
– Keressünk magyar muzsikát inkább?
– Nem kell! Nem kell, hogy értsem a szövegét! A magyar dalokét se tudom, hiába értem a szavakat. A zene érzelmeket generál szöveg nélkül is. Nem érdekes, hogy miről akar szólni a szerző.
Hallgattuk a zenét, néztük a hozzá készült klipeket, borozgattunk, és mindezen túl még beszélgettünk is. Nem tudom miről, csak azt, hogy miről nem. Nem volt szó a kőfaragásról, a városnézésről, az elmúlt délután megélt dolgokról, a leendő közös bizniszről. Aztán amint a kanapé támlájára fektettem a karomat, hónaljból megéreztem a saját erős nemi jellegem bukéját. Uramatyám! Én büdös vagyok. Így kezdek itt udvarolni? Büdösen? Aztán beleszimatoltam a levegőbe, hogy az asszony izzadságát érezzem, hiszen odakünn az udvaron ő is erősen kimelegedett. Nem éreztem. Talán, ha közelebb hajolnék. Bizonyára a bor rontott a szimatomon. Ekkor körbehordoztam a szobán a tekintetemet. Az órát kerestem, mintha nem lenne most teljesen mindegy, hány óra.
– Késő van. – mondta az asszony – Az órát keresed?
– Meg kellene fürödnöm!
– Odafönn, a két szoba közt. De hiszen már tudod. Készítek neked törölközőt.

Felmentem, megfürödtem, majd le is feküdtem aludni, de az ajtót résnyire nyitva hagytam. Roze-Mari is megfürdött, hallgattam a víz csobogását, füleltem minden neszre, így tudtam, mikor végez.
Megint eluralkodott rajtam az a feszültség, amit tegnap este éreztem, mert arra gondoltam, hogy a mai estét már nem szabad elszalasztanom.
...

Hozzászólások

(#1) petipetya


petipetya
(PH! nagyúr)

Tudod, hogyan kell fokozni a feszültséget. :R

(#2) Vakegérke válasza petipetya (#1) üzenetére


Vakegérke
(PH! kedvence)
LOGOUT blog

Tudja. :K

Ha már korábban szó esett tájszólásról: zsétár. Én sajtárként ismerem.

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

(#3) potyautas válasza petipetya (#1) üzenetére


potyautas
(lelkes újonc)
LOGOUT blog

Nem akartam, hogy nagyon hosszú legyen ez a rész ;)

(#4) potyautas válasza Vakegérke (#2) üzenetére


potyautas
(lelkes újonc)
LOGOUT blog

Legyen akkor fejővödör! :) "Fartolj zsétár, mert hozzád vágom a tehenet!"

(#5) Vakegérke válasza potyautas (#4) üzenetére


Vakegérke
(PH! kedvence)
LOGOUT blog

A lényeg az, hogy azonnal értettem, miről van szó. :)

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

(#6) petipetya válasza potyautas (#3) üzenetére


petipetya
(PH! nagyúr)

Akit érdekel, így is elolvassa. Speciel engem az zavart a múltkor a nektarinos bejegyzésnél, hogy olyan rövid.

Megnyitottam új lapon, ahogyan szoktam. Később egy megfelelő pillanatban (kávé mellett, ebéd előtt, ebéd után, fekve) elkezdtem olvasni abban a tudatban, hogy lesz egy kellemes 10 percem az olvasnivaló és az általa generált gondolatok társaságában. Ez a nektarin esetén elmaradt, és így csalódott voltam.

[ Szerkesztve ]

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.