Christofer Nolanről, mint rendezőről azt kell tudni, hogy ugyanúgy a busás anyagi siker várományos filmek világrahozatalánál szokott előszeretettel bábáskodni, mint bármelyik más kortárs blockbuster kreátor, azonban ezt egy igen számottevő különbséggel teszi: a vaskos büdzséből építkező filmek kötelező ismertetőjegyein, - mint például a szem teherbíró képességét próbára tevő, vizuális gyönyört okozó látvány-, kívül alkotásai belsejét nem hagyja üresen tátongani, valódi tartalommal, akár úgy is mondhatnánk, hogy kellő intelligenciával, s igen ez most cseppfolyós lesz, de lélekkel tömi meg. Magyarán nem nézi hülyének az átlag nézőt, aki szórakozás címszó alatt bőven megelégszik a felületességet karcoló villódzó, zajos, színes-szagos mozgóképekkel. És szerintem nem vagyok egyedül, ha azt mondom, hogy ezért roppant hálás vagyok neki.

S miután ezt a kivételesen ritka minőséget ugyan helyenként nem minden hibától mentesen, de töretlenül szállítja, ez pont elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy korlátlan bizalommal forduljak az amúgy jogosan csúcsig hype-olt ’Sötét lovag’ képregény adaptáció, illetve trilógia soron következő, s egyben befejező etapjához, már ami a Nolannel való közösködést illeti. Ami nem éppen megdöbbentő módon maximális visszaigazolásra talált.

A harmadik rész bármennyire is befejezésnek lett szánva, azt azért az elején nem árt tisztázni, hogy az eposzi méreteket öltő sequel a második felvonással valóban elhaladt a tetőpont mellett, azonban egy széles, elegáns ív vonásaként sikerült bezárni a már elkezdett kört, s egy teljes, kerek egésszé tenni azt. Mindezt régebbi szereplők rövid, de annál markánsabb cameo-jával, korábbi helyszínek, textusok sorozatos újrafelhasználásával, s beavatottaknak szánt apróbb, folytonos kikacsintásokkal elérve.

A történetről legyen elég annyi, hogy a film címében beígért felemelkedés természetesen az utolsó percekig várat magára, helyette az ahhoz elengedhetetlen egyre mélyebbre és mélyebbre bukással indít a produkció, amely egy monumentális anarchiába torkollik, miközben egy kemény társadalom kritikát tol az ábrázatunkba.

A forgatókönyv változatlanul marék számra kínálta az idéznivaló megnyilvánulásokat, s nem is egyszer- igaz nem mindig kiszámíthatatlanul-, erőteljesen tekert egyet az aktuális status quon. Ám nem egy ún. kulcs figura lett átemelve a képregényből (korábban már több ízben alkalmazott színészekkel társítva), akiknek a karaktere nagyjából olyan szintű akkurátus boncolást igényelt, akárcsak maga Batmané, aki ennél fogva szerencsétlen módon enyhén veszített főszereplő státuszából egy keveset, a többiek pedig egymás nyakára nőve tompították egymás karizmáját.

További szőrőzés gyanánt még néhány közhelyes fordulatot tudnék felemlegetni, de nem fogom, mivel szerintem azok is előnyösen tudnak állni, csak ügyesen, érzékkel kell tudni őket használni, s bizony ennek is szintúgy eleget lett téve.

Szóval azért leszűrhettétek, hogy ez a két feltűntetett negatívum eléggé halvány szálka a szememben, a kompenzációjukról jelentős túlerőben lévő pozitívum gondoskodik, így 10/8-as pontszámot, mint javaslatot egyáltalán nem érzem túlzásnak, sőt.