Szóval az van, hogy iszonyú cuki egy feketerigó, közelről olyan kis édi, ennivaló, zabálnivaló, üntyüm-püntyüm cukorka, úgy megsimizném, hát tényleg meg kell enni a kis pofikáját...!
De...
Ha még egyszer berepül egy ilyen kis buzeráns torzszülött a lakásomba, és nagy ívben leszarja a matracot a galérián, telibe kapja a dohányzóasztalt, a konyhát négy ponton, a galériát még kettőn, majd jótékonyan elhelyez egy tankcsapdát az egyik széken is, végül halálra rémisztve a csincsillákat oda is locsol egyet (és még ki tudja hány helyre... tart a kárfelmérés...), akkor én esküszöm, hogy minden vasárnap rigóturmixot fogok reggelizni, míg nem az összes családtagját elfogyasztom Jánosunknak.
Uff. Puff.
Az élet kegyetlen
"We spared no expense"