Napi szintű pincsogást, nyafogást már jóideje nem prezentálok, aminek fő oka, hogy alapvetően elég jól vagyok. Először maradtam tök egyedül in my life, egyben akkor költöztem el otthonról szintén tök egyedül, a munkában sem találtam a helyem, összejöttek a dolgok, full padló, edzetlen voltam. Baromira ígérem, hogy a következő izmos szakítást már fél kézzel nyomom... :-)

Hosszú, unalmas leírás

Úgy döntöttem, időszakosan összefoglalom a ''hol tartok'' kérdést, mert magamnak - és talán másoknak is - infó. A szakításom óta eltelt négy és fél hónap, de éveknek tűnik ez az idő. Tapasztalatban mindenképp, szűz terepen ugye könnyű nagyokat lépni. Soha nem éreztem korábban, hogy bármennyire is bölcs lennék. Mostanában egyre több szituációban érzem ''öregnek'' magam, egyre gyakrabban látok embereket körülöttem, akik még előtte állnak egy csomó olyan dolognak, amin túl kell lenniük, le kell győzniük, much better said, el kell fogadniuk. Azt is jobban meglátom, hogy én kevés / tapasztalatlan vagyok még valakihez, valamihez. Minden nagyképűség nélkül mondom ezt, és annak tudatában, hogy én is csak egy stációjában vagyok a nagybetűs életnek épp, nem érkeztem meg tehát sehova, csak a mögöttem lévő kilométerek szaporodnak.

Szóval sokszor látom, hogy mi volna x embernél a megoldás az aktuális problémájára, segítenék, mert biztos vagyok benne (kontra alaptétel: minden ember más, minden helyzet más, nincsenek univerzális receptek). De nem tudok. Küzdenék ellene minden porcikámmal, mert hiszen itt az infó, igazságtalanság, ha nem tudom átadni. De nem lehet átadni. A szülőnek (és másnak) sem lehet mindent elmagyarázni, bárkivel bármit megértetni. Elfogadni lehet. Nehéz ügy, nekem soha korábban nem sikerült, ösztönösen lázadó lélek vagyok, óriási igazságérzettel, semmit sem tudtam elfogadni alapvetően.

Pedig az utat mindenkinek végig kell járnia, részint mindenképp. Hiába futsz bele valakibe, aki ideális párod lehetne, hiába látod rajta mindezt, siettetni nem tudod, ha nem ott tart az útján, ahol te, akkor hacsak nem éritek utol egymást magatoktól, nem fog működni. Pedig ott van az orrod előtt, akarjátok (vagy tudod, hogy akarná ő is, ha meglenne az az élettapasztalata már), és mégsem! Baromi nehéz elfogadni. De el lehet, és onnantól nem is igazán fáj már. Sem ez, sem más. Bocsánat: fáj, nagyon is fáj, de elfogadod, csendben elégeted magadban, és jobban leszel.

Több hónapos pokol után most már minimális mélypontok vannak csak, azok is átmenetiek. Tegnap iszonyú szar napom volt, de sok másik ismerősömnek is. Egyszerűen olyan front volt, vagy nemtom. Úgy éreztem, hogy a munkám lóg a levegőben, exen való önsajnálat is volt bőven, éreztem, hogy nem tetszem a csajsziknak, stb. Pontosan az az érzés volt, amitől fogytam 6 kilót alig pár hónapja. Szóval durva. Azért szerveztem egy korrektül sikerült bulit, de Kicsi Hentesnek sem igazán voltam a szíve pasija, legalábbis ezt éreztem. Ergo kb. semmi sem stimmelt. Elég rendesen kivett belőlem mindez, negatívba mentem.

De egész más volt a hatása. Őszintén szar kedvem volt, még most sem az igazi, de tudtam, hogy ez csak egy érzés, ami ezeket a gondolatokat szüli. Hogy egy nappal korábban még ugyanebben a helyzetben full optimista és vidám voltam.

Nincs szükségem már másra a létezéshez. A saját életemet élem, megvan a saját társaságom, szervezek programokat, aktív vagyok. Ugyanúgy jönnek a nagy szarok (hogy mi nagy szar, az relatív, semmilyen szinten sem vagyok nagy szarban, lokálisan értelmezendő, illetve el sem mentek, de megtanultam elfogadni őket. Nem építkezem másra, nem máshoz képest definiálom magam, nagyon szeretem a mostani életem, eleve abba, magam mellé keresek párt. Ha hiányzik xy, akkor is mellőlem hiányzik, abból az életből, amit épp élek, azokról a programokról, amiket én csinálok. Vinni szeretném a párom ide-oda, nem menni vele (nyilván azt is, de messziről indultam...). És már nem is keresek igazán. Majd jön.

Rövid, unalmas summa

- erősebb, kiegyensúlyozottabb vagyok, mint valaha (!)
- mindezt egyedül teszem (!)
- a helyzet nem rózsás, mégis, maximum átmenetileg küld ez padlóra
- van életem, a sajátom, magam mellé keresek valakit, nem magamat akarom más mellé tenni
- b@ssz@ meg, megint öregedtem
- kívülről látom magamat, és az egész világot, kívülről szemlélem a saját életem
- nincs igazán elvárásom már semmi, nem érzem úgy, hogy járnának dolgok. reménykedem dolgokban, bízom dolgokban, szeretnék dolgokat. de elfogadom, amikor nem kapom meg őket -- pedig az igazságérzetem elég terebélyes, a világon semmit sem fogadtam el korábban. életemben először el tudok engedni dolgokat magamból.

Hát, nagy utat tettem meg. És még mennyi, de mennyi van előttem!
Over and out, logout.