Az álom nagyon valósághű volt, az a fajta aminek ébredés után még jó ideig a hatása alatt állunk. Mindenkit ismertem, ez volt a legjobb benne, közben meg mégis olyan lehetetlen sztori volt, persze győzött a jó, cseppet sem féltem, de mégis…kinyitottam a szemem és kapkodtam a levegőt. És azon gondolkodtam mi is történt az előbb.

Az idős kémiatanár felpattant a motorjára, felesége-a csöppet sem motorra termett énektanárnő-mögé ült, mintha mi sem lenne természetesebb. Közben úgy hatottak, mint valami groteszk festmény, amiről nem tudod eldönteni, hogy ijesztő vagy vicces, esetleg mindkettő.
Minden esetre a küldetésük komoly volt, legalábbis hittek benne, az biztos. Akarom mondani hitt benne a férfi, a nő szemében a rettegésen kívül nem lehetett mást látni, hacsak lojalitást nem a férfi iránt. Azt, hogy követi bármerre is megy. Nem azért mert hinné a célt, hanem azért mert így akarja, mert mellette akar lenni bármi áron. A férfi hitte, most, jelen pillanatban. Hitt már sok mindent életében, van, amit hosszabb, van, amit rövidebb ideig. Könnyen lelkesedő típus volt, olyan kísérletező fajta, aki ugyanolyan könnyen adja fel a dolgokat, mint amilyen könnyen belevág valamibe. Vannak ilyen típusok. Sok mindent tapasztalnak életükben, talán sokkal többet, mint a kitartóak, ámde el lehet gondolkodni melyik jobb. Tűzön-vízen át kitartani egy dolog mellett akár egy életen át vagy csapongani, mint egy madár, soha nem megállapodni, soha nem nyugodni, soha nem érezni a megelégedett „befejeztem” érzést. De jelenlegi történetünk szempontjából ez most cseppet sem fontos.
Kifejezetten gyorsan hajtott, mintha nem 65. életévében járna, hanem huszonéves suhanc lenne. A nő ijedten kapaszkodott, rövid vöröses hajába bele-belekapott a szél. Határozottan tartottak céljuk felé, amiről maguk sem tudtak túl sokat. 15 van belőlük, ennyi szinte bizonyos volt a férfi előtt a kutatások nyomán. Klasszikus világvége megmentésnek tűnt, de mint tud két öregember ebben segíteni, ez volt a kérdés.
Mire odaértek már nem sok idejük maradt, nem tudták ezt olyan bizonyossággal, mint mikor pontos időpontra van egy találkozó megbeszélve, de érezték, a zsigereikben. Ahogy tódult a vér az ereikben, valahogy más volt, mint eddig, érezték a sürgetést minden porcikájukban. Természetfeletti volt az érzés és az is, amivel szemben álltak. A férfi bezárta maga mögött a nagy kovácsoltvas kaput és azzal elkezdődött…

Teljesen hétköznapi módon kezdődött, ha nem lett volna az a furcsa érzés, ami már órák óta a hatalmában tartotta őket, akkor talán gyanútlanul nyitva hagyják a kaput is. De így nem merték…pedig nehezen mozgott, olyan nyikorgó nagy vaskapu volt, ami a filmekben az elhagyatott kastélyokhoz vezet. Szép, kissé rozsdás, kicsit öreg, mint ők maguk, de olyan tekintélyt parancsoló, amiről elhiszi az ember, hogy kinn tart mindent, amit kint akarunk tartani, amitől rettegünk. Kint tart mindent, hacsak nem az égből leselkedik a veszély…
Hangos robajjal zárult be a kapu, a tájra nehezedett furcsa csendet úgy törte meg ez a mennydörgés szerű zaj, hogy a férfi összerezzent, majd a háta mögé kémlelt. A kapu nem őrzött ódon kastélyt, még csak egy düledező vityillót sem. Láthatóan semmi sem volt a buja kertben, amit őrizni kellett volna. Néhány égbe meredező kőoszlop, amolyan korinthoszi fajta, valamikor biztosan szépnek volt mondható, fénykorában talán enyhülést nyújtó lugast tarthatott, odébb egy halom kőtégla, itt-ott elszáradt bokrok, fák árulkodtak a hajdani életről…
Mindezek felmérése egy pillanat műve volt csupán, felfoghatatlan képessége az emberi agynak, de mikor visszanézett a becsukódott kapura egy nő termett előtte a semmiből. Egyáltalán nem volt szép, ötvenes, telt, padlizsánszínű hajjal, csöppent sem tűnt fenyegetőnek. Sokkal inkább támadt az az érzése tőle az embernek, hogy honnan csöppent ez most ide? De a tekintetében, ott volt valami, valami ősi gonoszság, ha egyszer elkövetted azt a hibát, hogy a szemébe nézz akkor nem eresztett, a lelkedbe vájt, a fejedbe mászott, minden gondolatodat, titkodat, érzésedet tudni akart. Kínzóan fájdalmasan szorongatott érintés nélkül, hogy minden elárulj neki szavak nélkül!
A férfi teste meggörnyedt, de nem adta magát, erős volt a hite, erősebb, mint arra amaz számított. De mennyire lehet erős földi ember hite valami nem evilági lénnyel szemben?
A nő nőni kezdett és pillanatok leforgása alatt már egyáltalán nem hasonlított egykori önmagára, egy fenyegető fekete alak tornyosult a férfi fölé a kapu túloldalán, nem volt már ember, sem semmilyen földi lényhez fogható. Csak csupa arcnélküli feketeség, egy dolog maradt csak meg emberi mivoltából a vérfagyasztó tekintete, nem kellett már szem hozzá, nem kellett, hogy lásd, elég volt érezni.
A férfi összeszedte minden erejét és hátat fordított neki, próbált menekülni, de már nem sok esélye volt, az hatalmasabb volt annál, mint, hogy el lehessen előle futni. Egyetlen mozdulattal átlibbent a bezárt kapu fölött, nem létezett számára ilyen tárgyi akadály. A férfi futtában az oszlopok közé tévedt épp csak a szeme sarkából látta az egykori lugas kényeztetésre szánt tárgyait. Fonott bútorok, törött boroskancsó, mindenen nyomot hagyott az idő vasfoga, majd meglepve látta, hogy valami teljesen érintetlen maradt. Vajon a képzelet játéka csupán? Nagy kerek arany tál, a lugas fehér márványpadlóján, telis-tele friss gyümölcsökkel. Az embernek önkéntelenül is összefut a nyál a szájában, ennyi színes, édes csoda láttán, szőlőfürtök, mézédes őszibarack, piros alma, hatalmas sötétlila szilvaszemek halomba pakolva a tálon, érintetlenül, mintha csak az előbb szedték volna őket a kertben. Felfoghatatlan kontraszt a pusztulás után az élet eme ékes bizonyítékai. Összezavarodva megbotlott és tudta, ez a pillanatnyi figyelemzavar most az életébe kerülhet és azzal mindennek vége lenne…ámde a csodák néha folytatódnak. A lény meglátva ezt az ínycsiklandozó gyümölcs csendéletet megtorpant, és hihetetlen módon kezdte visszanyerni az imént a kapunál látott emberi alakját. Mintha megbabonázta volna a sok gyümölcs látványa. A férfi tudta cselekednie kell, ki kell használni a talán soha vissza nem térő alkalmat. Hirtelen ötlettől vezérelve köveket fogott és elkezdte dobálni a gyümölcsöstálat. Teljesen buta, hiábavaló tettnek tűnt, a férfi is tudta ezt, de megint megszállta az a furcsa érzés, valahogy legbelül érezte, ezt kell tennie. Láthatatlan lény vezette a kezét, csak azt tudta pontosan kell céloznia, mert minden dobás életet adhat vagy vehet el. Egy dobás, kettő, öt…a lény hétköznapi nő alakjában hangtalanul üvöltött és kétségbeesetten szedte össze a szétgurult gyümölcsöket. Hogy a csendéletet akarta-e visszaállítani vagy valami más okból ragaszkodott a lédús eledelhez nem tudni, annyi bizonyos, hogy hősünk időt nyert és esze ágában sem volt az okokon gondolkozni, inkább futott tovább a kertben, egészen a kőrakásig. Ami eddig úgy tűnt, csupán valami leomlott épület maradvány, közel érve azonban a kőhalom mögött poros lépcsőfokokat pillantott meg, melyek a mélybe vezettek. Le a föld alá, ismeretlen helyre, ismeretlen veszélyek közé.
Számtalan lépcsőfok után-mely persze korántsem volt megszámolhatatlan, de ha menekül az ember jobb dolga is akad, mint lépcsőfokokat számolgatni- ódon vasveretes faajtó áll. Habozni nem volt idő, vállal nekifeszült és egy erőteljes mozdulattal már be is lökte az ajtót. Dohos szag áradt az idős tanár arcába, egy olyan helynek a szaga, amit már régóta nem látott emberi szem. Sötét alagútban találta magát, két kezét oldalra nyújtva lépésről- lépésre tapogatózva haladt csak előre, valahol a távolban fény derengett, de sejtelme sem volt, hogy a távol öt lépés csupán vagy kétszáz. Azt sem tudta mi vár ott rá, csak remélni tudta, nagyobb biztonságban lesz, mint odafent lenne. És érezte arra kell mennie, valami húzta, megmagyarázhatatlanul vonzotta. Eszébe sem jutott, hogy más utat keressen, ha volt egyáltalán másik út. Tíz lépés, tizenöt…harminc, a hátát hirtelen jeges fuvallat érte el egy pillanatra egész teste megmerevedett és hideg borzongás futott végig rajta tetőtől-talpig, sietni kell, megszaporázta lépteit majd hatalmas puffanással orra bukott. Ennyit a sietségről…a talajon fekve kődarabokat, a földből kiálló gyökereket tapogatott ki melyek mind az ő sietségét hátráltatták. Eltelt néhány tizedmásodperc mire felkászálódott, az a valami a nyomában van biztosan tudta, elindult tehát újra a fény irányába. Nem volt már sok hátra. Egyre világosodott majd egy kisebb teremben találta magát, ahol már teljesen ki tudta venni a falakat, a mennyezetet, minden üres volt és mindenhol emberi kéz, munka nyomai voltak láthatók. Értelmetlen lett volna tovább itt időznie, hisz tényleg semmi látnivaló nem volt, bár szívesen megsimította volna újra a falakat, mert szerette az érzést, a hangulatot, amit rég elfeledett elődök keze nyomának érintésekor támadt benne. De az életét is szerette, nem jött el még az ő ideje, most még nem szeretett volna szembenézni az őt üldöző árnylénnyel. Belépett hát a nagyobb terembe, ahol az első, ami szembeötlött a fénybeömlő nyílások voltak- a mennyezet és a fal találkozásánál körben mindenhol ökölnyi lyukakat látott, ahonnan áradt be a világosság a terembe. A hely sárgás-vöröses színezetet kapott a földtől, amibe vájták, az agyagos talajtól melybe különböző üregeket ástak, beugrókat, oszlopokat formáltak belőlük, hogy a födémet tartsák és elrejtsék, megvédjék a kincset, amit rejteni kellett és oly sokáig sikerült is. Annyiszor átélte már ezt a pillanatot álmában, mindig menekült, de nem tudta mi elől és ide jutott, álmában ugyanilyen volt. Mindig remélte, hogy egyszer folytatódik az álom és megtalálja, amit keres, de ez sosem történt meg. Most meg itt áll és üres, minden lyuk, üreg, vájat, üres. Lehet, hogy elkésett? Jártak már itt előtte? Valahogy azt érezte, nem így van, valami mást keres, mélyebbre kell ásnia, de nem a földben, hanem önmagában, a szívében, nem tárgyat kell keresni, nem kézzelfogható kincset. Megint bebizonyosodik, hogy a kincseket magunkban hordozzuk, csak ott találhatjuk meg…gondolta végig a már elcsépelt szavakat. Behunyta a szemét, nem hiszi el, hogy ennyi, hogy nincs itt semmi, hisz annyira akarta, annyit kereste, annyira érezte, úgy hajtja valami. Próbált megnyugodni és végiggondolni a történteket. Hirtelenkedve, kapkodva nem lehet megtalálni soha semmit, így hát mélyeket lélegzett és koncentrált. Mikor kinyitotta a szemét már hárman voltak a teremben, a másik kettő amolyan hős figura, na nem olyan modern hősök fekete bőrszerkóban és napszemüvegben, mint a mátrixban, inkább olyan régi keleti hősök szarvasbőr ruhában, kaftánban, áradt belőlük a jóság. Egy pillanatig sem félt tőlük. És a harmadik, nos igen, ott volt Ő, rögtön megértette, Őt kereste, Őt kell megvédeni. A gyermek. Békésen feküdt egy pokrócba tekerve, cseppet sem volt nyugtalan és olyan bölcsesség sugárzott a tekintetéből, ami nem lehet sajátja egy földi csecsemőnek. De ő más volt az bizonyos.
Véget ért a nyugalom, a pillanat varázsa elszállt helyét átvette a harc, a véres küzdelem melyet ezért a gyermekért vívtak, mindannyian, a két hős és ő az öreg kémiatanár, aki csak belecsöppent ebbe a történetbe. A nőből lett árny a gyermeket akarta, elrabolni, elhurcolni, elvenni ezt a cseppnyi reményt.
Ádáz küzdelem folyt, pengék villantak és csapódtak egymásnak csilingelve, test feszült test ellen, ahogy a gonosz új és új testben próbálkozott ellenfelei legyőzésére. A helyzet rosszra fordult, hőseink a földön hevernek, utolsó erejüket próbálják összeszedni, hogy felkeljenek az árny pedig máris a gyermek mellett termett, felkapta sötét markába kaparintotta, a férfi nem késlekedhet tovább, ráveti magát a nőre, de gyenge, öreg teste rongybabaként csuklik össze, ahogy az lelöki magáról. Minden veszni látszik, az események felgyorsulnak, az árny átsiklik a szobán kezében a gyermekkel és akkor egy nyílvessző szeli át a levegőt, ez egy pillanatra megállítja. De ennyi épp elég, a lány már ki is kapta a kezéből a gyermeket és amilyen gyorsan jött úgy köddé is vált. Megmentette.
Csak ez számított semmi más, semmi más.
Ültek a kávézóban a nő az újságot mutatta és benne az írást, a saját írását, büszke volt rá, izgatottan várta a férfi reakcióját. Az újságban a fehér háttéren szinte képet rajzoltak ki a fekete betűk, csak a cím volt valami bordós-pirosas keretbe foglalva, mintegy figyelemfelkeltőnek. Érdekes történet…magával ragadott, az a fajta, aminek olvasása után még jó ideig a hatása alatt vagy… Neki ez volt az első ilyen még ő maga sem hiszi el, évek óta készült rá, dédelgette a reményt, hogy írhat és kiadják, más is felfigyel a munkájára, most kézzel fogható valóság. A megmentett gyermek csak a kezdet…