Boldog Új Évet!

Milyen érdekes ez a mondat....

Az ember minden évben hajtogatja ezt a mondatot, remélve, hogy tényleg valóban így lesz. Persze mondja ezt a családtagjai, barátai,ismerősei számára hátha nekik is boldogabb jövőben lesz része. Mintha bárki is várhatna valami jobbat az elkövetkezendő évektől, az ismeretlen jövőtől...Sokak már megszokásból mondják e szavak hármasát, talán ők már rájöttek, hogy semmit sem jelentenek, üres szavak csupán, és azt hiszem a jövőben számomra is üresen csengenek majd. Soraimat könnyeimmel küszködve próbálom leírni, mert erre nem tudtam felkészülni...

2010. január 6.

Ezt a napot sosem fogom elfelejteni. Reggel 5:15. Álmosan keltem fel az ágyamból, megdörzsöltem a fejem. Kicsit fájt, de nem foglalkoztam vele sokat. Magamra kapkodtam ruháimat, kiálltam a garázsból és indultam munkába. Mivel nem lakom messze a munkahelyemtől, 5:35kor már arra alkalmas állapotban bent voltam a munkahelyen(még egy cigi is belefért). Könnyű napra számítottam, hisz év elején még nincs akkora pörgés, gyorsan eltelik a 8 óra és irány haza. Nem csak én voltam így, kollégáim is hasonlóra gondoltak, mivel 6 órakor még javában kávéztunk, majd irány a dohányzó(újfent)...,majd csörgött a telefonom...
Nővérem barátja volt, munkából hívott fel, mert a családból csak engem tudott elérni, lévén hogy édesanyám már lassan 2 hónapja le van százalékolva, nővérem pedig aznap szabadságot vett ki így mind a ketten aludtak.
- Tamás te vagy az? - kérdezte.
- Igen én, mi kéne?
- Anikót nem tudom elérni, apukád rosszul lett a boltban, és haza kéne menned...
Nem mondtam semmit, azt se tudtam hogy reagáljak, csak kinyomtam a telefont, majd odaszóltam a főnökömnek aki mellettem szívta saját koporsószegét, hogy haza kell rohannom, mert gond van, meg se várva a válaszát, rohantam a kocsihoz. Öt perc alatt odaértem, szinte haza, mivel a bolt ahol az eset történt alig volt 10 háznyira a lakásunktól....akkor már kinn volt az első mentő.
Két mentős térdelt édesapám mellett. Az egyikük éppen akkor vágta le róla a kabátját, a pólóját, míg a másik valamiféle tappancsokat rakott rá, egyiket a mellkasára, másikat valahova az oldalára. Majd következett az infúzió, majd a kis lufbalon(fogalmam sincs mi a neve), amivel manuálisan lélegeztetnek valakit. Persze hiába kérdezgettem mi történt nem engedtek oda. Miközben lélegeztetni kezdték az egyik mentős megkérdezte, szed-e apám valamilyen gyógyszert. Csak egy jutott az eszembe, a nevét nem tudtam ,csak hogy mire szedi. Közöltem az férfival, de válaszra sem méltatott...de nem is érdekelt. Nővérem ekkor ért oda, nem tudom ki szólt neki, talán az egyik szomszéd. Ő már sírva rohanna oda, de lefogom. Úgy se mehet oda.
Egyik mentős lélegezteti, míg a másik a mellkasát nyomkodja.

1,2,3,4,5,6,7, fújás.

Ez ismétlődik újra meg újra, még akkor is amikor anyukám megérkezik, persze ő is sír, és imádkozik...Alig állunk pár méterrel hátrébb a mentősöktől, ők még nem látták édesapám. Tőlünk nem messze persze jönnének a vásárlók a boltba, de mikor megtudják mi történt nem hogy elmennének, inkább elkezdenek pletykálni. Azt hiszem egy ember, egy férfi volt csak aki mikor megtudta mi történik szó nélkül megfordult, és elment. Tudta ki lett rosszul, a vénasszonyok megmondták édesapám nevét. Ha jól láttam az arcát a sötétben talán ismerte is apukám mégsem maradt, de azt hiszem ő jóval emberségesebb volt mint a többi ottmaradt ember. Mivel nem bírtam a sok embert, beültem a kocsiba és felhívtam bátyám. Ő Zalaegerszegen dolgozik. Közöltem vele mi történt/mi történik...Ekkor ért ki a helyi orvosi ügyelet. Pár perc múlva visszahívott, hogy okvetlen csörögjek ha valamit már tudok(pl hogy miért ájult el édesapám).
Visszamentem nővéremhez és anyukámhoz, hátha tudok valamit segíteni. Az ügyeletes orvos beadott valamiféle injekciót, míg a két mentős helyet cserélt, most a másik nyomkodta a lufbalont.
Kiért a 2 mentő is, Jászberényből. Ahhoz képest, hogy előző éjszaka sok hó esett, gyorsan kiértek. Ekkor már sejtettem, hogy baj lesz. Amihez két mentő, meg egy orvosi ügyeletes kocsi kell...

45 perc próbálkozás után közölték, hogy sajnos meghalt édesapám. Nem tehettek semmit. Még talán hittem is volna nekik ha előző vasárnap nem hoznak vissza az életbe egy részeges hülyét, aki abban a boltban(pontosabban a bolt előtt) akart öngyilkos lenni. Őt most jelenleg Szolnokon ápolják a kórházban, persze nincs életveszélyben....

Én nem halottam a mentőst amikor közölte anyukámmal és nővéremmel, de mikor láttam, hogy zokognak mindketten, már automatikusan nyúltam a telefonomért, és hívtam bátyámat....
- Meghalt...- akkor már én is zokogtam, a vonal túlsó végén halottam hogy kiabálja:
- Ne már...tényleg? - de nem tudtam válaszolni....alig hallhatóan a háttérben a felesége zokogott....
Amikor valamelyest nyugalmat erőltettem magamra, visszamentem a bolt bejáratához, láttam amint letakarják az élettelen testet a fekete nejlonzsákkal. Az egyik mentős közli, hogy várjuk meg a rendőröket, mert ez közterület, és helyszínelniük kell.
Miután elmentek a mentősök(csak az orvosi ügyeletes maradt ott, ő is a rendőröket várta), anyukám odatérdelt a néhai férjéhez, hátha még felébred, talán ha simogatja az arcát, még felkel. Persze ez nem történik meg...

A tegnapi nap nagyon gyorsan elszaladt, rokonok, munkahely értesítése(édesapám éjszakás műszakból jött éppen hazafelé, és mint minden reggel csak venni akart kiflit, zsömlét, meg tejet a boltban).Csak este tudtam meg nővéremtől, hogy mikor betették a kocsiba ami elszállította a testét(akkor épp az apai nagyszülőkkel voltam), akkor az egyik mentős megjegyezte(miközben a testét vitték, jobban mondva cipelték), hogy jaj de fáj a dereka...na ne adja az isten, hogy egyszer összefussak azzal az emberrel....

Azóta egy nap telt el...
Mivel nem tudták mi történ valójában, boncolásra került a test. Ma mondták meg, hogy szívelégtelenség volt a hunyó...
Ma láttam őt utoljára, felöltöztetve legszebb öltönyébe. Olyan volt mintha aludna(de tényleg szája résnyire nyitva volt, mint mindig maikor aludt), mintha egy apró mosolyt láttam volna rajta. Most végre pihenhet.

Boldog Új Évet! Számomra elveszett ennek a jelentősége örökre...

Édesapám az egyetlen unokájával

Kácsor László, remek fiú, szerető férj, gondos és pótolhatatlan apa!
Született: 1952. november 21.
Elhunyt: 2010. január 6.
Élt: 57 évet

Nyugodj Békében! Álmodat most már semmi sem zavarhatja!