„Kivágódott az ajtó, és az ajtókeretben ott állt Francin, begyűrte a nyakkendőjét, széttárta karját, és letérdelt, kétrét görnyedt Jožin bácsi előtt, aztán előttem, és azt mondta
– Mit üvöltöztök itt, mint két kozák őrmester? Jožka, mért óbégatsz úgy? – és beletenyerelt a nyitott csirizesdobozba.
– Nem én voltam – hebegte Pepin.
– Hát ki? Talán én? – mutatott magára mindkét kezével Francin.
– Valaki itten, bennem – mondta Pepin bácsi, és az ujját fonogatta egymásba zavarában.”

- Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio -

Van egy mondás, miszerint ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Namost ezt vagy nem ismeri mindenki, vagy vannak olyanok, akik dafke meg akarják mutatni, hogy hát dehogynem. Legyen szó akár arról, hogy addig tekerészi a csavart, míg eltörik (mint Apám), vagy erőlteti a gyerek zenei képzését. Míg az előbbi szinte ártalmatlan és legfeljebb röhög rajta egy jót az ember, addig az utóbbi meglehetősen kellemetlen bír lenni. Pláne ha a kedves szülő talál egy kellően motivált, fiatal zenetanárt, akinek meggyőződése, hogy a szarból is képes várat építeni. Nem az elszántsággal van nekem bajom, dehogyis. Csak amikor egyértelműen látszik azon a kölkön, hogy érzéke egy csepp sincs a muzsikához, miért nem lehet diszkréten eltanácsolni? Vagy apuka-anyuka erőlteti a csemetét, mint részeg asszonyt az árok? Esetleg van külön zeneiskola nehéz eseteknek? Napok óta ezen agyalok, mert a szomszéd házban működik egy, amiről kezdem azt hinni, a hendikepes ifjakra szakosodott. Nem, nem elég, hogy egy utcával odébb van ezer éve jól működő, meg itt is, kicsit lejjebb. Kell még egy. Állítólag volt itt valami aláírósdi, belement mindenki – csak én lehettem akkor épp a világ túlsó felén boldogan, mit sem tudva, mi készül itt – most meg aki él és mozog, cirmog miatta. Nyitott ablaknál kell gyakorolni, mert ugye meg kell mutatni a nagyvilágnak, mit (nem) tud az a tanítvány. A baj csak az, hogy a macskák muzikálisabban nyervognak tüzeléskor, mint az a szegény gyerek, aki énekelni tanul. A fuvolából sem sikerült még épkézláb hangot kicsalogatni, pedig naponta hallom, hogy pikulál itt valamelyik, de valahogy nem fejlődik. Időnként be-bevillan egy jelenet a Szaffiból, amikor a malacforma lánygyerek énekel, vagy a Sörgyári capriccióból Pepin bácsi szolmizálása. Eleinte vicces volt, de most már durván nem az. Sajnos nem vagyok az a típus, aki elszámol tízig, ha valami nem tetszik. Nem feltétlen bunkóságból, egyszerűen csak azt gondolom, hogy minek járjunk körbe hatszor egy témát, ha el lehet mondani egyszer is, érthetően. Csak abból általában sértődés van, ha én nekifutok és hirtelen felindulásból, egy levegővel elmondom a bajomat. Na nem azért, mert túl sok indulatszót használok (OK, időnként becsúszik egy bébetűs), hanem azért, mert nem vagyok híve az ilyen „nem-e lehetne-e esetleg-e” kezdetű témáknak. Szóval érthető okokból nem rongyolhatok fel és mondhatom azt a gyereknek, hogy menjen inkább tűzzománc-szakkörre, ott nem kell ilyen-olyan harmóniákkal szenvedni, legrosszabb esetben kuka. Nem az én dolgom. A gyíkért kell mindenkinek művészkednie? Ezekhez képest az A. E. Bizottság pihentető és kellemes, inkább hallgatnám őket egész nap. Pedig elég büntetős, de nem ennyire. Esetleg Bada Dada. Na de messzire kanyarodtam. Mindenesetre az ilyen önmagukat a csekély tehetségű gyereken keresztül megvalósítani akaró apukák-anyukák miatt leszek lassan, de biztosan vegetatív labil.
A másik dolog, ami kikészít, az pont a fentiek ellenkezője, amikor a drágalátos szülő nem akarja a csemete életét egyengetni, magasról tesz rá, hogy mi újság, kampányszerűen jelenik meg fogadóórán. Ehhez sincs sok közöm, mert szerencsére nem gyerekeket tanítok, de a helyzet magáért beszél. Egy nyelviskolának (is) dolgozom, délutánonként tanítok angolt felnőtteknek. Néha kicsit fárasztó, de nagyon szeretem. Az órákat egy általános iskolában tartottuk (most már egy másikban), ahol a portás bácsi nem kicsit volt szeszkredenc és időnként elfelejtett dolgokat. Többek között azt is, hogy nekem órám van az egyik alagsori teremben és nem jó ötlet oda kiírni az egyik tanárnő fogadóóráját. Voltak, akik benyitottak, hopp, bocsánat. Olyanok is voltak, akik bejöttek és elkezdtek kérdezgetni a gyerekükről. Hármat el is küldtem, hogy én nem az vagyok, akire gondolnak, de aztán úgy gondoltam, miért ne? Beszélek én Pistikéről, Juliskáról meg a kis Bélusról. A diákjaim már bújtak a pad alá meg mindenfelé, annyira borultak, de az anyukák csak jöttek. Érthető okokból nem volt nálam a mindentudó füzetem , így nem tudtunk jegyeket egyeztetni, de mindenkit sikerült megnyugtatni, hogy persze, jól halad a gyerek, egy tündér órán, tényleg. Szóval szerintem nem vertek agyon miattam egy kisiskolást sem, nem mondtam nagy hülyeséget. Ha valaki májusban nem tudja, hogy ki tanítja a gyerekét, az megérdemli az ilyet. A mai napig nem tudom, hogy milyen tárgyat tanítottam, vagy hogy miért nem tűnt fel nekik, hogy kik azok az emberek, akik ott ülnek körben a teremben. Persze megértem én, hogy nem szívesen jár valaki fogadóórára – Anyám például rendszeresen kisírt szemekkel jött haza és mindig megfogadta, hogy többet soha nem megy – de nagyon durva, hogy májusig egyáltalán nem fontos valakinek, hogy halad a gyereke.
Nincs gyerekem – egyelőre az ötéves tervben sincs – de azt tudom, hogy nem leszek egyik véglet sem ha majd egyszer úgy döntök, mégis. De ezen még bőven ráérek gondolkodni, addig is gyűjtöm a negatív példákat. Meg a pozitívokat is.