„Forgetting them means letting them die again.” - Elie Wiesel

Régóta tervben volt egy dél-lengyelországi trip, többek között azon okból kifolyólag, hogy – akaratukon kívül - sokan mentek oda a családomból 1944-ben és csak elvétve, néhányan jöttek haza. Közeledve a harminchoz, elég nagylány vagyok, hogy összekapjam magam és egy ezer éve nagyon jó barátommal, aki nem mellesleg történész, tehát nem kicsit vágja a témát, elmentünk Lengyelországba. Oda. Előző este elvittem a kutyákat megőrzésre (már ez is trauma, hiszen folyton velem vannak), de a lehető legjobb helyen nyaraltak két napot. Aztán még sikerült összevesznem az egyik legjobb barátnőmmel is (ég a pofám nagyon, jó, hogy azóta tisztáztuk és innen is nagyon imádlak, Fke, gyerekkorunk óta ismersz, milyen hp - nem, nem laptop - tudok lenni és ennek ellenére nem pofoztál még fel, amikor nem tudom, hányas a fejem és undok vagyok, pedig időnként rám férne..). Reggel – isteni csoda – felébredtem a telefonra, gyors pakolás, indulás 9-kor. Útlezárások ahol csak lehet, de 14:30 körül odaértünk. Nem mondom, hogy könnyű volt végigjárni és látni, szembesülni azzal, ami volt, de jobb így. El tudtam búcsúzni azoktól, akiket nem ismertem ugyan, de bennem élnek mégis. Itt-ott nehéz volt továbbmenni, egy-egy pillanatra lefagytam, de szerencsére volt, aki megfogta a kezem és továbbvitt. Egyedül nem tudtam volna végigjárni. Csináltam százezer fotót, hoztam haza köveket a rámpáról.. Érdekes, furcsa érzés volt a sínek között bóklászva szedni a kődarabokat, vissza-visszanézni és látni, amit filmeken, képeken annyian és annyiszor láttunk már.
Az út Krakkóig meglehetős csendben telt, kellett egy kis idő, hogy a gondolatok rendeződjenek. Életemben először jártam Krakkóban, de tudom, hogy még visszamegyek valamikor. Fél nap nagyon kevés rá. Kazimierz – a zsidónegyed – hihetetlen klassz hely, nyüzsgő éjszakai élettel, szerelem első látásra. Vasárnap még bolhapiacoztunk – retro téma, mint gyerekkorunkban a lengyelpiac, ugyanazokkal az arcokkal, mint akkor – a legjobban a letört fejű fazsiráf tetszett, de nem igazán illene a nappali hangulatához, így lemondtam róla.
Hazafelé Szlovákiában szippantottunk némi fenyőmézet meg házi sajtot egy út melletti árus bácsitól, aztán tűz vissza. Este 9 körül érkeztünk, élménybeszámoló, stb. Aludni nem nagyon tudtam, reggel úgy néztem ki, mint a mosónők, akik korán halnak, de már jobb. Jár az agyam folyamatosan, mindig bevillan valami kép. Mielőtt elindultunk, Apám azt mondta, nem vagyok már gyerek, ideje szembenézni a nehezebb dolgokkal is. Azt hiszem, sikerült, bár a feldolgozás nem egyszerű. Majd idővel helyükre kerülnek a dolgok.

Egy biztos. Nem hagyom Őket újra meghalni.