Alig vártam már, hogy legyen nyúlünnep, mert most már hivatalosan is tavasz van, talán nem kell Michelin-figurának öltözni novemberig. Ilyenkor még az eső sem tud kiborítani.
Fenntartásaim azért vannak a tündérmesét illetően, de összességében nincs bajom a húsvéttal. A locsolkodás sem zavar, egészen addig, amíg nem rajtam akarják elkövetni. Még gimiben, amikor jártam gyógymatekra (nem igazán mentek a reál tárgyak), a drága tanáromnak volt heppje a műanyagflakonos Tapsifüles kölnivel riogatás. Ezt tudva, beteget jelentettem a tavaszi szünet utáni első órára; gondoltam, elfelejti, hogy engem nem locsolt meg és megúszom. Hát nem. Többen voltunk ott egyszerre és amikor mindenki megkapta a feladatát, emberünk eltűnt, majd két perc múlva visszajött. Én éppen nem figyeltem, mert akkor értettem meg a másodfokú egyenleteket és nagyon lelkesen oldottam meg a feladatokat. Arra eszméltem, hogy folyik le a fejemen valami rettenet büdös pacsuli: „Niya, nehogy elhervadjá’, bazmeg.” – így a tanárbácsi. Hát, mondtam szépeket, nagyjából két percig biztos lehetne sípolni. Akkoriban többnyire cornrow-t hordtam (azóta is gyakran, mert a fésű nagy ellenség gyerekkorom óta), amiből többszöri hajmosás után sem jött ki a szag, így kénytelen voltam szétbombázni és újrafonatni, de még sokáig úgy éreztem, hogy üldöz a Tesco Gazdaságos kökörcsinszag. Voltam már olyan helyen, ahol lehetett választani, hogy kútvíz vagy a (tizenöt éve halott nagyi éjjeliszekrényében lelt) Krasznaja Moszkva. Hát inkább ezerszer a vizespóló-verseny, mint egyszer a fújkálás.
Emlékszem, az első BMX-emet is húsvétra kaptam, valamivel több, mint négyéves voltam akkor. 84-ben ez elég nagy szó volt, a mai napig nem tudom, Apám honnét szippantotta a bringát. Azt ösztönösen éreztem, hogy a támasztókerék nagyon gáz, ezért addig cirkuszoztam, míg levették. Én azzal nem égetem magam. Persze a fő ok az volt, hogy az akkor tetszős fiú biciklijén sem volt. Arról persze nagyvonalúan megfeledkeztem, hogy ő jó három évvel idősebb, így legalább annyi előnye is van a támasztókerék nélküli biciklizést illetően. Na, játszótérre le, fél szemmel figyelés, hogy a srác lát-e, aztán mikor meggyőződtem róla, hogy igen, indulás. Nagy lendülettel, tökéletes, egyenes vonalban közlekedtem bele a környék egyetlen rózsabokráb. Valamelyik gyerek nagyanyja – talán pont az, aki akkor is ott volt, amikor fejjel zuhantam ki a hintából pár hónappal korábban – nagyon jujjogott, amikor meglátott szétkarmolva. Mint aki APEH-ellenőrt lát. Anyám csak legyintett, megszokta az ilyet. (Meg a baleseti is a szomszédban volt.) Utána egy darabig nem vittek emberek közé, mert még a végén azt hiszik, hogy ez a szerencsétlen gyerek valami családi dráma áldozata, aztán lehet magyarázkodni. Természetesen ez még nem elég, mert esés után odamentem a sráchoz és csípőre tett kézzel közöltem vele, hogy ez most miattad történt, úgyhogy légyszi gyere és segíts kiszabadítani a bringát a susnyásból, jó?
Azóta is esek-kelek, de már megszoktam. A környezetem is. Nem baj, mert tökéletes kalácsot tudok sütni, úgyhogy a balfaszozás nem ér.