Ez a kis regényke 2007 novemberében született tollamból. Gyengének éreztem, de bepróbálkoztam egy kiadónál. Választ is kaptam, ami, természetesen elutasítás volt, de útmutatást is adtak.
A vége túlságosan összecsapott lett, amolyan sietős, sablonos. Elfogyott az ihlet és azóta sem jött meg. Ezért úgy döntöttem, hogy inkább megosztom. Jó olvasást.
Első fejezet
Földi idő 2332/10/30
Juliette parancsnok naplója.
Földi idő 2332. Ha más látná ezt a naplót a képembe nevetne. Vagy sírna. Soha nem láttam a Földet, nem is volt rá alkalmam. Amikor megjelent a Nagy Sötétség még sokan naivan reménykedtek a bolygó felszínén. Még akkor is, amikor a mag elkezdte szétvetni a kérget. Amikor ránézek az őrzött darabra mindig csak a válaszokat keresem, de hiába. Nincsenek válaszok, nincsenek kérdések. Itt csak halál van. Ha egyszer látnám az idegenek vérét, de nem. Ennyi örömöm sincs.
Később eligazítást kell tartanom egy maroknyi embernek. El kell mondanom, hogy ha nem sikerül a küldetésünk, akkor minden elveszett. Az ellenséges őrjáratok egyre közelebb vannak és már nincs hova menekülni. A radarok fele nem működik, ha eljön a Nagy Sötétség már késő lesz. Bejegyzés vége.
A főhadiszállás egyik eldugott termében csak halvány fény pislákolt. A mellette lévő terem ismét több energiát használt, mint az engedélyezett, de Phil2-őt ez nem érdekelte. Bukdácsolva haladt át a sötét termen, amit Phil kaján vigyorral figyelt egy sötét sarokból. Hónapok óta figyeli Phil2-őt, megbújva a sötétben, teljes csöndben. Phil2 sietve végighúzta belépőjét az ajtónál és már el is tűnt a titkos szobában. Hónapok óta így történik minden, Phil2 siet, Phil észrevétlenül figyel. Ma mégis valahogy más volt. Nem szokott ennyire sietni, valaminek történnie kellett, valaminek, amire a válasz bent volt a titkos szobában, ahova csak ő léphetett be.
Mick2 álmosan a regenerációs kabin felé tartott, gondolatai kavarogtak és fejfájása továbbra is kínozta. Még egy perc és nyugalom - gondolta magában, a folyosó végén már láthatta a kabin ajtaját, előtte egy alakkal, akit nem tudott felismerni. Ahogy közeledett elkezdte vizsgálni az alakot, aki jegesen nézett rá. A bázis orvosa volt, aki nem hordta szokásos öltözetét, Mick2 nem is ismert rá, csak amikor már közel ért.
- Miért nem jelentette? - üvöltött Mick2 arcába, aki csak kábultan meredt rá. Majd megismételte a kérdést még ingerültebben.
- Miért? Tud rá valami gyógymódot? Sosem tudott és sosem fog - válaszolta elhaló hangon, majd egyik lábával belépett a kabinba. Érezte, hogy a vállánál visszarántják, az orvos robotkezével magához rántotta és méregetni kezdte.
- Ez a szabályzat, katona. Ha maga valamit nekem nem jelent és kitudódik, azért az én fejemet veszik. Most tűnjön el és holnap látni akarom.
Fél lábbal még a kabinban állt és figyelte a távolodó orvost. Sosem látta még ilyennek. Ő volt az egyik ember a bázison, aki törődött vele. Mit vétett? Tényleg csak egy jelentés elmulasztásáról van szó? Olyan sokszor fordult már hozzá a fejfájással, sosem tulajdonított neki jelentőséget, a kezelés mindig csak tüneti volt. Magára csukta a kabinajtót és az emelvény felé sétált. A DNS már be volt állítva, gyorsan átnézte a kezelőpultot majd az emelvényre állt. Csukott szemmel várta meg a henger leereszkedését és hogy ellepje a sűrű folyadék.
Sietve haladt végig a hosszú körfolyosón, hosszú, szabadon eresztett haja csak egy pillanatra érintette vállát, vidáman lobogott a levegőben. Az ajtóhoz közeledve lassított és még egyszer átolvasta a jelentést. A 17-es gárda halálos ítéletét. A teremben a gárdisták nyugodtan várták az eligazítást, semmi feszültség nem látszott rajtuk, már tudták, hogy mindig elveszítenek valakit a küldetéseken.
A jelenléti monitorra tekintett, melyen egy név hiányzóként szerepelt.
- Hol van Mick2?
- A szokásos.
A hang irányába fordult, tekintete találkozott a robotkezű alakéval. Bólintással nyugtázta válaszát, majd az emelvény felé vette lépteit. Sosem értette a jelenséget, sosem tapasztalt hasonlót. Mick2 mindenkinek csak egy egyszerű katona volt addig a napig. Aztán minden megváltozott. Szembefordult a várakozókkal, csöndben méregette őket. Sosem mutatta magát gyengének, most sem teheti meg. Még egyszer, utoljára.
- Most mindenki arra vár, hogy felvázoljam a következő küldetést. Mi mind tudjuk, hogy soha nem térünk vissza mindannyian a küldetésről. Valaki mindig ott marad.
Csöndet tartott beszédében és figyelte az arcokat. Néhányukat sosem látta, néhányan pedig ismerős arcok a megmaradt 16-os gárdából. Bekapcsolta a holovetítőt, amely a gárdistáknak továbbította a küldetést.
- Most mind ott maradhatunk, hogy a többi tovább éljen.
Az eligazításnak vége volt, a kijárat felé haladva próbált nyugodt maradni.
- A Földért - mondta nyugodt hangon egy gárdista a sorok között. A hangból már tudta, hogy ki az, kilépett az ajtón, lassan végigsétált a szobájába, bezárta az ajtót és az ágyon fekve szabadjára eresztette visszatartott könnyeit.
Sietős léptek a titkos szoba felé, egy mosoly a sötét sarokban. Ha tudni akarja a választ, akkor még ma be kell jutnia. Régóta tervezgeti, már elég jól ismeri Phil2 szokásait, tudja mikor tud bejutni. Be kell jutnia, de most várnia kell. Fél óra múlva fog kijönni és csak egy óra múlva tér vissza. Az ajtó mellé szerelt kis szerkezet nem fogja engedni bezáródni az ajtót, de ezt Phil2 nem fogja észrevenni. Észrevétlenül fog ki- és bejutni. De most várnia kell, csöndben a sötétben. Az eligazítás járt a fejében és ő. Még sosem látta kibontott hajjal. És még sosem látta ennyire idegesnek. A küldetés pedig egyszerűnek tűnik, bejutni, szabotálni és kijutni ahogy tudnak. Ahogy tették eddig is. A Földért. Talán megnyugtatta, talán már semmi sem segít. Talán végük. Az utolsó radarjelentés szerint az idegenek több hajóval várnak valamire a következő naprendszerben. Ahogy vártak a Föld pusztulásánál is.
A Földért - ismételgette csöndesen magában. Próbált aludni, de képtelen volt. Ez az utolsó békés napja. Holnap vagy holnapután meghal. Lesz 18-as gárda, ha ő már nem lesz? Ki fogja vezetni? Mi lesz, ha nem sikerül a küldetés? Mi lesz, ha sikerül? Tényleg megmenekülhet az emberiség, ha pár ember meghal? A küldetésnek van egy záró jelentése, ami csak neki szól. Többször olvasta át, mégsem értette. Csak ő tudja, hogy mi áll benne. Ki találta ki? Ez egy egyezség az idegenekkel? Vagy egy kettős csapda? Zakatolt a feje és nem tudta rendezni a gondolatait. Asztalán már több üres kávéscsésze várt, most nem segített, hogy erőt adjon. Az ablakhoz sétált és az eget kémlelte. Csak csillagokat és port látott, a bolygó sötét oldala sosem mutatott mást. Hosszasan bámult egy fénylő csillagot. A nagy robbanás is ilyen lehetett máshonnan nézve? Az emberiség hazájának elvesztéséből csak ennyit lehetett látni az egész univerzumban? Egy utolsó kávét töltött magának, majd asztalához ült. Még jól látta a fénylő csillagot. Fejében már csak egy kérdés járt. Elmondja neki?
Phil türelmesen várt, majd az ajtó kitárult és minden úgy történt, ahogy eltervezte.
- Egy órám van, hogy megtudjam.
Az ajtóban bámult a szerkezetre, amely az ajtót tartotta. Tökéletesen működött és Phil2 nem is vette észre.
- De tényleg tudni akarom, hogy mi van odabent?
Percek múltak és csak némán állt az ajtóban, majd hirtelen mozdulattal kinyitotta az ajtót és belépett a titkos szobába. Elvakította a világosság, ismét percekig állt és várt, hogy visszanyerje látását. Majd további percek teltek el és ő csak állt és bámult dermedten.
*folytatása következik*
