Szállok ki a metróból, előttem tötymörgő nagypapa, előtte tögymörgő dagadt csaj, előtte tötymörgő nők tötymörgő gyerekekkel. Gyáá... persze ezt mindannyian egyszerre úgy művelik, hogy esélytelen legyen kikerülni őket, a mai reggelem meg pont nem olyan, hogy "bocsánat, elnézést" stb-vel kikönyörögjem, hogy odébb takarodjanak. Vagy lezúzom mindet, vagy megfövök, mert direkt nem akarják észrevenni, hogy ez nem az én tempóm. Na sebaj. Úgyis agyvérzésben fogok megpusztulni, ezen már ne múljék.
Elérjük nagy nehezen a mozgólépcsőt (ott már leszartam őket, szóval eddig tartott az idegbetegség).
Csaj rálép, zumm lépcső megy tovább, ő marad egy helyben, paff hanyatt...
Gyerek visít...
Na mondom, éppen ez hiányzott. Mocsoknagy mákom volt, hogy nem vitt magával engem, meg aztán tovább a mögöttem lévőket. Visít, mint az állat. A másik is visít, gyerekek visítanak.
Na mondom, ez mégse járja, hogy én meg ezt végignézzem, azért az már az übertahóság kategória nálam is. Úgyhogy egy mozdulattal a hóna alá nyúltam és felsegítettem. Nem volt könnyű darab, fix, hogy nem abonetten él. Sz'al kb. 3mp alatt megoldódott a probléma. Mosolygás, "juj, huh, hah" és ennyi.
Fiatal srác mögöttem megkérdezte, jól van-e a hölgy?
Há' mondom ja, csak megijedt.
És ennyi. "Szívesen" - gondoltam én.
Rám se nézett bazzeg, de a másik (akit nyilvánvalóan sokkal kevesebb sokk ért, mert az elsőnek még úgy-ahogy elnézem, hiszen val'szeg élet-halál lebegett a szeme előtt a pillanatban) se nyögött annyit, hogy "kösz paraszt". Az első pillanatban még azt hittem jaj de szépet és jót tettem, hogy nem hagytam megdögleni, mert ha félreéállok és elgurul mellettem, akkor annak tuti csúnya vége lett volna. De ezután a második pillanatban elgondolkodtam azon, hogy mi lett volna, ha nem segítek.
Az biztos, hogy azt észrevették volna...

N