Ha csak egy helyet választhattam volna, hogy hová szeretnék mindenképpen eljutni életemben, akkor mindenképpen az USA-t választottam volna. Függetlenül attól, hogy mit mondtak erről vagy más helyekkel esetlegesen összehasonlítva olyan ismerősök, akik jártak már sokfelé a világban. Én sose vágytam utazni, de Amerikára mindig kíváncsi voltam. Annyira más világnak tűnik és amit tudok róla, az nem biztos, hogy valós képet ad, de valamiért mindig érdekelt. Nos, adódott egy lehetőség, összejöttek a dolgok, úgyhogy februárban megvalósulhatott ez az álom.
Egy munkahelyi kolléga rendszeresen járja a világot és ő szólt nekem, hogy ha volna kedvem, akkor elmehetnék vele (mivel beszéltünk már róla korábban). Neki egy ismerőse kint dolgozik és vesz egy autót, amit Európába hozat, de előtte A-ból B-be elviszi az államokban egy road trip keretében - valójában összeköti a kellemeset a hasznossal. És ehhez csatlakoznánk mi. Konkrétan Albuquerque-ből Miami-ba autóznánk egy hét alatt, közben megnézve ezt-azt, ami útbaesik és kellően érdekes. Aki járt már arrafelé vagy valamennyire képben van, az mindjárt gondolhatja, hogy ez kicsit necces elképzelés a távolságot ismerve és valóban. De az elképzelést tett követte és bár tényleg rohanósra sikerült, az élmény így is örök marad.
Relatíve kevés pénzből kellett kijönni, mert én kevésbé vagyok elengedve anyagilag, mint Ádám (a kollégám) és Dani (az ő kinti ismerőse). Alapvetően csak azért valósulhatott meg ez az egész részemről, mert karácsonyra az elmúlt évekhez képest elég korrekt pulykapénzt kaptunk - ekkor dőlt el, hogy én is megyek. Az előre megbeszéltek szerint benzinpénzben nem kellett gondolkodni, mert Dani úgy számolta ki magának, hogy mindegy mi történik, ő akkor is megy, az autóban meg van hely még három embernek, nem kerül többe. Cserébe a szállást meg ketten fizettük (úgy, mintha csak ketten mentünk volna) és ahhoz meg ő csatlakozott, ami viszont nekünk nem került plusz pénzbe. Így mindenki jól járt.

Fel kellett készülnöm kicsit, mert még egy táskám/bőröndöm se volt, amiben a cuccaimat vihettem volna (feladott poggyásszal nem számoltunk egy hétre), na meg intézni kellett útlevelet, ESTA-t. Plusz, mivel hazafelé Kanadán keresztül jöttünk, ETA is kellett. Ez persze az utolsó pillanatban derült ki, hogy mindenképpen kell, akkor is, ha csak átutazunk. Még jó, hogy nem a reptéren kellett ezzel vacakolni.
A jegy végül úgy jött össze, hogy mindkét irányba két átszállással mentünk. Odafelé Frankfurt, majd San Francisco és onnan Los Angeles. Hazafelé pedig Miami-ból Toronto, majd Frankfurt és Budapest. Elég megterhelő volt mindkettő, pedig hazafelé négy órával kevesebbet utaztunk. De így volt relatíve olcsó. Lehetett volna rövidebb és egy átszállással is, de a repjegyek káoszában (mikor vedd meg, hol vedd meg, hogy vedd meg) végül ez jött ki a végére. Én kevésbé foglalkoztam vele, ezt Ádám intézte, mert ő repked a világban folyton, én azt se tudtam, hogy megy ez. Szállásokat szintén ők intézték folyamatosan, én mindig csak a pénzt adtam bele, amikor már fix volt az összeg.
Jár valami utasbiztosítás is az OTP hitelkártyához, de úgy voltam vele, hogy az kevés lesz, úgyhogy jobbnak láttam kötni egy "normálisat" arra a hétre.
Még januárban rendeltem egy Revolut kártyát (épp ingyenes volt), mondván az igencsak jól jöhet, de azóta se kaptam meg... szívtam is emiatt kicsit (a csodálatos appban lehet jelezni, azt mondja kapok ingyen másikat, hát a nagy szart a rendelés legvégén négyezret akar tőlem - aha és mi biztosítja, hogy nem fog ugyanúgy eltűnni, mint az előző?). Két bankkártyát vittem magammal, OTP-s mindkettő, egy sima meg egy hitelkártya, de ahol egyiket nem fogadták el - márpedig nem egy ilyen hely volt - ott a másikat sem. A röhej az, hogy Ádámnak van egy ugyanolyan hitelkártyája, az meg működött, pedig kettőnk közül én szóltam az OTP-nek, hogy akarom/fogom kint használni a kártyáimat, ő meg nem. Igaz, ő Apple pay-jel fizetett, úgymond amögött volt a kártya, ami lehet változtat a dolgon, de mégis fura kicsit. Számoltam vele, hogy "mi van ha", ezért volt nálam 150 USD készpénzben, ami bőven elég volt, 90 maradt is belőle az út végére.

Karácsonyra meg akartam lepni magam egy fényképezőgéppel, de mivel úgy számoltam, hogy az út költségei ki fogják nullázni a számlámat, ezért arról letettem. Két telefonnal indultam így útnak, mert a Lumia 950-et már másfél éve nyugdíjaztam, de a mostani csak egy Galaxy A40, ami ha nem is készít használhatatlan képeket (sőt, néha meglepően jók, persze belenagyítani nem célszerű), azért a Lumia lényegesen ütősebb minőségre képes. És hát végül is, azért tartottam meg, mert kamerában a mai napig ott van a szeren, hiába csak egy van rajta és hiába nem tud semmilyen AI trükköt. Az akksija ugyan nincs már topon, de gondoltam, valamire csak elég lesz. Kapott egy friss rendszert, aztán hadd szóljon, amíg bírja.

Net úgy volt, hogy lesz (már ahol lesz térerő), mert Daninak korlátlan, úgyhogy majd azon piócázunk mi is. Az Eu-ban volt még netem, mert bár céges sim nem volt nálam, a sajátomon meg alapból nincs, de egy 200 megás hetijegyet vettem, hogy biztos, ami biztos, Frankfurtban se legyek kizárólag wifire utalva. Furcsálltam, hogy a Telenor miért ilyen hülye vagy miért nézi hülyének az embert, hogy a világnet hetijegy és hetijegy plusz csomagok ugyanannyiba kerülnek, csak előbbi 100, utóbbi 500 megát ad bizonyos helyekre külföldön egy hétre, de hát mondtam magamban, engem nem szivatnak meg (erről még később). Úgyhogy az 500-ast ütemeztem be, hogy majd azt fogom kint használni. Oda volt írva, hogy USA, akkor ennyi.

Végül minden a helyére került és elindultunk. Még az út előtt utánanéztem, hogy van-e telefonra valami utazós app, amiben esetleg firkálhatom út közben, hogy merre járunk. A Polarsteps-et töltöttem le végül, ami utólag nagyon jó választásnak bizonyult. Ez egy nagyon okos kis app, kiderült, hogy szépen magától rajzolja az útvonalat, hogy merre járok, de lehet felvenni kézzel is waypointokat, amikhez képet, videót, szöveget lehet feltölteni. A hely nevét a GPS adatok alapján automatikusan beírja, ha van netkapcsolat. Ha nincs, akkor legközelebbi csatlakozás után automatikusan beírja, de kézzel is módosítható. Mindezt szépen felszinkronizálja a felhőbe, amit meg tudunk osztani ismerősökkel pl. link formájában és akkor ők mindig követhetik, hogy merre járunk. A végén pedig akár fizikai útikönyv formájába öntve megkaphatjuk az egészet papír alapon is. De lássuk, hogy mit is tartalmaz majd!

1. nap, február 16. vasárnap

A lényeg annyi volt, hogy 17-én érkezzünk vagy előbb, mert Dani aznap vette fel az autót. Jó lett volna nem éjszaka megérkezni, de inkább úgy döntöttünk, hogy ne kelljen túl korán indulni itthonról. A gép 12:30-ra volt kiírva, ami kellemes időpont, addigra fel lehet ébredni. Mondjuk én inkább vagyok korán kelő és relatíve korán fekvő, minthogy napsütésben még az ágyban dögöljek. Igazából az egész út arról szólt, hogy én igazodom a dolgokhoz, mert úgy voltam vele, hogy én vagyok a "vendég" elsődlegesen (legközelebb nem így lesz, utólag már biztos), mivel az én dolgom tényleg csak annyi volt, hogy menjek és néha odaadjam a pénzt a közös dolgokra, amit valaki más elintézett.
Nagyon nem részletezném az utat, kimerítő volt az a 18 óra. A reptereken különösebb fennakadás nélkül jutottunk át, bár még Frankfurtban vadászni kellett kicsit, hogy melyik terminál, melyik kapujából is megyünk majd tovább és itt volt egy kis rohanás, mert dögnagy ez a reptér, de ennyi volt az izgalom. Az óceánt egy B777-tel szeltük át 11 óra alatt a United Airlines színeiben, nyilván turistaosztályon, így túl sok hely nem volt, viszont a gép fele üres volt, úgyhogy mégis akadt elég. Odafelé megnéztem a legújabb Terminátort, meg... még valami filmet, arra nem is emlékszem (akkor biztos "jó" volt). Fülhallgató nem volt nálam, amit adtak az meg olyan hugy minőségű volt, hogy élvezni amúgy se lehetett vele semmit, de legalább telt az idő.

Valahol Kanada északi része fölött

SF-ben átszálláskor sikerült kinulláznom a telefonom egyenlegét (feltöltős, de még ez a szerencsém), mert persze be volt még kapcsolva a net. Hateze'öccá hello. Azért nem foglalkoztam vele, mert hülye voltam, jobb magyarázatom nincs (a roaming Frankfurt miatt volt bekapcsolva, bár lehet oda nem is kellett volna még?). Mindegy, tanulópénz. Mivel egy hétre kellett volna net, aznap meg már nem, gondoltam majd másnap feltöltöm és akkor veszem meg a világnet hetijegyet is (amit persze itthoni idő/dátum szerint számol a Telenor). Ez jó elképzelés volt, mert azt számoltam, hogy még az utolsó napon is lesz akkor netem, ha el nem fogy addig, de teljesen hálózat nélkül is el lettem volna, szóval előre szólva, elég volt az 500 MB.
Az USA-ba való beléptetés flottul ment (leszámítva, hogy a kitöltendő papírt az utolsó pillanatban osztották ki a gépen és tollat se adtak hozzá), a bevándorlási tisztnek nagyon tetszett, hogy miért jöttünk, bár mondta, hogy kicsit húzós lesz ilyen rövid idő alatt.

A szállásra éjfél körül értünk, a reptér közeli LAX Suites-ben szálltunk meg, majdnem odáig ingyenes busz vitt. Érdekes volt kimenni a városba, abba az iszonyatos szmogba. Olyan bűz volt, mint az atom, Bp-en se találkoztam még ilyennel. A buszon is érdekes formák voltak késő este és bár nem voltak eddig előítéleteim színesbőrű társainkkal szemben, valahogy nem igazán éreztem biztonságban magam. De nyilván nem történt semmi érdekes a két megálló alatt.
A szálláshelynek nem voltak túl jó értékelései, de a közelség miatt egy éjszakára úgy számoltuk, hogy jó lesz az és egyébként tényleg megfelelt, ráadásul ez volt a legolcsóbb éjszakánk az egész trip alatt.
Kicsit meglepő volt, hogy egy franciaágy volt, holott úgy kértünk szobát, hogy kétágyas, de ezt kaptuk. Megbékéltünk vele, amúgy meg tökmindegy, egyikőnk se csinált ügyet abból, hogy egy ágyban kellett aludni - amúgy is erről volt szó a továbbiakban, hiszen 2x2 ágyra voltunk ezután hárman. Csak semmi buzulás, buzulás az nuku!
A fűtés hangos volt és a meleg vízre is kellett annyit várni, hogy előbb meguntam és szinte tök hidegben zuhanyoztam, de a végén kiderült, hogy csak türelmesnek kellett volna lenni...
Itt szembesültem vele először, hogy a csapvíz teljesen ihatatlan - pedig én nem vagyok erre finnyás - és ez később mindenhol pont ugyanígy volt, bárhol is jártunk.

2. nap, február 17. hétfő

Relatíve korán reggel indultunk vissza a reptérre, mert Albuquerque-be is repülővel mentünk át. Ez a repjegy is meg volt már előre véve, így gyorsan mentek a dolgok. ABQ-n találkoztunk Danival, akinél ekkorra már ott volt az autó: egy 1978-as Cadillac DeVille.

Öt és fél méter, 8 henger, 7 liter. A kor szintjén elképesztő luxus lehetett ez a dög, klíma, négy villanyablak, tempomat, szervokormány, három sebességes vajpuha automata váltó (soha nem éreztem váltani). Az egész úgy ringatózott, mint egy hajó, bár az úthibákat csúnyán adta át a futómű. Mondjuk nem nagyon voltak úthibák szinte sehol...
180 lóerő és 400+ Nm velünk együtt két és fél tonnára nem túl sok, de ahhoz képest meglepően dinamikusan - és bent ülve szinte hangtalanul - mozgatta a motor a bódét. Ha előzni kellett, akár meredek emelkedőn, zokszó nélkül belepréselt az ülésbe, ha Dani lepadlózta neki. Egyedül a szélzaj volt relatíve nagy, de egy ilyen öreg autónak megbocsátja az ember. Végül én sajnos nem vezettem, de azért túlélem valahogy. Ekkora nagy disznónál kell figyelni, mondjuk egyenesben mindegy és voltak helyek, ahol senki nem jött szembe vagy előzött bennünket tízpercekig a tökegyenes úton.

Hát igen, Texasban voltak olyan utak, mint a filmekben, meg képeken. Főleg akkor nagyon látványos, amikor lejt kicsit az út és belátni előre tíz kilométereket, ahogy kanyarog a nagy semmiben, üresen az egész. Iszonyú hangulatos, ilyen nincs itthon. Nehéz elmondani azt akár az alföldi embernek, hogy itt tényleg nagyok a távolságok. Alapvetően minden kurvanagy, egy más lépték használatos itt, de a távolságok a legnagyobbak. Elképesztő.

Egyébként óriási sikere volt az autónak, mindenhol megnézték, de erről majd később. Nem volt benne valami acélos az akksi, ezért ezen a napon sehol nem állítottuk le a motorját, ha pl. bementünk kajálni valahova, de az itt senkit se zavart, hogy a parkolóban egy vén Caddy morog magában.
Ekkor már délután voltunk és mivel korán ment le a nap, Taco Bellezés után indultunk is White Sands-be, hogy még lássunk valamit, illetve ott kapjuk el a naplementét. Ez egy nem túl felkapott nemzeti park, hófehér homokdűnékkel.

Mivel Daninak volt éves belépője az összes nemzeti parkba, ezért nekünk ez és a többi sem került semmibe. Időben sikerült odaérni, hát tényleg nagyon szép. Bár a nap lemenőben volt, így nem csodálhattuk meg teljes pompájában, de a naplemente elképesztő színeket rajzolt az égre. Ezt csak az A40-nel örökítettem meg, de így is átjön talán, hogy milyen lehetett. Itt találkoztunk először azzal, hogy mennyire tetszik az embereknek az öreg Caddy, mert bár tényleg nem voltak túl sokan, de többen is odajöttek váltani pár szót emiatt.

Az éjszakát Carlsbad Inn-ben töltöttük, ez már nagyon rendben volt. Innentől az ágy-felállás az volt, hogy én voltam mindig egyedül, Ádám és Dani pedig osztozott a másikon - vagy Dani a hálózsákjában aludt a földön vagy kanapén vagy ahogy épp jól esett. Neki ez így jobban bejött, ő szeret kicsit kilépni a komfortzónájából.

3. nap, február 18. kedd

Mivel koránkelő vagyok, reggel én ugrottam ki elsőnek az ágyból, majd unatkozás helyett kiültem nézelődni a parkoló melletti játszótérre. Megdöbbentő volt a reggeli forgalom. 90% pickup, a maradék tízen osztoztak a SUV-ok, meg az egyéb autók. Hang alapján nem éppen a downsizing a menő arrafelé, még a lassú forgalom sem volt csendes. Nem tudom, hogy gyárilag lehet kérni "nagykidörgővel" ezeket vagy utólagos tuning, de némelyik igen betyárosan szólt. A későbbiekben persze hozzászokik ehhez az ember, de otthon egészen másképp fest a reggeli csúcs.

A Caddy szerencsére pöccre indult. Szerencsére, mert nem volt biztos, hogy egyáltalán sikerül beindítani, de talán magához tért az akksi. Sikerült, úgyhogy zúztunk Tovább Texas felé, bár előtte még meglátogattuk a Carlsbad Caverns nemzeti parkot. Bár sivatagos, kaktuszos, elméletieg nem túl izgalmas úton jutottunk oda, itthon ilyesmit sem lát az ember, ezért nekem elképesztően tetszett. Egyébként ez egy óriási barlangrendszer, denevérekkel és cseppkövekkel. Másfél órát sétáltunk benne, a látvány lenyűgöző. Denevéreket nem láttunk, csak hallottunk 1-2x, még kint a bejáratnál. Bentebb szerintem nem is nagyon voltak, mert ott már nem volt guano szag sem. Meg fény se sok, úgyhogy eltartott egy darabig, míg hozzászokott a szemem. Vezetést nem kértünk, meg az érkezésünk miatt amúgy se lehetett volna, ahhoz előre be kellett volna jelenteni. Így nagyjából egy két km-es túrát nyomtunk odalent, nagyjából 80%-ban lefelé haladva, mert a végén lifttel jöttünk fel a felszínre. Nagyon régen voltam az Aggteleki cseppkőbarlangban, de azért az sehol nincsen ehhez képest, tényleg gyönyörű és óriási volt.

Fent az étteremben nyomattunk egy kis mexikói kaját és itt szembesültem vele először, hogy a bankkártyámat nem fogadják el. Meg azzal, hogy a kólaautomata nem fogad el egy dollárosnál nagyobb címletet és vissza sem ad (ráírva nincs), nálam meg csak huszasok és ötösök voltak. De végül megoldottuk, hogy ne száradjunk ki teljesen és a cukorutánpótlás is meg legyen. Amúgy volt nálunk fejenként egy gallon ivóvíz a kocsiban (ittam már jobb palackozott vizet, de a csapvíz után ez tökéletes volt), az nekem gyakorlatilag ki is tartott végig, amíg autóztunk, mert menet közben vettünk még mást is.

Carlsbad után Texas felé tartottunk tovább, itt a Guadalupe nemzeti parkban szándékoztunk egy hat kilométeres hegyi túrát lenyomni, ami sajnos végül meghiúsult és mindössze egy relatív távolból való fényképezés formájába satnyult. Egyrészt az idő nem kedvezett, mert szép idő volt, de hideg és nagy szél, ráadásul nem fértünk volna bele a keretbe. Másrészt Dani elcsapta a hasát, így azt mondta, hogy menjünk csak, de ő marad lent. Ezért aztán a túra része elmaradt a dolognak. A látvány még lentről is kárpótolt valamelyest, különösen az El Capitan szikla sziluettje maradt meg az emlékezetemben, de az egész vidék elképesztő formákat vonultat fel. És annak ellenére érdekes, hogy növényzet nem nagyon van, ami mégis, az nem túl izgalmas.

Este Van Horn-ban az autó "megviccelt" bennünket azzal, hogy a benzinkúton nem volt hajlandó beindulni. Nagyon gyorsan találtunk segítséget, így a jeges szélben egy 620 lovas Camaróról próbáltuk bebikázni. Gazdája egy néger faszi nagyon segítőkész volt, láthatóan értett is az autókhoz, amúgy valami katona volt. Nézelődtem kicsit a kamionparkolóban közben. Furcsa, itt nem tűntek olyan nagynak ezek a dögök, mint amilyennek gondoltam őket. De itt minden olyan irgalmatlanul nagy, hogy az első pillanatban, amikor megszokja az ember, akkor már nem tűnik fel semmi.

Végül hosszas indítózás után csak beröffent a big block, úgyhogy hasítottunk tovább a következő szállás felé, Marfába (Riata Inn). Ez jelentősen a semmi közepén volt, csak reggel tűnt fel, hogy mennyire más a látvány a megszokotthoz képest.

Este bevertünk 1-1 Subway szendót, hát ez nem pont olyan, mint otthon. Árban kb. ugyanaz, de brutálisan sokkal jobb. Az első dolog - a kóla mellett - ami Amerikában tényleg sokkal jobb, mint itthon. Teszem hozzá, amúgy nem túl sok dolgot (kaját) találtam ezeken kívül, ami itt is, ott is kapható és ténylegesen jobb volna.

4. nap, február 19. szerda

A mai napra a Big Bend nemzeti park volt a soros. Előtte azonban megreggeliztünk a legamerikaibb kajáldában, egy Sonic-ban. America's drive in, mondja a szlogen. Igazából egy McDrive-hoz képest annyiban különbözik, hogy itt nincs sorbanállás, hanem parkolószerűen van kialakítva az egész. A rendelést itt is az autóból lehet leadni, miután átböngésztük a menüt. Gombnyomásra hamarosan jelentkezik valaki, elmondjuk, hogy mit akarunk, majd a rendelés végén fizethetünk kártyával, vagy készpénzzel. A végén azonban nem megyünk sehova, mert a kaját az autóhoz hozzák ki és az autóban is faljuk be. Amíg nem végeztünk, nem kell menni sehova. Aki nagyon akar, kiülhet éppenséggel az asztalokhoz, de én ilyen elvetemültet egyszer sem láttam. A kukák is úgy vannak kialakítva, hogy az autóból be lehet hajítani a szemetet, oszt jónapot.

Szóval Big Bend. A Santa Elena canyont néztük ki elsőnek, ami gyakorlatilag elválasztja egymástól Texast és Mexikót. Nem Új Mexikót, hanem Mexikót, az országot. Az itt található folyó, a Rio Grande túlpartja már nem az USA-hoz tartozik. Egyébként ez egy kis folyó, simán át lehetne úszni, de nincs az az elmebeteg, aki a semmi közepére akarna átjönni. Mert, hogy ez is elég távol van mindenféle civilizált helyiségtől, nem két mérföldre. Gyalog sehova nem jutna, mielőtt teljesen kiszáradna vagy végelgyengülésben érkezne egy ellenőrzőpontra, ahonnan azonnal deportálnák vissza. Két ilyen ponton is átmentünk, 30 kamera kereszttüzében, de az ellenőr amikor látta, hogy fehérek vagyunk, pont leszarta, hogy hová megyünk és minek, engedett is tovább.

Na, szóval a táj ismét gyönyörű, turistából ismét kevéssel találkoztunk. Alapvetően nem is számítanak rá, hogy ide tömegével érkeznek az emberek, mert elég minimális méretű parkoló fogadott bennünket - bár az nagyjából tele volt. Gyorsan hozzáteszem, hogy eddig és ezután is gyakorlatilag mindenhol találtunk mosdót, mégpedig nyilvánosat, ingyeneset. Ez azért nem tök alap itthon, sajnos. Úgyhogy nem kellett a természetben vizelni, ami bár nem lett volna probléma, de annyira szép minden, hogy az ember még ezt se szívesen tenné meg.

A sziklák közé fel lehetett mászni, természetesen saját felelősségre, mert korlát nincs, semmiféle segítség nincs, ha lezakózol és mellesleg telefonálni sem lehet és wifi sincsen a budiban.
Hja, hát igen. Mobiltelefon térerő Texas kies részein gyakorlatilag egyáltalán nincs. Hacsak nincs nálad egy műholdas telefon, akkor jobban teszed, ha egyedül sehova nem mész, mert bármi bajod esik, ott fogsz elpusztulni és vagy megtalálják a csontjaidat valamikor vagy nem.

De nyilván nem ijedtünk meg egy kis sziklamászástól, meg egyedül sem voltunk. Relatíve sok emberrel találkoztunk és mindenki nagyon barátságos volt, sokakkal váltottunk néhány szót. Nekem elsőre nagyon fura volt, hogy itt (mármint az USA-ban) milyen könnyen szóba elegyednek az emberek egymással és bár alapvetően mindenki a semmiről beszél, talán a kérdéseik mögött sem valós érdeklődés mutatkozik mindig, mégis sokkal barátságosabb az egész légkör. És nem mellesleg mindenki figyelt a másikra, amikor fényképezett, hogy ne barmoljon bele a "tökéletes" kompozícióba.

Az időjárás kegyes volt hozzánk, nem esett, nem is fújt nagyon, 20 fok körüli hőmérséklet volt (végre), viszont a nap nem tűzött, így nagyon jó fényképeket lehetett készíteni. Tűző napsütésben nem sikerült volna panorámát lőni, amiből csináltam párat és legalább egy még jó is lett.

Ezután, bár jól elment az idő, elindultunk tovább, mégpedig Mexikó felé. Támadt ugyanis az a nagy ötlet, hogy menjünk át oda, ha már itt járunk a határ mentén. Legyen még egy ország pipa. Néhány veterán papa előtte még tett egy vicces százezer dolláros azonnali kp-s ajánlatot a Caddy-re, aztán neki is lódultunk. A táj még mindig gyönyörű, hegyes-dombos, bár a növényzet itt sem volt valami dús. Délután négy óra környékén érkeztünk a határhoz és itt rögtön el kellett döntenünk, hogy tényleg megyünk-e tovább vagy csak nézelődünk egy kicsit.

A határ ugyanis ötkor bezár. Ha átmegyünk és ennél később érnénk vissza, akkor már csak reggel nyolckor engednek be újra az Egyesült Államokba. Arról biztosítottak bennünket, hogy ha átmegyünk, a kaja remek lesz, itatni is fognak rendesen, ugyanakkor mobil térerőre és villamos áramra egyáltalán ne számítsunk. Ettől még annyira nem ijedtünk meg, a kérdés leginkább az volt, hogy mennyi időt fogunk veszíteni a szoros itinert illetően, mivel öt után mindenképp ott kell maradni és csak reggel 8-kor mehetünk tovább a tervezett úton.
Emiatt végül az a verzió lett, hogy legalábbis lemegyünk a komphoz (ami egy csónak, 5 usd-ért visz a folyó túlpartjára), aztán nézelődünk kicsit, mert már csak fél óránk maradt.

A folyó itt 70-80 centi mély, tehát egyébként lábon is át lehetett volna kelni a túloldalra. Pontosabban Dani fogta magát, feltűrte a nadrágját és át is gyalogolt Mexikóba. Mondta, hogy nagyon köves az alja, nem mellesleg hideg is volt a víz, úgyhogy Ádámmal mi ezt nem vállaltuk. Közben derék mexikói barátaink hozták haza a népeket rendesen, hiszen közeledett a határzárás időpontja.

A kis bohóckodás után mi is visszafelé vettük az irányt, de az már nem volt annyira egyszerű, hogy csak kinyissák az ember előtt a kaput. Újra be kellett lépnünk az USA-ba. Ez egyébként nem volt egy bonyolult művelet. Egy automatába kellett az útlevelet leolvastatni, majd a kis idő múlva mellette csörgő telefont felvenni és válaszolni 1-2 kérdésre (hoztál-e valami betegséget, ilyesmik, hármunktól három különbözőt kérdeztek), miközben egy kamerába bámult az ember és a végén eldöntik, hogy mehetsz vagy se. A határon tartózkodó ranger ebből a szempontból csak dísznek van. Igazából arra a kérdésre nem válaszolt érdemben, hogy ő honnan tudja, hogy mit mondtak nekünk a telefonba. De igazából itt pont ugyanaz van, mint a Santa Elena kanyonnál. Ha át is jut valaki illegálisan, érdemben sehova nem tud menni innen. Elvinni nem fogják, gyalog meg világ vége.
Szóval kicsit fájó szívvel, de otthagytuk Mexikót. Majd legközelebb. Legalább a gyalogkakukkal megismerkedtünk, akitől nem messze egy prérifarkas is kóválygott a kemping mentén, de mire észbekaptam, hogy az nem valaki kutyája, már eltűnt.

Ezután jött sajnos az a rész, amikor, hogy klasszikust idézzek "Hamarosan változik a táj. Még döglötteb lesz". Így aztán a hegyes-sziklás vidéket nagyjából magunk mögött hagytuk, hogy a következő napokon a semmi közepén autókázzunk tovább.

A vacsorát még Marathon-ban, egy helyi kis pizzériában ejtettük meg, ahol életem egyik legjobb pizzáját tolhattam be. Pontosabban csak egy felet és még az is kis híján sok volt. Érdekes régiségek voltak kiállítva itt bent, rádiók, fényképezőgépek. Volt egy faliújság szerű tábla is az egyik falon, mindenféle papírpénzekkel ráragasztva. Daninak támadt az az ötlete, hogy hagyjunk mi is itt valamit. A tulaj elképesztően örült ennek a gesztusnak, úgyhogy aznaptól fogva egy magyar ötszázas is a többi közt díszíti a falat, mert azonnal kitűzte ezt is. Hirtelen mindenki nagyon érdeklődni kezdett irántunk, úgyhogy itt is kialakult egy kellemes kis esti csevej vacsora közben.

A szállás Sanderson-ban volt a Desert Air hotelben. Nagyon helyes kis udvart vettek körül az épületei. Ha tovább maradhattunk volna és nem lett volna másnap okádék idő (csepergő eső, hideg, szél), még grillezhettünk is volna a kis kertben. Nagyon hangulatos volt ez is.

5. nap, február 20. csütörtök

Ezen a napon bő ezer kilométer út állt előttünk, nem volt tervben semmi különös program. Muszáj volt nyomni neki, mert Miami-ba mindenképpen szombaton napközben akartunk odaérni, hogy legalább ott valamivel több időt eltölthessünk bámészkodással. Menet közben derült ki, hogy Dani nem lesz velünk végig, ő ott lerak bennünket és megy tovább, mert változott a programja. Eredeti terv szerint csak vasárnap este hagyott volna hátra bennünket.
Ezen a napon tényleg semmi érdekes nem történt, csak róttuk a kilométereket. Az autóból érdemben amúgy is nehéz volt fényképezni, de itt még csak nem is volt mit. Elsőre jól hangzik, hogy az ember Amerikában százával falja az utat, de egy idő után elég unalmassá válik a dolog.

Houston volt késő délután valamirevaló látvány, bár a városnak csak a szélét érintettük és azt is csak véletlenül. Itt lehetett először szembesülni azzal a full agyrémmel, ami a 4-5-6 sávos autópályán történik, amikor nagy a forgalom és ugyanúgy tele van hülyékkel, mint itthon (igen, a Hondás idióta hülyegyerek is meg volt, meg még sokan mások).
Este egy Buc-ee's benzinkúton álltunk meg tankolni és némi száraztápot szerezni, ami egy irgalmatlan méretű kúthálózat. Mármint a kútjaik iszonyatosan nagyok (amúgy volt is belőle jónéhány útközben). Egy ilyen kút szerintem nagyobb, mint a falu, ahol lakok, kis túlzással. Nem számoltam meg, de száz állása biztos van és a hozzá tartozó shop is akkora, mint a budaörsi Auchan.

Odabent pedig minden van. De tényleg minden. És még csak nem is ez az elképesztő. Hanem az, hogy gyakorlatilag mindenből van saját márkás. Van sör, van szendvics, van póló, sapka, mindenféle szir-szar ajándéknak való, tényleg minden.

Lehet enni gyorskaját, lehet venni cukrász süteményeket, tartós élelmiszert, ami itt nem volt, az nincs is...
És ha már eddig úgy sem történt semmi érdekes, akkor elmesélem, hogy itt végre sikerült könnyítenem is magamon. Nem volt sose ilyen problémám és igazából most se problémaként éltem meg, mert nem okozott egészségügyi gondokat, de egy idő után feltűnt, hogy napok óta nem kell slozira menni nagydolgot intézni. Ha próbálkoztam vele, hogy azért mégis, akkor se jött össze. Fogalmam sincs miért, gyakorlatilag öt napig csak ettem és nem ürítettem, pedig nekem jellemzően nincs bajom a "máshol, mint otthon" wécézéssel. Itt tört meg a jég (pedig ha valamit, hát a nyilvános retyót nem kedvelem, errefelé meg tök nyitottak ezek alul-felül, az ajtó zsanérja mellett pedig simán belátni), innentől sikerült visszaállni a normális kerékvágásba. Hát, ennél jobban azért nem részletezem.

A szállásunk aznap Gulfport-ban volt (Comfort Inn), ahová már 21-én hajnalban értünk. Az autópálya mellett ugyan, de talán ezért volt relatíve olcsó, ár-érték arányban meg kifejezetten jó. Itt még reggeli is volt az árban. Találtunk a tévében egy csatornát, amin épp a Two Broke Girls ment, amit kértem, hogy hagyjuk menni, mert itthon is rendszeresen szoktam erre elaludni. Nem tudom, hogy hány részt adtak le egyszerre, de a másodikon el is aludtam.

6. nap, február 21. péntek

A reggeli remek volt. Bár én és Ádám is döglöttünk volna végig (hiszen nagyon későn érkeztünk), Dani relatíve korán kelt és csinált/hozott nekünk lentről, hogy együnk valamit. Mivel Ádám nem reggelizik, ezért én nyomtam be mindent (gofri, valami cukros sütemény, meg lepény), ami erre a napra kezdésnek jó is volt.
Ismét jó ezer kilométeres etap előtt álltunk, az autó viszont reggel úgy döntött, hogy márpedig ő meg se moccan. Este valami nagyon fura kattanással állt le, de akkor nyilván nem foglalkozunk vele, viszont most konkrétan meg se nyikkant az akku.

A parkoló tök üres volt, de szerencsére a helyi gondnok autójáról sikerült bebikázni, úgyhogy átgurultunk a szomszédos benzinkútra, mindenféle értelemben feltankolni, plusz olajat is kellett rátölteni a masinának. Ehhez viszont le kellett állítani a motort...
Nagyjából eddig is tartott a dolog, azaz megint nem indult be. Jött egy fazon valami hibrid szutyokkal segíteni, lehetett benne valami másfél literes motor, hát negyed óra kínlódás után inkább elküldtük, mondván ennek semmi értelme, ez nem fogja tudni megforgatni a vényócat sehogy.

Pont ekkor végzett néhány kútfejjel odébb egy Dodge Ram 3500 Big Horn. Akkora nagy dög volt, hogy a tulaj a lökhárítón állva töltött rá valamit a motortérben. Némi diskurzus és szakértő kezek matatása után a hétliteres Cummins dízel sorhat akkuja egy pillanat alatt berántotta a mi verdánkat és mehettünk is utunkra.
Sajnos ez a nap a továbbiakban nem volt valami izgalmas, azt leszámítva, hogy a reggeli szarakodásokkal elment jó két óra. A táj pont ugyanolyan egyhangú volt a Mexikói-öböl mentén, mint korábban, csak máshogy nézett ki. Itt már alapvetően zöldben mentünk végig, ami annyiból állt, hogy az utat szakadatlan erdő szegélyezte. Fenyő vagy valami más. Úgyhogy sok látnivaló itt sem volt. Nem számítom ide a 15 négyzetméteres amerikai zászlókat, amivel úton-útfélen lehet találkozni.
Mert bármilyen kis helyiségbe értünk, zászló és autóalkatrész üzlet meg autószerelő, az biztosan volt. De egy olyan országban, ahol tényleg sz@rni is autóval jár mindenki (mert még a budi is messze van), ez nem meglepő.
Óh, na meg autóvásárló. A legviccesebb eset mindenképpen az volt, amikor az autópályalehajtón kapott el két hobo, iszonyatos integetéssel. Dani megállt, hogy mégis mit akarnak ezek annyira egy szakadék Lexusból vonyítva, erre kiderült, hogy mostazonnalkell nekik a Caddy, kp-ért megveszik... ha nem a faterjának vinné, 15 rongyért oda is adta volna, hehe.
Ugyanitt a pálya túloldalán valami mexikói fazon ácsorgott, tán stoppolni akart. Megálltunk neki, hogy van még egy hely, de igazából annyira megijedt(?), hogy azt se tudta elmondani, hogy mit akar, nem még beülni három magyar mellé egy 40 éves autóba. Inkább ácsorgott tovább.

Florida Welcome Centert kora délután értük el. Itt jöttünk rá, hogy a Kennedy Űrközpontot nem fogjuk tudni megnézni, ha Miami-ból látni akarunk valamit, illetve igazából Dani megváltozott útiterve miatt sem fért bele. Ezt azért eléggé sajnáltam. De majd legközelebb (ezt is).

Sötétedéskor álltunk meg új akksit venni a verdába, ami nagyjából egy óra állást eredményezett Tallahassee külvárosában, de az autó meghálálta: innentől fél fordulatra beröffent, mindig. Kár, hogy már csak egy napot használtuk...

Késő este Jacksonville-ben tankoltunk fel, a szállásunk pedig Daytona Beach-en volt, egy Holiday Inn-ben. Ahhoz képest, hogy tengerpart, meg mennyivel délebbre voltunk otthonhoz képest, itt is hideg volt és fújt a szél, mint az állat. Reggel majd' megfagytam. Már azon viccelődtünk, hogy mit fogunk itthon mondani, ha megkérdezik, hol fáztunk meg? Floridában! Hihető...

7. nap, február 22. szombat

Mindenesetre reggel tovább utaztunk Miami felé, amit valamivel már érdekesebb környezetben sikerült elérnünk kicsivel dél után. Nagyon sok volt a zöld, de kevesebb fával, rengeteg mocsaras területtel, vizes-tavas részekkel. A növényzet jóval változatosabb, a fenyőket teljesen leváltották a pálmafák. No és, hála a jó égnek verőfényes napsütés volt, volt ereje a Napnak, bár ezt elég nagy szél próbálta kompenzálni, inkább több, mint kevesebb sikerrel, de azért végre nem fáztunk.

Florida legmagasabb pontja

A Parisian hotelben szálltunk meg, relatíve jó áron az utolsó két napra. Nem a világ legjobbja, de ahhoz képest, hogy egy utcára voltunk a tengerparttól, teljesen elfogadható volt. Leszámítva, hogy rommá volt hűtve (mint minden). A mi ízlésünk ilyen környezetben és külső hőmérséklet mellett még egyáltalán nem kiáltott volna klimatizálásért és a fő probléma az volt, hogy mi ezt külön egyáltalán nem tudtuk szabályozni, központilag annyi és olyan levegőt nyomott, amennyit.
A hotel előtt beetetésnek állt néhány sportkocsi (mint kiderült bérelhetőek), hogy hát milyen jó hely is ez. Amúgy tényleg nem volt rossz, csak hát na, nem ilyen autók tulajdonosai szálltak meg itt.
Mindazonáltal Danitól elbúcsúztunk, becsekkoltunk és természetesen irány a part. Ha már. Voltam már tenger mellett, de azért akkor is. Ez Miami Beach, Florida. Ettől függetlenül nyilván nem volt benne olyan óriási nagy csoda, homok-víz-hullámok. Persze nagyon szép a part és a mellette lévő szállodaövezet.

Ugyanakkor egyértelmű csalódás volt az irgalmatlan tömeg és a rettenetes zaj (úgymond zene), ami mindenhonnan ordított. A parton is volt valami rendezvény, meg a legszélső utcán is mindenhol bömböltettek valamit, lépni meg alig lehetett a rengeteg embertől és akkor még nem is volt nyár és ötven fok hőmérséklet. Csak néztem, hogy ezért jöttünk idáig? Hááát...
Itt találkoztunk először magyarokkal, talán egy család volt, épp a partról jöttek befelé. Rájuk köszöntünk, Ádám még mondott valamit és bár egyértelműen észrevettek bennünket (nem szóltak egy szót se), olyan sebességgel menekültek előlünk, mintha leprások lettünk volna. Az igen. Részben megértem, de leginkább nem. Nyaralni volt itt mindenki, nem azt akartuk megtudni, hogyan vállaljunk semmi munkát jó pénzért, na mindegy. Azt gondolnám, hogy az ember fia a pihenéstől függetlenül csak örül egy kicsit a hazája fiának, de nem mindenki.

A továbbiakban bejártuk Vice Cityt, nagyjából a GTA-ból ismerős területet sétáltuk körbe a keleti oldalon. Ez azért eléggé más világ volt minden eddigihez képest. Szerencsére a zene nem ordított mindenhol, mint az állat és a népesség is ritkult rendesen. Lépten-nyomon mindenféle egzotikus autókba botlottunk, errefelé egy Mustang vagy egy Camaro még rommápimpelve sem látványosság.

Van pénz lóvéra, az biztos, a hotelek többsége is elképesztő. Az utcán senki nincs megőrülve, de hát miért is lenne? Egyfajta megnyugvás lesz úrrá az emberen, mi sem rohantunk sehová, csak bámultunk ki a fejünkből.
Bár az utakon érdekes mentalitással találkoztunk, mert ugyan nem száguldozik senki sehova, dudaszó cseng mindenhonnan az ember fülébe. Ezek dudálnak mindenért, ha kell, ha nem, ha jogos, ha nem, ha irányt változtat, ha nem. Nem ordítanak, nem szállnak ki agyonverni a másikat, csak dudálnak rendszeresen, mindenért. Érthetetlen. Dani szerint Floridában a leghülyébbek az autósok és az biztos, hogy Texasban dudát sehol nem hallottam. Mondjuk nem is pont ugyanaz volt a forgalom sűrűsége...

A közvetlen partmenti utcákhoz képest eggyel bentebb igen kontrasztos a gyalogosforgalom, ugyanis szinte néptelen volt az egész. Minden nagyon szép és minden nagyon rendben van tartva, de az emberek nem mutatkoznak. Mondjuk itt lakni nem tudom milyen lehet, én biztosan nem költöznék Miami Beachre vagy ha igen, akkor valami eldugottabb részére.
Amikor kezdett elegünk lenni a gyaloglásból, akkor néztem ki magamnak a helyi bubi szolgáltatást, mert kb. minden sarkon volt bringatároló és kellően hosszú időre bérelve egészen megérte volna tekerni egyet (2 órára 10 dollár rémlik), de erre Ádám nem volt igazán vevő.

Este kipróbáltam itt egy McDonalds-ot, amit Amerikában ugyebár a legaljának tartanak és hát, joggal. Az itthoni Meki is kifejezetten szar már egy jó ideje, na ez a kinti még annál is lentebb van. Bár a kóla alapvetően mindenhol finomabb (valami mással cukrozzák, elfelejtettem), de alig bírtam megenni a Big Mac menüt. A krumpli pont olyan, mint amilyen itthon volt 1-2 évvel ezelőttig (agyon van sózva, ezért kizárólag sóíze van), a szendvics meg szimplán szar... ehhez képest tele volt a Meki, amit nem értek. A rendelést itt le lehetett adni érintőképernyős konzoloknál is, meg akár fizetni (ez nem jött össze, pedig a kártyát elfogadták és működött), így csak arra kellett várni, hogy bemondják a sorszámot és nem kellett (volna) a kasszánál már bohóckodni, ezt a rendszert igazán átvehetnénk itthon is.

És elnézést kérek tőlük, bár nem olvassák ezt a blogot, de a kiszolgáló személyzet itt volt a legszemrevalóbb az egész utazás során. Nagyon helyes, bár tök egyforma (nem tudom, hogy ikrek voltak-e vagy az én szememnek voltak csak azok) néger babák, mosolygósak, kedvesek voltak. A rendszeres bénázásunkat egyébként minden kajáldában zokszó nélkül tűrték - ja kérem, hát itt fontos a vevő, hiszen ő hozza a pénzt.

Megmondom őszintén, az estére nem nagyon emlékszem, azon kívül, hogy a szálláson használhatatlan volt a wifi, de szerencsére még rengeteg mobilnetet megspóroltam az 500 MB-ból, úgyhogy nem maradtam net nélkül. Pátyolgattam kicsit a Polarsteps-et, hogy az itthoniaknak legyen infó arról, hogy milyen jó is nekünk most éppen, meg nézegettünk másnapra programokat, illetve a reptérre való kijutást is, hogy ne hétfőn kelljen majd rájünnünk, hogy azt se tudjuk, hol van.
Végül itt is valami sorozatra sikerült elaludnom, tévé rulz.

8. nap, február 23. vasárnap

A reggel hatos felkelésből tíz óra lett... Korán akartam kelni, hogy a napkeltét lássam, meg jó fényképeket lehessen készíteni, de ez a terv elég mély kútba esett. 9 körül sikerült felébredni, úgyhogy onnantól már mindegy is volt. Többek közt ezzel sikerült lekésni a Big Bus Tours nemzeti parkos utaztatását is, amit még éjjel néztem ki, egészen jó áron, bár Ádám valamiért nem nagyon ragaszkodott hozzá (itt ez már kezdett kicsit zavarni, elvégre nem internetezni jöttünk Amerikába), néhány negatív értékelés miatt. Pedig lehetett volna valami vizes részen légpárnás csodával száguldozni, meg aligátort simogatni (ez kevésbé izgatott), meg ilyeneket, de sajnos ez kimaradt.

Indulás után benéztünk egy helyi kis üzletbe - Marlin's food market, tök jó olcsó volt - feltápolni baromságokat (értsd csoki, süti, energiaital - mást amúgy se lehet érdemben venni), majd itt találkoztunk másodjára magyarokkal. Egy ötfős baráti társaság volt, na ők nem rohantak el azonnal, ahogy meghallották a magyar szót. Nyilván csak pár mondatot váltottunk velük, hogy ki-hogy-miért van itt, de azért ez is tök jó volt. Hiába na, én igenis örültem, hogy honfitársakkal is össze lehetett futni.

Ezután némi ismételt partlátogatás és sétálás után vettünk buszra napijegyet (ami véletlenül sem 24 óra érvényességű, másnapra a reptéri reggeli járatra nem volt elég) és akkor már tettünk egy kört a reptéri expresszel, hogy képbe kerüljünk másnapra. Mivel az egész nagy kört leírt a városban, így láttunk is dolgokat, plusz az volt a terv, hogy utána egy másik busszal bemegyünk Miami Downtown-ba. A reptér melletti buszpályaudvarról ugyanis több lehetőség is adódott, ezt választottuk ki. Mondjuk jó két óra volt, míg itt nézelődtünk és a buszra vártunk, meg kipróbáltuk a belföldi és nemzetközi reptér közötti gyorsvasutat (ami amúgy nem vasút és a nevére sem emlékszem), plusz félórás menetidő, de legalább se tömeg nem volt, se túl nagy autós forgalom.

A buszok amúgy itt nem büdösek, mert gázüzeműek. Ami nagyon tetszett, hogy nem kell leszállás előtt öt perccel már az ajtó közelébe furakodni, mert a leszállásjelző végigfut az egész buszon, mindkét oldalon, így bárhonnan lehet jelezni. Ja és aki biciklizni akar, annak a busz orrán van tároló, egyszerre hármat is el tud vinni (ha jól tudom, nem kell érte külön fizetni), csak felcsattintja az ember 10mp alatt és ennyi. Itthon meg dögölj meg, ha A-ból B-be bringázás közben tömegközelekedést is igénybe szeretnél venni.
A belvárosban nem volt túl nagy tömeg és volt mindenféle közösségi közlekedési opció. Itt pl. volt már elektromos roller szolgáltatás, bár arra meg én mondtam azt, hogy köszi, de a bringa jóval olcsóbb. Végül a Metromover - ami egyébként ingyenes - kék vonalán tettünk egy kört. Ez is ilyen magasvasút szerű cucc, csak valójában ez sem vasút. Villanyosnak villanyos, de gumikerekes és valahogy középen vezetve tartják a pályán. Emiatt csendes és kényelmes.

A kis utazás után lenéztünk sétálni itt is egy körre, meg falni egyet a Subway-be, mert az már korábban is nagyon bejött. Megint szembesültem vele, hogy rajtunk kívül itt senki nem vesz közepes italt, mindenki a nagyot vagy még nagyobb kólát tolta magába (a hatvancentis szendvics után). Mellesleg a közepes is hat deci környéke... a legnagyobb meg itthon nem is létező méret.

Itt ezt hívják trolinak

Egy park mellett voltunk, de itt is valami rendezvény volt éppen, így bemenni nem lehetett vagy legalábbis nem jöttünk rá, hogyan lehetett volna, de az ordító zene miatt nem is hiányzott annyira. Inkább megnéztünk egy másikat közelebbről, ami méretében amúgy egy fél budapesti kerületnek felelt meg, kis túlzással. Szép volt, zöld volt, mondjuk csövesekkel tele volt. Hajók épp nem voltak a parton, csak a vízen, de ott is valami nagy buli volt, mert az egyikről folyamatos röhögés meg tapsolás hallatszott.

Ezután megint buszt kerestünk, de már sötétedett és itt sem járnak 24 órában, így Miami Beachre mentünk közvetlenül vissza és nem álltunk meg külön Watson Island-en, pedig azt kinéztem magamnak. Némi feltöltődés után még a nyugati oldalt térképeztük fel, Belles Isle felé, de oda nem mentünk át. Gyalogosan azért fárasztó volt, mert nem vagyok hozzászokva és a bringát sötétben már én se nagyon akartam erőltetni. Annak ellenére, hogy egész sok helyen van bicikliút és a sötét max. az égre vonatkozott, hiszen a közvilágítás tökéletes.

Sajnos az esti képeim nagy része kalap fos lett, hiába a Lumia 950, sötétben fókusz gondjai vannak és a kijelzőn nem feltétlenül tűnt fel, hogy melyik milyen lett. Ádám meg sötétben nem nagyon fényképezett, pedig a szifonja elég korrekt dolgokat tud művelni a Deep Fusion-nel ilyen körülmények között is.
Ha jól emlékszem 10 körül értünk a szállásra, de innentől képszakadás van, olyan gyorsan elaludtam... fárasztó nap volt.

9. nap, február 24. hétfő

Ez meg már a vége. Az előző napi bejárásnak hála a reptérre gyorsan és könnyen eljutottunk, azzal együtt is, hogy a hétfő reggeli csúcsban a busz elég sokat késett - ez várható volt. De utána nem nagyon volt forgalmi akadály. Miami-Toronto-Frankfurt-Budapest, mindez 16 órában. Jóval keményebb volt így is, mint idefelé.

Torontóban persze megint lenulláztam a telefonom egyenlegét, mert hát a világnet hetijegy plusz ide nem érvényes. Na, ezért kerül ugyanannyiba, mint a másik, ami csak 100 megát ad. Mert ez jóval kevesebb országba érvényes, hiába kettes zóna Kanada is. Ádám szerint csak rosszul írták oda a Telenor honlapjára, meg ő már használta és működött. Csak rosszul emlékezett, ő nem a pluszt használta Kanadában korábban. Mindegy, hittem neki, hülye voltam (világosan le van írva a Telenor oldalán, hogy hova érvényes). Itt legalább csak 1500Ft-ot buktam, egye franc.
A 777-esen megint videóztam egy sort (Szellemírtók eredeti, Családi üzelmek), így kibírtam valahogy, Frankfurtból hazafelé meg végig aludtam, annak ellenére, hogy dög kényelmetlen volt. Hát igen, ez a 9 nap nem múlt el nyomtalanul.
A megérkezés már kedd délelőttre esett itthon. Szerencsére autóval jöttek értem a reptérre, aztán este meg nekiláttam a Polarsteps album összevarázsolásának, mert a trip lezárásától fogva 48 órám volt rá, hogy kedvezményesen vehessem meg.
156 odal, fektetett A4 méret, kemény kötés, ma jött meg (03.09), nagyon szép lett, nem sajnálták a minőséget és az anyagot belőle. Sajnos kicsit összecsaptam, meg pár dolog most derült ki így, hogy kézben foghatom, de sebaj. Mivel nem vettem semmilyen szuvenírt (made in china cuccokat itthon is megkapom ugyanannyiért), ezért tulajdonképpen ez lett az. Egynek megteszi, de lehet, hogy kijavítom azokat a bizonyos dolgokat és rendelek még egyet.
Hogy legalább ez tökéletes legyen. Az utazás maga nem volt az, nyilván, hiszen ennyi időbe a kötött útvonal miatt túl sok dolgot nem lehetett belezsúfolni, de nagyon jó élmény volt és nem bánom, hogy kimaradtak dolgok. Majd legközelebb azokat is megnézem. Kicsit több saját tervezéssel és kevesebb másokhoz való igazodással (koránkelés khm) még jobb lesz.

Ja és megvettem a fényképezőgépet, amit az utazás előtt néztem ki. Mivel az út összességében kevesebbe került, mint vártam (500 körül volt mindennel), pl. az ingyen nemzeti parkok végett és a szállás is átlagosan olcsóbb volt. Egyelőre barátkozok vele és a kit obi mellé kelleni fog idővel legalább még egy, de a kövi útra már erről töltöm a Polarsteps-be a fényképeket, bárhová menjek is.

Az írás a teljesség igénye nélkül készült, biztosan kihagytam egy csomó érdekességet (mondjuk a miami-i melegeket és azt, hogy elütöttünk egy vadmalacot valahol Texasban éjszaka) és a képeket is csak kis méretben töltöttem fel, de eddig bírtam, így is három napig írtam - elsősorban saját magamnak, néhol kicsit talán csapongva, meg lehet, hogy leírtam többször is ezt-azt. Ebből kifolyólag címlapra azért nem küldöm, mert csak.
Szia uram, ennyikeh.

N