Ahogy mondom. Bár még soha nem volt ehhez hasonló bejegyzésem, ma történt velem egy olyan dolog, amit egyszerűen nem hagyhatok szó nélkül. Egyszerűen... Nem, sajnos nem tudok szemet hunyni felette!

Kertvárosi részen lakom, mindenféle házzal és családdal. Többnyire most kezd kiépülni az egész; sok az új építésű, luxus családi ház, és legalább annyi a kis rozzant viskó és parasztház. Többnyire roma családok lakják. Ők élnek itt 60-70%-os többséggel. Ez nem is lenne baj, - mert az ég világon semmi bajom velük...SŐT! - , egészen addig, amíg betartják ők is a "játékszabályokat" és normálisan, emberhez méltóan viselkednek. Ma nem így történt...

Ma munka után, mikor indultam hazafelé, örömmel konstatáltam, hogy nem is kell sokat várakoznom, mert éppen jön egy buszom, amivel haza tudok majd menni. Ez azért nagy szó, mert szörnyű a buszközlekedés mifelénk, szóval nagyon jól jött a dolog. Nem elég, hogy ritkán jár, de szörnyű sokan is vannak rajta az emberek. Szinte fullasztóan nagy a tömeg, amire még az is rátesz egy lapáttal, hogy a "kedves utasok" nem éppen a viselkedés és az etikett élő mintaképei...
No, mindegy. Örültem, hogy jön a busz, majd mikor megérkezett, fel is pattantam rá. Mivel az eleje már teljesen megtelt, ezért a busz tátongó hátsó részét látva, ott foglaltam végül helyet.
Nem telt bele vagy 2 megálló, de jól meg is bántam ezt a döntésemet...

Van egy iskola, ahol mindig megáll a busz. Legnagyobb részt kisebbségi gyermekek járnak oda, akik nem kis zajjal járnak együtt. Ettől a megállótól kezdve, rendszerint óriási zsivajjal, tülekedéssel, ordítozással, lökdösődéssel és viháncolással telik meg a busz, melyet havi 3000-ért nap, mint nap, egészen hazáig hallgathat a kedves utas. Hát nem csodás?!

Ez még mind oké is lenne... (- Nem oké, de hát ez van, úgyhogy nem lehet vele mit tenni...), de mikor tetézik is a neveletlen, alpári, faragatlan és szemtelen stílusukat, na, aaaz aztán nagyon ki tudja hozni, még a legbéketűrőbb embert is a sodrából! Én önmagam bevallása szerint, elég galamblelkűnek tartom magamat, de van egy határ, amelyet nálam is ha átlépnek, akkor kész, vége.... Apokalipszis!!!
Ma is vala is valami ilyen játszódott le bennem.
Tehát az említett megállónál jó páran felszálltak, köztük két kisgyerek is. Kezdetben nem is törődtem velük igazán, mert ilyenkor munka után, már mindig a "végét járom". Többnyire szeretek magamba fordulni kicsit, kizárni a külvilág zajait, ülni a kis székemen és bedugott fülekkel, Mp3-at hallgatva, csak bámulni kifelé az ablakon. Pihenni.
Aztán még is csak odasandítottam rájuk, mikor meghallottam kettőjük közül a kislányt nagyon édesen felkacagni. Igazi, őszinte, szívből jövő, gyermek kacaj volt ez. Magamban el is mosolyodtam picit , majd visszafordultam az ablak felé és újra elmélyültem a tájban.
Sajnos nem sokáig élvezhettem ezt az idillt, mivel valami - pontosabban VALAKI megzavart...

Semmit nem észleltem az egész szövetkezésből előtte, mindössze arra lettem figyelmes, hogy valami az arcomnak csapódott. Néztem jobbra, néztem balra, kapkodtam a fejemet, de nem láttam semmit, hogy mi lehetett az. Majd a tekintetem valahogy kabátomra tévedt és megpillantottam egy kis radír vagy papír galacsint. Nem tudtam mire vélni... Ez meg hogy a csudába potyoghatott ide?? Honnan? Vagy ki által?
Válasz a kérdésemre, egy kis angyal bőrbe bújtatott, ördögi tekintet formájában érkezett. Amint megszabadítottam kabátomat a galacsintól, arcomat felemelve, egyenesen a "támadómmal" találtam szembe magam. Hát, csak nem tévedésből bombáztak le ezek szerint... Nagyon is tudatosan!

A kisfiú volt az; a másik gyerkőc a két kis "tündér" közül, akik szintén a busz hátsó részét találták a legalkalmasabbnak az utazáshoz. Mindössze annyi volt különbség, hogy míg én ülésben ültem, ők a hátsó ajtó mögötti, átlátszó plexi üveg mögé bújtak, felcsimpaszkodtak a korláton keresztül és felmásztak a busz hátsó szélvédőjének párkányára és arra csücsültek - magasan a felnőttek felé tornyosulva. Lábukat a plexinek és a korlátnak döntve, hátukat pedig az ablaküvegnek feszülve tartották magukat a magasságban és közben rettentően jól mulattak. Hangosan kinevették a felnőtteket, akik ide-oda dülöngélve próbáltak egyensúlyozni a busz dobálásában, míg ők a leghalványabb félelemérzet nélkül zsonglőrködtek a levegőben.
Kicsit sem volt ez veszélytelen játék, de ők annál inkább élvezték a helyzetet. Lehettek vagy 6-7 évesek...

Szóval ott tartottam, hogy kiderült, ki is volt a tettes a dobálózós-ügyben. Először csak néztem körül zavartan, majd megakadt a szemem a kisfiún, aki többször is lopva rám sandítgatott, mint akinek vaj van a fején... Megállj csak, most megvagy! Te voltál, te kis..... Nah. Jól van, mindegy. Fátylat rá. Hisz' gyerekből van. Biztos játszott a kis barátaival, aztán véletlenül engem talált el... Felejtsük el. - gondoltam magamban kis naivan. Hát, persze! Hittem annak az ártatlan kis tekintetnek, aki első zavarában el is kapta a tekintetét, miután előtte hosszas farkasszemet néztem vele 2 méter távolságból a helyemről.
Persze, mondanom sem kell, ugye, hogy ő maga már nem volt olyan kis angyalian édes, mint amilyennek mutatta magát...
Igyekeztem nem törődni az esettel, így hát vissza fordultam, még ha kicsit bosszantott is a dolog. Amúgy sem vagyok egy haragtartó típus, gyerekkel szemben meg főleg nem fogok itt hepciáskodni. Ismét csak elmerültem a gondolataimban. Egészen addig, amíg....

Éreztem, hogy néz. ENGEM néz. Kimondottan engem. Méghozzá nem csupán elbambult, hanem rám mered! Szándékosan keresi a tekintetemet. Gondoltam, nem adom meg neki azt az örömöt, hogy ráfigyelek, hisz' egy efféle kisgyerek úgy is csak a szereplést keresi, a helyet, ahol feltűnést kelthet és ahol törődnek vele. Épp, hogy ezt kigondoltam, éreztem a mellkasomnak ütődni, még egy galacsint....
Belülről megtorpantam, de rezzenéstelen arccal meredtem továbbra is ki az ablakon. Mindeközben azt bizonygattam egyre hitetlenebbül magamnak: ,,Biztos csak véletlen volt........biztos........csak........véletlen." Persze, ekkor már teljesen biztos voltam benne, hogy szándékosan provokál a kis szemétláda.

Éreztem, amint egyre jobban megy fel bennem a pumpa, amint megláttam, még vagy 2 galacsint elrepülni mellettem, amiket mind elhibázott, de egyértelműen nekem címezte őket. Bicskanyitogató érzés volt egy helyben ülni és úgy tenni, mintha ügyet sem vetnék rá. Holott kimondhatatlanul idegesített, a türelmem pedig egyre fogyott. Én mondom, embert próbáló egy 20 perc volt az az utazásom...
Ekkor hirtelen, mintha lassított felvételben láttam volna kívülről önmagamat. A kisgyerek lassan mozdul, céloz, lő, kezével vontatottan hajít, majd talál! A hangok tompák körülöttünk, a fejem pedig riadtan fordul pont a támadóm irányába ééééés valóban talál. Méghozzá egyenesen az arcom közepébe! Na, ez már nekem is sok volt. Végleg betelt a pohár! Mit képzel magáról ez a kis görcs???!
Felpattantam idegesen a ülésemről, már az sem érdekelt, hogy ide-oda rángat a busz vagy hogy elfoglalják a helyemet, csak át akartam végre verekedni magam a tömegen, hogy jól rendszabályozhassam végre ezt a pofátlan kölköt. Elborult aggyal utána vetemedtem, és nem foglalkoztam vele, hogy lát-e valaki, vagy hogy valószínűleg az egész busz rólam fog majd beszélni ezek után, ezt a pimaszságot akkor sem voltam hajlandó elviselni tovább, így vettem egy nagy levegőt és kellő határozottsággal, erélyes hangnemben kérdőre vontam a gyereket. Láttam rajta, hogy az erélyes fellépés nem lesz elég ide, ráadásul igencsak biztonságban érezte magát a "kakasülőről" ez a kis hülye, így mikor odaértem hozzá, megragadtam a csuklóját és elkezdtem "leráncigálni" a magaslatról, hogy "egy szinten" legyünk.

......Illetve, csak kezdtem volna. Tulajdonképpen nem teljesen így történt a sztori. De ha elég bátor vagyok, biztosan így teszek. Biz'isten!
A történet mindaddig stimmel, hogy tényleg eltalálta másodjára is az arcomat, én pedig nagyon begurultam. Begurultam, de mégis maradt annyi lélekjelenlétem és önuralmam, hogy megőrizzem a hidegvéremet és megúszta szinte egy kis "ejnye-bejnyével" az egészet. Na, azért nem volt az annyira "kicsi", mert marha gorombán ránéztem és szikrázó szemekkel, elkezdtem hadonászni a mutatóujjammal, hogy: ,,Na, azonnal leállítottad magad! Viselkedjél már normálisan!!!! " - ennyit bírtam csak odaszólni a gyereknek, nem többet.
Gyakorlatilag adtam alá a lovat. Azt hittem, az intő szó és a fenyegető hangnem majd hatással lesz rá kicsit és fejbe kólintja a büdös kölkét , hogy egy naggyal szemben, kis szaros lévén, nem kellene így viselkedni, de csak olaj volt a tűzre... Én pedig csak néztem azt a direktbe provokáló, ördögfióka, gonosz kis szemeket és egyszerűen nem bírtam elhinni, hogy tényleg ilyen neveletlenek és tiszteletlenek a felnőttekkel szemben a mai gyerekek. Egyszerűen - nem tudom sajnos szebben mondani, de - telibe sz*rják a tiszteletet!

- folyt. köv. -